3.

Tatsuki

Kétkedően felvonom a szemöldököm, mikor közli, hogy nem gyerek már. Tényleg? És mégis mennyinek mered hazudni magad? Tizenhétnél semmiképp sem mondanám többnek, de azt is némileg eltúlzottnak érzem. Mit hisz, hogy viccelek? Hogy nem vágok ki minden nap legalább egy kiskorút innen? Hogy nem mind azt mondja, már húsz, vagy ahhoz nagyon közeli, de véletlenül sem gyerek? Áh… méghogy egyedi akar lenni… A nekem nyújtott lapot azonban elveszem és alaposan szemügyre veszem, s nem csak azt, hanem arra a fél pillanatra a kezét is, míg odaadja nekem a rajzot. Kétség sem férhet hozzá, hogy ő firkálta, mert a keze elárulja, hogy ezzel foglalkozik és egészen ügyes is. Miközben jegyzem meg a rózsa vonalait, beleszívok újra a cigimbe.


Ez váratlanul ért. A kölyökben van tehetség és elképzelése is van. De ettől máris szarok a saját elveimre és egy kiskorúra varrok? Felpillantok rá, mert a döntés nem egyszerű és látnom kell a képét, hogy dűlőre jussak. Akarja, ehhez sem fér kétség és nem csak azért, mert tetszik neki, hanem mert jelent is számára valamit. Ráadásul a cigim után sóvárog. Na szép, még kunyerál is a tekintetével. Fasza…


Sürget, de tekintetem fel sem emelem a lapról, továbbra is a rózsát tanulmányozom, mert fontos tudnom, meg tudom-e rajzolni így. Le bírom utánozni, ez biztos, de nem egy egyszerű kopírozást akarok, hanem hogy ha mégis úgy döntenék, hogy megszegem a saját szabályaimat, akkor amit belevarrok a bőrébe, az pontosan így nézzen ki és ezt a kellemes hatást keltse. Csak azért pillantok fel rá, hogy újra megnézzem az arcát magamnak, hátha ilyen közelségből jobban meg tudom ítélni a korát. Nem tizenhat, kicsit több, de biztosan nincsen húsz. Ráadásul… ha jól látom… a farkamat stíröli. Ümm… van vér a pucájában…


A suhanc persze nem bírja ki nyugton, újra a műveimre tapadó tekintettel toporogja körbe a szalonom egy részét, én pedig eloltom a csikkem és az asztalomra teszem a tőle kapott lapot.

- Vétek egy ilyen finom munkát zsebbe gyűrni, tudod? – kérdezem meg tőle kurtán, kicsit talán kevésbé kemény hangon, mint ahogy eddig szóltam hozzá. – Neved? – teszem fel a következő kérdésemet, hiszen ez alapján a későbbiekben el tudok indulni. Kihúzok egy újabb szálat Shinji cigijéből, majd komótosan meggyújtom és odalépek a törpéhez, s a szájába dugom. Ezt most megkapja a szép szeméért, aztán ha nem nyugszik le, bevasalom rajta a legapróbb adósságát is, amit felhalmoz nálam bármivel. – Remélem, ezentúl nem az én fejemből akarsz dolgozni, mert megnyúzlak – mondom neki heccelve, mégis komolyan, miközben felnézek a képeimre. A büszkeségeim vannak kint, a legjobban sikerült ábrák. Köztük van a Deonnak tervezett paci, a karikatúrához hasonló macskaalak, s noha nem sikerült annyira tökéletesen visszaadom, hiszen sosem láttam olyan ájtatos pofával Ayakot, mint ahogy elképzeltem, de maga a rajz jó lett. – Hova akarod? – kérdem oda a srácnak a következő kérdést, miközben visszalépdelek az asztalomhoz és egy üres lapot kerítve, ceruzát véve a kezembe leülök, hogy először papírra átrajzoljam. Sejtem, hogy készpénznek veszi, de míg megalkotom, eldöntöm, megvarrom-e a bőrén. – Hány éves vagy úgy mégis? – szólalok meg alkotás közben. – És mit gondolsz, ez mennyibe kerülne neked? A tetoválás nem olcsó mulatság, főleg, ha esetlegesen színesben kérnéd a mintát – magyarázom.


Maga a rózsa nem bonyolult, csak azokat a finom vonásokat kell pontosan eltalálnom, amivel ő rajzolta meg őket, s mivel ez elsőre nem sikerül, az első lap megy összegyűrve a szemétbe. A második próbálkozás már közelebb kerül az eredetihez, de már a fő vonalakat meghúzva érzem, hogy még nem állt rá a kezem, ezért azt is kihajítom és ugrom neki harmadjára is.