2.

Tatsuki

Amiben biztos vagyok, hogy a betévedt kölyöknek nagyon tetszik a szalon és engem is jó alaposan szemügyre vett. Ritka az olyan srác, mint ők, Deon, Shinji, Eiji és ez a tökalsó. Már csak az kéne, hogy a nyakamba akasztott „tanítvány” is megjelenjen. Bár, ha jobban belegondolok, talán lekötnék egymást és elhúznának a büdös picsába, s nem engem nyúznának a gyerekes hülyeségeikkel. Mindenesetre ez a suhanc is fél tőlem egy kicsit, ahogy Eiji is. Nem is csodálom, Deonon és Shinjin kívül senkivel nem vagyok igazából kedves, a vendégeimmel puszta udvariasság, amiket teszek, hiszen ha modortalanul viselkedem velük, búcsút is inthetek nekik. Ez a kölyök azonban furcsa, elmosolyodik. Vagy hibbant, vagy próbál jópofát vágni, de még az is lehet, hogy mazochista, esetleg annyira feszeng, hogy ennyire futja tőle. A nyelve is megered, úgy veti oda nekem a szavakat, mintha ő lenne itt a valaki. Amint a szöszi csaj elpárolgott innen, helyre teszem ennek a seggdugónak az agyát, aztán kibaszom innen, hogy a lába se éri a földet, mert nekem egy tizenéves takonypóc nem fog ugatni.


Bár… ha azt veszem, még a végén deja vüm lesz. Egy pillanatra vigyor kúszik a számra, ám amint nem takarja arcom a függöny, már segítőkészséget erőltetek a képemre. Szerencsére a szuka nem marad tovább, magára ölti a kabátkáját, karjára akasztja kis méretű táskáját, majd elköszön és lelép. A srác meg csak ácsorog a szalonomban, még mindig megbabonázva a munkáimat bámulja, aztán amint kettesben maradunk, felém fordul. Szerencséje, hogy nem röhögte ki a szöszit, mert bár tényleg nevetségesen festett, ha megsérti az én területemen, kénytelen lettem volna megruházni. Ráadásul kioktat és valami olyasmit mond, amitől felröhögök.

- Maradandót, amire felfigyelnek az emberek? – kérdezem kétkedve, még mindig pukkadva a röhögéstől. A vakarcsok viccesek egytől egyig. Persze azért igyekszem némi komolyságot erőltetni az arcomra, mert még a végén ideszarik félelmében. Nem t’om, miért nem húz el, talán egyelőre jobban akar tőlem valamit, mintsem feladja. Vagy van odakint valaki, aki miatt vállalja a lelki terrort is? Ez a gondolat szöget üt a fejemben, miközben a helyére pakolom az eszközeimet, előkeresem a telefonomat a rajzasztalomon uralkodó kuplerájból. Hamar megy, csak pár lapot kell félresöpörnöm, aztán már hívhatom is Eijit. – Merre kódorogsz? – kérdezem meg, mikor beleszól egy mogorva „Tessék.”-et.

- Nem messze a szalontól. Miért?

- Nézz körül a környéken és ha valamire felfigyeltél, hívj vissza – utasítom, azzal kinyomom a telefont és visszaejtem hanyag mozdulattal, mégis puhán, ezért nem koppan nagyot az asztal lapján. Imádom szívatni a kölyköt, újabban ez is a hobbim része, ő meg érzi, hogy a fél napját hulla fölöslegesen robotolja végig, csupán a hecc kedvéért dolgoztatom, mégis kénytelen minden óhajomnak engedelmeskedni, ha nem akar visszakerülni abba a fertőbe a seggét kínálni vadidegeneknek.


No de mit kezdjek ezzel itt? Mitől félsz, babám, hogy megesz a farkas? Nem kóricálnak erre éhes vadak, nyugodtan szedheted a sátorfádat és húzhatsz a francba anyád szoknyája alá. Nem, persze, hogy nem, mert a kamaszoknak nagy pofát adnak és annyi makacsságot, amivel felbasszák az agyam. Maradandót, mi? Nem vagyok egy erkölcscsősz, de egy tizenévesnek, legyen az tizenöt, vagy tizenkilenc, nem fogok semmit a bőrére varrni. Nekem is vannak elveim, bármilyen furcsán is hangzik, úgyhogy azt is magasról szarom le, ha milliókat ajánlj, hogy egy szépséges ábra kerüljön a bőrére. Én nem adom a nevem egy ilyen munkához, pénzért pedig főleg nem.


Miközben morgolódom magamban, cigarettát húzok elő. Néha még hiányzik az édes-mentolos, de ahogy eldöntöttem, hogy igenis megteszem azokat a lépéseket, hogy kiszálljak a mókuskerékből, letettem. Most Shinji itt hagyott dobozából pusztítok egy szálat, úgy döntöttem, ezért hamarosan az elhalt füstölőillatot kellemes koktél illatú füst fogja felváltani. Közben oda-odasandítok hívatlan vendégemre, várva, hátha kiböki, mégis mi a picsát keres még itt. Valami feltűnőt akar? Írja fel alkoholos filccel a homlokára, hogy „LOOSER”, az elég feltűnő, kifejező és nem túl végleges ahhoz, hogy mindig megmaradjon. Ha nagyon akarja, ennyire még én is hajlandó vagyok, cikornyás betűkkel felírom neki, csak húzzon már el.

- Tetoválásról húsz év alatt ne is álmodj – közlöm vele keményen, immár a rajzasztalomnak dőlve, majd lepergetem a cigimről a hamut. – Pirszinghez pedig szerintem túl kicsi vagy – teszem hozzá, hogy végre témán legyünk. – Ez nem valami játszótér, kölyök, azt az utca végén találsz – folytatom könnyedén. – Napjában rakom ki innen a hozzád hasonló, feltűnési viszketegségben szenvedő és „egyedi akarok lenni, ezért akarok egy pirszinget vagy tetkót” elgondolású takonyorrúakat, úgyhogy ne raboljuk egymás idejét – kérem meg rá magamhoz viszonyítottan szép modorban, miközben folyamatosan őt nézem.


Ha valamit, akkor azt el kell ismernem, hogy vonzó egy kölyök, de mindigis gyengém volt az olyan típus, mint ő is. Vékony, kicsi, törékeny, aranyos, makacs, lázadó, … Az ilyeneket mindig kifejezetten nagy élvezet betörni és eldobni, mint a használt óvszert. De ritka olyan kincs, amelyikben van is tűz és még tud is valamint, mint Deon. Bár ő már régóta nem a kawaii jelző birtokosa, és kinőtt szerencsére elég gyorsan a szösziségből, amitől ugyan tényleg édes volt, de borzalmasan állt neki az a szín olyan dózisban, amiben alkalmazta. Így, hogy trikolor a feje, viszont dögös.


Egyedit akarsz, te tökfej? Találd meg a saját stílusod. De minek ez a baromkodás? Nem is értem… Shinji például cseppet sem feltűnő, sőt, így, hogy lassan kikopik a hajából a szőke és a feketét sem újítja meg, kezd teljesen átlagossá válni, mégsem tudom azt mondani rá, hogy találnék belőle egy tucatnyit. Van benne valami különös és vonzó, amitől stílusossá válik. De hogy mi, még mindig nem tudom. Na kölyök, neked azzal a két sráccal kéne találkoznod, hátha megérted, mitől döglik a légy, mert ez a kettő ért valamihez és ér is valamit.