186.

Shinji

Megébredek. A fejem pokolian lüktet és megint megveszek, olyan szomjas vagyok. A szobában sötét van már, tehát valahol késő este, netán éjjel járhatunk az időben. Tatsuki mellettem fekszik, s szuszogásából ítélve őt is sikeresen elnyomta az álom. Óvatosan ülök fel, megtartva jobb vállam, mivel muszáj eljutnom a mosdóba, innom és... mindegy, csak most ülhessek pár órát. Bármennyire is finomkodok, Tatsuki persze azonnal megébred mellettem és segít mozdulni, bár rosszallóan mordul egyet. Bakker, hugyoznom azért nekem is kell! Míg szokom, hogy megint fordul velem a szoba, a tetováló villanyt kapcsol. Ösztönösen, reflexből hunyom le szemeimet, s meg kell kapaszkodnom, még ha csak a takaróba is, hogy ne zuhanjak vissza az ágyra. Megint megemberelem magam. Kinyitom szemem és dacosan nézek egy pontra fókuszálva, hogy így csússzak ki az ágy szélére. Nem hagyom, hogy segítsen, hiába morog velem emiatt.

- Ezt miért csinálod? - kérdezi meg semleges hangon.

- Mert ha most hagyom, hogy abban is segíts, hogy az ágy szélére kimásszak, akkor még annyira se leszek képes összekaparni magam, hogy legalább a mosdóig eljussak a saját lábamon, még ha segítséggel is - válaszolom, majd ráemelem tekintetem. Szerintem tisztán levágható, hogy annyira vagyok ura a testemnek jelenleg, mint egy elszabadult kamion fék nélkül a lejtőn.

- Szerintem van kacsa is a házban, de ha akad, bármilyen hihetetlen, katétert is kaphatsz, úgyhogy döntsd el, hogy a makacskodás és a barom büszkeség a fontosabb, vagy hajlandó vagy a magadhoz való ésszel gondolkodva felmérni a helyzeted. Hagyok fél percet rá.

- Édes vagy - morgom kinyújtva rá nyelvem, mint egy taknyos, duzzogó kölyök, és inkább elfekszem az ágyon. - Maximum gumikacsát találsz a medence partján - sóhajtom végül halvány mosollyal. - Kijuttatsz a mosdóba? - kérdezem meg végül a most már felettem tornyosuló ügyeletes ápolómat. Tatsuki inkább ne menjen kórházba tökös nővérnek, mert a páciensek vagy hamar elhaláloznak, vagy olyan hamar felépülnek, hogy felkopik az orvosok álla is. Szájon csókol.

- Persze. Azért vagyok itt, hogy segítsek, oké? - tudatosítja, majd megint a karjába vesz és kivisz a fürdőbe. Ha így folytatja, a végén hozzászokok ahhoz, hogy mellette csak így közlekedhetek. Szerintem élvezi, főleg, mikor a lakásán is a vállára kaphat és becipelhet az ágyba. A vécé elé állít, majd úgy karol át, hogy megtartsa a jobb karomat, másik kézzel pedig átfogja testem. Hát így sem hugyoztam még, az fix, de inkább ez, mint bármelyik előbb felsorolt dolog. Nem vagyok mazochista, hogy szívassam magam ilyenekkel.

- Oké - felelem végül megadóan, s mikor újra visszakeveredem az ágyba, a tegnapi félig ülő, félig fekvő helyzetet választom inkább. Tatsuki ismét vizet diktál belém, amivel megintcsak nem kell sokat küzdenie ellenem. - Mire jutottatok Okitával? - kérdezem meg végül lehunyva szemem.

- Csak Bakari, én végül nem mentem sehova. - Apró mosolyt csal arcomra épp csak egy pillanatra és megkeresem kezét magam mellett, hogy rácsúsztathassam enyémet. - Nem sok maradt belőle, de még él. Telefonon kapott parancsot a megölésedre, és vagy már bekattant a kínzás közben, vagy tényleg nem tudja, hol van Kitamura.

- Bakariból kiindulva inkább az utóbbira tippelek - árulom el ismét elmosolyodva. Borzalmasan érzem magam továbbra is, az állandósult szédülés nem könnyíti meg a helyzetem, ha nem lenne elég a fejfájás, emellett a vállamban lüktető fájdalom szinte eltörpül. Megszorítom Tatsuki kezét, jelezve neki, hogy nem vagyok éppen fényes állapotban, de most kell pár perc, hogy elmondjam, mit is érzek, mert egyelőre nem érzem magam képesnek még megszólalni sem.

- Azért pár óra múlva még nyúzza egy kicsit Okitát, hátha kiszed belőle még valamit, de én is arra tippelek, hogy az a szerencsétlen nem tud szinte semmit – mondja őszintén. Érzem, hogy közelebb húzódik hozzám, kedvesen megsimogatja az arcom, majd gyengéd csókot lehel a számra. - Kérsz valamit?

- Azt hiszem... egy fájdalomcsillapító... jól jönne... - mondom nehézkesen, erősen küzdve a hányingerrel. Lehet, nem ártana enni valamit, de nem tudom, mennyire maradna meg bennem bármiféle kaja is. Megint injekcióba kapok fájdalomcsillapítót, de jelenleg tényleg annyira szarul érzem magam, hogy már ez sem érdekel, csak múljon egy kicsit a fejfájás, mert ez így, ismerve magamat, hamarosan komoly gondokat vet fel. Tatsuki mögém telepszik végül és lassan masszírozni kezd. Rettenetesen jólesik és csillapszik is valamelyest nem csak a fájdalom, de a hányinger is.

- Kérjek neked kólát? Cukros és hányingerre is megoldás - kérdezi meg masszírozás közben csendesen, mire csak aprót bólintok.

- Ha használ. - Azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, hogy tök mindegy, mit mond, minden ellenkezés nélkül fogom teljesíteni, amit kér tőlem. Ha azt akarja, hogy csak feküdjek, mint egy darab szar, még abba is beleegyezem. A fejfájás rettenetesen ki tud készíteni, de Tatsukinak még nem volt szerencséje ezt tapasztalni. Nem is szeretném, az az állapot az, amikor tényleg hagyjon mindenki inkább békén.

- Bepróbáljuk – mondja könnyedén, hangján hallom, hogy elmosolyodik. Miután végez a masszírozással, ölembe húzza a takarót, ő pedig kikelve mögülem alsónadrágba és farmerbe bújik. Nehezemre esik ugyan, de egy darabig követem őt tekintetemmel, míg leadja a forró drótot, hogy kólát akar. Miután visszatér mellém az ágyra, újra óvatosan, lassan dögönyözni kezd. Lehunyom szemem és élvezem, amit művel, majd bal kezemmel megkeresem kezét, s derekamra vezetem azt, hogy magához öleljen, én pedig belesimulok az ölelésbe és vállára hajtom fejem.

- Nem biztos, hogy ezt később kérni fogom - kezdek bele csendesen, nehézkesen. - Ha nem javulna a dolog, altatózz be - kérem őt komolyan. Ha kérdezi, minden kertelés nélkül mondom el neki, miért kérem ezt, ám nem biztos, hogy később megtenném, köszönhetően a büszkeségemnek, amit mindig felhoz ellenem, ahogy azt tette, mikor felkeltem, akkor is. Valahol tudom, hogy igaza van, csak...

- Ahogy akarod – egyezik bele, majd csókot nyom fejemre. - Ha nem bírod, vagy akarsz valamit, szólj nyugodtan – kér csendesen, majd a kopogtatásra elereszt és kimászva mögülem az ajtóhoz megy. Most is figyelem, tartva magam, mert nem tervezem egykönnyen feladni. Egy pohárban hoznak kólát nekem, s Tatsuki elvéve azt az éppen ügyeletes pincértől elkezdi szénsav-mentesíteni, miközben leül mellém, s amint megfelelőnek ítéli, lassan bekortyoltatja velem, majd a poharat az éjjeliszekrényre rakva visszatelepszik mellém. Segít lefeküdni, majd kérésemre bemászik mellém az ágyba és magához ölel. Vállára hajtom fejem és lehunyom szememet. Kérnie sem kell, hogy aludjak, a fájdalomcsillapító megteszi hatását annak ellenére is, hogy fázni kezdek, de már nem tudok ezzel a ténnyel foglalkozni.