186.

Tatsuki

Nincs könnyű dolgom Shinjivel, de szép lassan hajlandó beletörődni, hogy leverte a lábáról a lövés, amit kapott. Nem értem, minek a makacskodás, a büszkeség általában rossz tanácsadó, én kevés dologért nevettem őt ki, azért pedig sosem tenném, mert legyengült. Nem taposnék bele, szándékosan figyelek a szavaimra, hogy még véletlenül se értsen félre. Nem akarom, hogy a bizalom széttörjön, ami kettőnk között kialakult. Sokat dolgoztam azon, hogy érezze, a markomban van, ez azonban nem rossz, mert nem akarom bántani, nem fogom merő szórakozásból rázárni az ujjaimat és összemorzsolni, mint valami rovart. Fontos nekem, és ezt egyre nyilvánvalóbban mutatják a tetteim, az, ahogy beszélek és viselkedek vele. Vagy csupán nekem nyilvánvalóak azok, amiket művelek, ő észre sem veszi? Ne hülyítsen már, testőr, a figyelmével és az értelmével meg pláne nincs gond!


Esetleg amiatt csinálja a fesztivált, mert azt hiszi, van jobb dolgom is, mint őt ápolgatni? Ismer már ahhoz elég jól, hogy tudja, ha nem akarnék itt lenni, a falhoz is hiába szögelnek, nem maradnék. Azért vagyok a házban, hogy vele legyek. Vigyázok rá és ápolom. Nem azért, mert ő is ezt tette velem, hanem mert ezt akarom csinálni. Vagy Shinjinek ez még mindig nem világos? Csalódnék, ha így volna.


Értékes számomra, hogy lassan beadja a derekát. Vagy beletörődik a sorsába, vagy elnyomja a szer, amit kapott, vagy még mélyebben bízik meg bennem. Nem is fontos, elég nekem az a kis öröm, amit okoz azzal, hogy kicsit jobban és jobban megnyílik előttem. Az, amiket kér és elfogad tőlem, számomra mutatják, hogy a hozzá való viszonyulásom nem egyoldalú, hasonlóképp van ő is énvelem. Nem tudom, meddig mehetünk el ezzel az egésszel, milyen mélységeink vannak még, abban viszont biztos vagyok, hogy sosem lenne képes semmilyen biztosítékot jelenteni az, ha meg bírnánk fogalmazni, mi is a kapcsolatunk tulajdonképpen. Főleg úgy nem, hogy a ragaszkodása sem nyugtatja el teljesen a belém oltott bizalmatlanságot és bizonytalanságot. Egyszer már ráfáztam ezzel, kurvára megégettem magam, Shinji pedig még mélyebben és súlyosabban lesz képes megsebezni. Az idő haladtával egyre inkább úgy gondolom, ha egyszer vége lenne vele, itt tudnám hagyni az egész életnek nevezett terepet. Rendezem el a dolgaim, rakom rendbe mindazt, ami utánam maradna hátra. Tudatosan és nyugalommal készülök arra a napra, amikor meghalok, mert ez előbb vagy utóbb be fog következni.


Addig viszont... csak még egy kicsit... jól akarom érezni magam és azzal lenni, aki... a legfantasztikusabb kincsemet jelenti.


Szeretnék Shinjiért többet tenni, csak tudom, hogy annál többet nem lehet, minthogy mindennel kiszolgálom és vigyázok rá. Nézem az arcát, azt, ahogy a fájdalom és a rosszullét lassan távozik a vonásairól, megnyugszik, légzése szabályos lesz. Betakarom, de csak derékig, hogy ne melegedjen fel, mégis takarja valami a testét, ha netán valaki betalálna, mert most nem akarok sem elaludni, sem pedig kikelni mellőle. A csend és a béke lehetőséget szolgáltat gondolkodásra, az agyalás azonban lassan unalmassá vagy idegesítővé válik. Elegem van már a saját gondolataimból, ezért csak ellenőrizgetem Shinjit. A szer leviszi a lázát, szerencsére nem kell sem borogatnom, sem másmilyen szert kerítenem neki.


A percek lassan követik egymást, néha elnyom az álom, arra azonban azonnal megébredek, hogy a lehető leghalkabb módon, de valaki lenyomja a kilincset és kinyitja az ajtót. Mivel a villany még ég, a sötétség nem tudja eltakarni, hogy a srác a vállamon fekszik és ölelem őt, ezért nem is mozdulok egy szemernyit sem ezek tagadására. Pótapja merészkedik be, állja a pillantásom, ám jobban aggódik Shinjiért, minthogy azzal törődjön, hogy kibelezem, ha csak vonásaiban felfedezem, mit gondol a látottakról.

- Hogy van? - kérdezi meg nagyon csendesen. Ha nem tudnám, hogy ennyivel nem elégedne meg, csak biccentenék neki, hogy megmarad, most lépjen le, így inkább összeszedem magam egy kulturált válaszhoz.

- Most jól – mondom halkan. - A szédüléssel, hányingerrel és fejfájással nagyobb baja van, mint a lövés okozta sebbel, a lázát meg lent tartom. - Valószínűleg ez elég bő helyzetjelentés ahhoz, amivel Ryuuichi is meg fog elégedni, de ha nem, majd kérdez. Be kell látnom, hogy ebben a házban nem zárhatom el a srácot másoktól, Deon is aggódik érte, ő is járt bent jó pár órával ezelőtt, Shinji felébredése előtt. Talán nem is helyes, hogy kisajátítom és hogy elüldözném még ezt a férfit is, holott ha semmit sem jelentene számára a vállamon nyugvó sérült, be se dugná az orrát. Majd megmondom neki, hogy voltak látogatói, aztán vagy morog érte, vagy nyugtázza magában, hogy másoknak is fontos, nem csak nekem.


Ryuuichi aprót biccent, arcára végül csak kiül az aggodalom, bármilyen ügyesen is próbálja leplezni az érzelmeit és még valami, ami talán az előbbi meglátszódásáról is tehet. A hála.

- Ha bármire szükségetek van, Shinji telefonjában ott a számom - mondja, majd röviden meghajol, ezzel is kifejezve a köszönetét. Kimért, udvarias, erős, amilyennek egy férfinek lennie kell. Valószínűleg az ő hatására vált olyan nagyszerű fiatalemberré ez a büszke bestia a vállamon, mint amennyire Shinji az, ezért én is tartozom számára némi hálával, ahogy ő is saját magának, mert ha nem tanítja és neveli ezt a kölyköt, egy dugáson kívül kétlem, hogy többre méltattam volna.

- Meglesz – biztosítom, mielőtt kimenne a szobából. Azt már csak magamban jegyzem meg, hogy a száma az én telefonomban is benne van, a srácéval pedig azért sem babrálnék, mert előbb öregszem meg, minthogy normálisan kezelni tudjam. Mindig elcsodálkozom, milyen könnyen csúszkál a képernyőn Shinji ujja, hogy pikpak megvan annak segítségével dolgokkal, míg engem a hideg is kiráz az „odanyúlós” telefontól. Lehet, hogy ebben maradi vagyok, de a számítógép és a telefon, a rádiómagnóval és az mp3 lejátszóval fuzionálva nekem a legkevésbé sem jön be.


Ryuuichi látogatása után valamennyivel elnyom az álom. Egy kicsit nekem is pihennem kell, nem volt azért annyira rég, hogy Kitamura kutyái majdnem széttéptek. Egész jól fogunk állni még pár olyan baklövéstől, mint amilyet tegnap végrehajtott. A legjobb korcsait kivégezzük, méghozzá könnyűszerrel, ő pedig olyan felbőszült barom módjára ugrik majd nekünk, hogy csak ki kell tartanunk elé a tőreinket, észre sem fogja venni őket, s belerohan. Shinji viszont jobb lenne, ha ezek után nem mászkálna egyedül. Egy ideig ágyhoz lesz még kötve, annyit talán még kibírok ebben a házban, később meg, ha látni akar, vagy én őt, inkább visszajövök, az rá nézve biztonságosabbnak tűnik. Nem fog tetszeni neki, tudom, de Ryuuichit és Deont könnyen a magam oldalára tudom állítani, kettejükkel kiegészülve pedig elég lesz a meggyőzőerőm, azt hiszem.


Észre sem veszem a hajnalodást, a lámpa fénye észrevétlenné teszi a számomra, az viszont felébreszt, hogy a srác kezd túlságosan forró lenni. Óvatosan kicsúszom alóla, leoltom a villanyt, hiszen nincsen rá már szükség, aztán lavórt, törölközőt és szivacsot kerítve elkezdem hűteni a testét. A művelet közben Bakari is betalál, gyors ellenőrzéseket végez, aztán nekilát kötést cserélni.

- Jutottál valamire Okitával? - kérdezem csendesen.

- Nem, utólagos engedelmetekkel ízléses darabokban visszaküldtem a feladónak. - Nem dob fel ez a fejlemény, lehet, hogy Shinji is elmorog majd valamit arról, hogy kérte, hogy maradjon neki valami a kopóból, de már mindegy. Amúgy sem volt olyan fontos, hogy halálra kínozzam. Főleg, mivel ebben nélkülem is lehetett része.

- Semmit se tudott?

- Nem. Minden bűnét bevallotta, részletes leírásokat adott emberekről, helyekről, szokásokról, de hogy Kitamura hol van és mit tervez, azt ennyi után biztos vagyok benne, hogy nem tudta.