187.

Shinji

Határozottan rosszul érzem magam, azt hiszem. Már csak félálomban vagyok, de szinte érzem, hogy a testem lángol, azonban a hányingerem és fejfájásom valamelyest csillapodott, amit cseppet sem bánok. Lassan kinyitom szemem és Tatsukira pillantok. Először fel sem fogom, hogy kettőnkön kívül más is tartózkodik még a szobában, csak mikor Bakari folytatja sebem ellátását. A kettőslátás még mindig rettenetesen zavar, ahogy a hozzá társuló szédülés is. Mikor megpróbálok felülni, Tatsuki azonnal segít. Hagyom magam, be kellett látnom, hogy azzal, hogy makacskodom, nem megyek semmire, ahogy azt is tudom, hogy ha Tatsuki nem akarna, már rég nem lenne itt velem. Vizet diktál belém, nem is egy pohárral, aztán hagyja, hogy Bakari folytassa ellátásomat. Mennyi idő is, mire ez a szar szédülés elmúlik? Két nap? Három...? Mindegy, azt hiszem. Csak már szűnne meg! Hála az agyrázkódásnak a mozgásom eléggé lekorlátozódik annyiban, hogy felülök, lefekszem. Nem mintha a forgó szoba mellett vágynék többre jelenleg. Sokáig nem szólalok meg, egyszerűen csak nézem őt. Még mindig annyira hihetetlen az, hogy itt van velem, hogy engem akar, velem akar lenni, hogy csak ösztönből utasítom el mindazt, amit ad nekem. Sosem gúnyolt ki, most sem teszi, csak azt lesi, miben lehet segítségemre, mivel teheti jobbá a helyzetemet. És... örülök, hogy így van. Vajon mennyit leszünk képesek még adni egymásnak? Remélem, sokat és sokáig...


Lehunyom szemem és halványan elmosolyodom.

- Most már tudom, miért nem vágytam soha kacsalábon forgó palotára - mondom csendesen, mire végigsimít arcomon, kezének hűvös érintésétől azonban megborzongom. Megint felment a lázam, de még nem akarom újabb adag lázcsillapítóval mérgezni magam. Talán később. Nem ártana enni is valamit lassan, mert bár hányingerem van még mindig és szédülök, érzem azt is, hogy le kellene erőltetnem a torkomon valamit. Még mindig Tatsukin gondolkodom. Bízom benne, ebben száz százalékig biztos vagyok, ahogy abban is, hogy lassan kezdek egyre többet érezni iránta, azonban ha muszáj lenne megnevezni a mi kapcsolatunkat, nem tudnám és nem is akarnám. Minek? Elég az, hogy tudjuk, érezzük. Mindkettőnk változott ezalatt az idő alatt, és azt hiszem, mindketten jó irányba. Még mindig nem tudnám kimondani azt, hogy szeretem őt, hogy esetleg szerelemmel szeretem, de a szexnél már lényegesen több van köztünk és én is lényegesen többet érzek Tatsuki iránt, mint fél éve. Ragaszkodom hozzá, bízom benne és nem akarok szabadulni tőle.

- Körhinta? Óriáskerék? Ezek sose jutottak eszedbe? - kérdezgeti játékosan, kedvesen, de csendesen Tatsuki, majd elkezdi ismét hűteni a testemet.

- Enned-innod kéne, hogy a szervezeted elbírja a gyógyszereket - szólal meg szigorúan Bakari mellettem. - Ha ez nem működik, hűtőfürdő. Addig kerítek kaját - közli. Egyelőre nem köti vissza a sebet, hogy szellőzzön kicsit, amit nem is bánok valahol, majd ahogy azt beharangozta, elmegy kajáért, s én megint kettesben maradok Tatsukival. Azért kezdek azon aggódni, hogy a környezetemben szép lassan mindenki megtanulja a gondolatolvasás művészetét. Ijesztő lenne.

- Dehogynem, gyerekként ritkán ugyan, de volt alkalmam ülni rajtuk, ez a non-stop verzió azonban kell a francnak - mondom neki elmosolyodva. - Kijuttatsz a mosdóba?

- Nekem sosem volt időm rá - jegyzi meg, miközben visszateszi a szivacsot a vízbe és alám nyúl, ahogy eddig is tette azt és karjába véve visz ki a mosdóba. Ugyanúgy fog át megint, ahogy először: tartva jobbomat, miközben magához ölel. Elvégzem a dolgom, majd kezet és arcot is mosok. Tényleg jólesik a hidegvíz, ezért többször is megmosom az arcom és nyakam is vele, ezáltal fejfájásom is csillapszik. Talán még a szédülés is gyengül ettől, bár a kettőslátás továbbra is állandó tényező.

- Nem vesztettél sokat - mondom megtörölve arcom, majd kiegyenesedve hozzásimulok. Szükségem van erre, bármennyire is tűnök most túl nyálasnak. Újra karjába vesz és visszacipel a szobába, majd az ágyra ültet, s ismét hűteni kezdi testemet. - Sikerült valamit megtudni Okitától? - kérdezem meg lehunyva szemem, míg várjuk Bakarit vissza.

- Alvilági információkat, de Bakari nem részletezte. Valószínűleg már intézkedett, ahogy Okitát is visszaküldte Kitamurának - válaszol nyugodtan, aztán egy ideig csendben marad. Megint rápillantok. Látszik rajta, hogy fontolgat valamit. - A körhintát még megértem... de az óriáskerék? - kérdezi meg halványan elmosolyodva.

- Tériszonyom van - vallom be neki őszintén. Na igen, egy bizonyos magasságig még nincs gondom, de az óriáskerék már pont nem ebbe a kategóriába tartozik. Ezen kijelentésemen Tatsuki rohadt nagyot vigyorog, aztán lop egy csókot tőlem. Nem tesz megjegyzést, még csak nem is tűnik úgy, mintha kinevetne, inkább azok a gondolatok mulattathatják, amik eszébe jutnak. - Akarom én tudni, most épp mi jutott eszedbe? - mosolyodom el, s közelebb húzódva hozzá a fejem a vállára hajtom homlokom nyakának támasztva. Tatsuki a most hideg mancsait hátamra teszi a hűtőpontjaim betakarva, s ahogy aprót szusszan, megrezzennek a vállai; tehát mosolyog.

- Én tudjam, te mit akarsz? - kérdez vissza incselkedve. - Egyébként nem olyasmi, aminek hallatán vallást váltanál - heccel elkuncogva magát. - Legalábbis nem mind olyan - teszi azért hozzá azon a dorombolásszerű, mély hangon, a semmi jót nem ígérő mosolyával

- Nem mind, csak a kilencvenkilenc százaléka - heccelem vissza őt, s a hangjától most jólesően kiráz a hideg is. Szeretem, mikor így kötekedik. - Bár ezek után, úgy látom, le kell mondanom arról, hogy az óriáskeréken is magadévá teszel - sóhajtom színpadiasan lemondóan, tovább húzva őt.

- Nem most mondtad, hogy tériszonyod van? - kérdezi meg csodálkozva. - Egyébként semmi akadálya - közli ezt már vigyorogva.

- Tudod, hogy amit akarok, azt úgyis kibírom, és ezt igazán kipróbálnám - incselkedek vele tovább. Éreztem a hangján, hogy beindul, azonban mielőtt bármit tehetne, kopogás zavar meg minket, ő pedig elhúzódik tőlem. Bakari tér vissza könnyű reggelivel mindkettőnk számára, kólával, rostos gyümölcslével, gyümölcsökkel, amit az éjjeliszekrényre pakol, miután Tatsuki elveszi onnan a telefonokat, aztán egy rövid időre homlokomra teszi a tenyerét.

- Legkésőbb kaja után irány a kád! - adja ki az utasítást, majd sarkon fordul és távozik. Oké, most kéne szalutálni? Komolyan, néha vigyázzba vágnám magam ilyenkor és szalutálnék. Most meg elment a kedvem az evéstől. Egyre jobb lesz a dolog. Felsóhajtok, majd Tatsukira nézek. Kezdem megszokni, hogy ketten van, és igazából így, hogy a két példány nem esik egymásnak, egész élvezhető a dolog. Jó lenne már, ha ez elmúlna és nem lennék ágyhoz kötve.

- Gondolom, tiltakoznom most már felesleges a kaja ellen - nézek azért rá ártatlan képet vágva. Megint liftezik a gyomrom, erősödik a fejfájásom és a szoba is kitartóan forog. A férfi elröhögi magát a feltételezés hallatán és megcsóválja a fejét.

- Megcserélhetjük a sorrendet, előbb a hűtőfürdő, aztán a kaja - ajánlja. - Mindkettő nélkül ki fogsz készülni, márpedig ezzel az óriáskerekes menettel túlságosan felcsigáztál ahhoz, hogy sokáig türelmesen várjam, míg felépülsz - közli elvigyorodva. - Másfelől Bakari leszedi a fejünket, ha nem eszel - teszi hozzá ezt már komolyan. - Hidd el, turmixban ugyanez sokkal visszataszítóbb - mondja még és elröhögi magát, amiből tudom, hogy tapasztalatból beszél, én pedig elfintorodom. Meggyőzött.

- Akkor sorrendcsere - jelentem ki komolyan. Talán csak tényleg azért nincs kedvem enni most, mert liftezik a gyomrom, majd meglátjuk. Ijesztő a lehetősége is annak, hogy turmixba kapom meg a cuccot, amit Bakari hozott és most már határozottan biztos vagyok abban, hogy ha választanom kellene, melyikük legyen az ápolóm... Bakari mellett valszeg még hamarabb halna ki minden páciens. Viccesen is festene nővérke szerelésben és ahogy elképzelem őt, elröhögöm magam.