18.

Jeremy

Mikor bólint nekem, hirtelen leesik, hogy végig engem figyelt, vagyis néha biztosan figyelt. Erre az arcomról lefut a mosoly és komolyan elgondolkodom azon, hogy most vajon mit láthat. Még mindig dolgozik, talán most már finomabb mintát varr fel, az utolsó simításokat végzi, vagy valami hasonló. Most már kezd egyre jobban fájni a dolog, lassan bírnám már, ha vége lenne, de nem szólalok meg, csak néha hosszabban tartom benn a levegőt és már nem olyan könnyű elrejteni a fintoraimat sem, amik eddig nem voltak jellemzőek. Csak arról van szó, hogy állandóan ugyanott fáj, ezt kezdem nehezen viselni, de most már kitartok a végéig akkor is és nem fogok megmukkani sem.

- Anyám… - elgondolkodom. – Belerokkant abba, hogy apa elhagyta. Feladott mindent otthon, a családját, a lehetőségeit ezért a férfiért, aki egyik percről a másikra lelépett. Ez megviselte, meg az is, hogy öt gyerek szakadt a nyakába, akiket el kellett látnia. Volt, hogy napokat sírt csak az ágyban fekve, depressziós is volt, gyógyszert is szedett, meg pszichológust is rendeltek ki neki, de nem tudtuk fizetni, így ez elmaradt. Hogy normális-e? Nem tudom megmondani – vallom be. – Az utóbbi másfél évben ha kétszer találkoztam vele. Ugyanúgy kerülöm, mint Lucast. De azt hiszem, ő ugyanúgy fél a bátyámtól, mint én. Nem csak, mert ő segít eltartani a családot, hanem mert erősebb és nagyobb is. Nem vagyok benne biztos, hogy nem bántotta anyámat, ez is lehet a háttérben, nem tudom. De nem is érdekel igazán… Már nem.