3.

Jeremy

Egyre jobban elfog a félelem, ahogy a férfit figyelem. Mikor kettesben maradunk, még rosszabb lesz a helyzet, de nem is tudom, mitől félek igazán, hogy visszautasítja az ajánlatom, vagy attól, hogy nem. De most már csakazértis megpróbálom.

- Nem vagyok gyerek, akármennyire is annak nézek ki – szögezem le csendben. Dehogynem, az vagyok, de ezt most akarom, és ha kell, tudok a koromnak megfelelően viselkedni. – És ezt szeretném – teszem hozzá csendesen és a kezébe nyomok egy rajzot, amit eddig a zsebemben rejtegettem. A sajátom és éppen ezért szeretném magamon látni. Csak egy rózsa, de nekem sokat jelent, mert valahol engem szimbolizál. A tüskék, amik a támadásra utalnak, a ki nem nyílt bimbó, ami még bennem lehet és az, amit már elértem, a kifejlett szirmok. Szeretem ezt a képet, talán az első olyan, amivel meg vagyok elégedve és igenis szeretném, ha örökre az enyém maradna. Azért jöttem ide, mert hallomásból tudom, hogy ez a férfi jó, ha nem a legjobb, és talán képes ezt a virágot így visszaadni nekem. Ez csak az enyém lenne, végre valami, ami megmutatja, ki vagyok. Nem egy szajha, nem egy ágyas, aki bárkinek a lepedője lesz egy éjszakára, hanem van bennem több is, amit megmutatnék a világnak. Kész tervvel jöttem be, de nem tudom, hogy most nem dörgöli-e a képembe, hogy ez egy nagy szar és húzzak innen a fenébe. Ha ő is azt mondja, hogy tehetségtelen vagyok, akkor felhagyok ezzel az egésszel.


Közben a cigijének illata betölti a teret és érzem, hogy összefut a nyál a számba és talán az arcomra is kiül a sóvárgás. Annyira finom illata van és most még többet adnék némi nikotinért is. Most megnyugtatna és adna némi biztos talajt. Újratúrom a zsebem, de már tényleg nincs egyetlen szálam sem. Hát ezt jól megcsináltad, Jeremy, legközelebb talán gondolkodnod is kéne.

- Szóval? – kérdezek rá halkan. Nem tudom, mit gondol, de tudni akarom. Most rövid úton lerázhat, de talán nem fogja megtenni. Nem akarom, hogy megtegye. Haza úgyse mennék, de akkor meg hova? Nincs kedvem lődörögni sem és talán összeköthetném a kellemeset a hasznossal. Persze az tőle is függ. És amilyen szemekkel nézett rám, nem vagyok biztos a sikerben. Inkább a csípője tájékát fixírozom, könnyebb, mint a szemébe nézni és látni benne, hogy mennyire béna vagyok. Így talán kevésbé fog fájni, mikor elküld a fenébe és leszólja a rajzomat.


Várok, csendesen, de ez így nem megy nekem, tehát mozdulok, megint a falat kezdem el nézni, a rajzokat, képeket. Beiszom a látványt, mert lehet, már csak pár percem van itt, pedig mindenre kíváncsi vagyok, és jó mélyen meg is akarom őrizni magamban. Nem vagyok valami türelmes, sosem voltam, szóval ha nem mond semmit, akkor percek múlva megfordulok és elhúzok innen.