38.

Tatsuki

Arcomat a hajába nyomva elalszom. Nem telik sok időbe, mert a fáradtság legyűr most már végleg. Kimerített az elmúlt időszak, már nem is tudom, mennyi idő. Általában kevesebbet alszom, mint amennyit a szervezetem igényelne, mert sok a feladat, amit el kell végeznem, de így, hogy Eijivel és miatta gondok vannak, még rosszabb a helyzet. Két dolog vigasztal csak. Az egyik, hogy Shinjit magamhoz szorítva aludhatok megint, a másik pedig, hogy találtam egy nagyon jó kölyköt. Még erre tudok gondolni, aztán elnyel a semmi.


Távoli kulcscsilingelésről álmodom, ám a fegyver közelről érkező kattanása már túlságosan valóságos ahhoz, hogy álomnak higgyem. A szemeim azonnal felpattannak és a sötétben egy árny szegez ránk egy pisztolyt. Shinji is ébren van, a testünk egyszerre merevedik meg a hirtelen támadó idegességtől, s valószínűleg egyszeriben ő sem tudja, ugorjon vagy maradjon, ahogy én sem, látogatónk azonban mozdulatlan marad és még csak agyon sem lő minket.

- Ébresztő! – szól ránk. Ismerős a hang, ez az alkat is, körülbelül százötven-százhatvan centi és akárcsak én, méretes izmokkal rendelkezik, a haja pedig szanaszét áll.

- Mi a faszt akarsz? – mordulok rá, s Shinji mellkasán szétterpesztem az ujjaim és megnyomva őt finoman jelzem neki, hogy maradjon nyugton. Az, hogy még élünk, annyit jelent, hogy nem megölni jött minket. Mondhatnánk, hogy ez jó, de még nem biztos. Nincs nálunk fegyver, a lakásomon a legközelebbiek az éjjeliszekrényben és az ágy alatt vannak, ám ha most hirtelen mozdulunk, bizonyosan golyót kapunk.

- Semmi trükközés, különben a halálba küldöm a szeretődet – figyelmeztet kurtán. Tartása feszes, ám alig észrevehetően reszket az illető, vagyis vagy fél, vagy ideges, vagy valami más baja van. Míg figyelem, kutatok az emlékeim közt, ki állhat velünk szemben. Egyelőre még mindig meredten fekszem az ágyon, s kezd körvonalazódni bennem egy sejtelem.

- Kapcsold fel a lámpát! – parancsolom válaszul.

- Ne próbáljatok addig fegyverhez jutni, mert megöllek titeket, ha mégis! – fenyít újra, de csupán reszket, meg sem indul semerre.

- Kapcsold fel a lámpát! – ordítok rá a bennem meggyűlő feszültséget eréllyé formálva. Pszichológiai hadviselés. Hangomtól összerándul és azonnal apró léptekben, hátrafele araszolni kezd. Aki csak egy kicsit is ismer az alvilágban, az tudja, hogy nem érdemes megvárni, míg dühös leszek, mert ha nincs fegyver a kezemben, a nyers erőm is bőven elég, hogy kinyírjak valakit.

- Hol a kapcsoló? – kérdezi idegesen.

- Az ajtó mellett jobb oldalt. – Amíg nem látok, nem tudom biztosra, ki tört ránk az éjszaka közepén, nem mozdulok és Shinjinek sem engedem. Egy olyan helyzetben, amiben vagyunk, roppant okosnak kell lenni és ügyelni kell minden apróságra. Célom túlélni és ha lehet, sérülésmentesen, s a srácot sem vagyok hajlandó feláldozni a legcsekélyebb mértékben sem. Aztán fény gyúl. Szemet bántó, de megküzdök a kellemetlen érzéssel, addig pislogok, míg annyira megszokom a fényiszonyokat, míg meglátom a férfi arcát. A sejtelmem beigazolódik és áldom az ösztöneimet, amelyek arra késztettek, hogy mozdulatlanok maradjunk, mert ez a pasas egy ex-fejvadász, és valóban lelőtt volna minket, ha nem így teszünk. – Sejthettem volna – morgok, ezzel jelezve Shinjinek, hogy ismerem a fickót. Hiába szegezi még mindig ránk a fegyvert, most már felülök lassan az ágyban. – Kevés ember van, aki át tud jutni majdnem hangtalanul egy olyan ajtón, amelyben elfordítva ott a kulcs. Mit keres itt egy ex-fejvadász?

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdezz!

- Dehogynem! – vetem oda fojtott dühvel. – Besétáltál a medve barlangjába, stukkert szegezel rá, mikor már csak hajszálra van attól, hogy rád vesse magát és még mindig nem árultad el, mi a faszt keresel itt.

- Emiatt jöttem. – És kabátja belső zsebéből elhúz egy tégla méretű, fehér porral tömött zacskót és felém nyújtva elkezd az ágy felé araszolni, ám most elsősorban rám szegezi a pisztolyt és az én oldalam felől közelíti meg a fekhelyet. Kinyújtom a kezem a csomagért, majd elveszem és megvizsgálom. Már felbontották.

- Reklamációt nem fogadok el utólagosan – közlöm ridegen. Shinji is felül, de most egy pillantásra sem méltatom, muszáj minden figyelmem a jövevényre szentelnem.

- Bontsd ki! – utasít Taraon. Vonakodva teszem meg, azt is csak azért, mert nyeglén int a fegyverrel és tudom róla, hogy az idegzete már nem a régi, elsütheti. Ott, ahol kinyitották már a zacskót, én is kinyitom. – Vizsgáld meg! – utasít engem újra, amivel tovább ingerel. Egy keveset az ujjamra veszek a porból, majd összemorzsolom az ujjaim közt, aztán elfújom. Könnyen száll a levegőbe az anyag és kavarogva pereg le. Nem tudom, mit akar, mit csináljak, ezért csak bámulok rá. – Nyald meg!

- Nem vagyok bolond – közlöm ugyanúgy ridegen. A mérgek világában élünk, nem fogok a számba venni semmit, amiről nem tudom, hogy micsoda.

- Tedd meg! – kiabál most rám, de látja rajtam, hogy a kérdésben már döntöttem, ezért elpattan nála a húr és kirúgja a kezemből a csomagot. Ösztönösen, minden erőmmel kitaszítom Shinjit az ágyból, én pedig beszorítom a szemeimet meg a számat és az orrom is befogom, s várok. Csend marad hátra, ami alatt érzem, hogy a por a bőrömre pereg a levegőből. Lassan felnyitom a szemem és ránézek Taraonra. Mogorva képpel, továbbra is rám szegezve a fegyvert, feszesen állva bámul. Nem tűnik úgy, hogy aggódik valamiféle mérgezés miatt, ezért eleresztem az orrom és elsöpröm az arcom előtt kavargó finom szemcséket. – Liszt – szólal meg csendesen. – Nem ismered fel a lisztet?

- Nem pék a mesterségem – válaszolok morogva, azzal hajamból óvatosan megszagolom a kezemre került port. Lehetséges, hogy az ex-fejvadásznak igaza van. Most megnyalom a bőröm. Valóban liszt. – Hol az anyag? – kérdezek fel.

- Én is ezt akarom tudni. – Megvan a magyarázat a remegésére. Kezdi elveszteni a fejét a hiánytól. Be van gerjedve, pánikol, hogy kínlódni fog a megvonás miatt és ideges a tudattól, hogy nem jutott droghoz. Az is valszeg bosszantja, hogy egy valag pénzt fizetett érte, hogy átbasszák a fejét.

- Nincs nálam – jelentem ki higgadtan. – Két doboz füves cigivel tudok per pillanat szolgálni, más nincs idefent, a csomagot pedig annak a kölyöknek kellett volna sértetlenül leszállítania, akivel találkoztál – vallom be. Az őszinte beszéd nem mindig okos dolog, Taraonnak azonban nincs oka kételkedni bennem. – Még sosem vertelek át – kezdek megint pszichológiai hadviselésbe – és mindig meg tudtunk alkudni. Előkerítem a cuccot és hamarosan megkapod, de most takarodj innen, mielőtt megöllek és soha többé ne merészelj idejönni! – alkudok vele, mert mindkettőnk egyértelmű érdeke a béke. Ha valamelyikünk meghalna, abból őrült nagy gáz lenne.

- Most kell – követelőzik és megremeg a pisztoly a kezében.

- A kölyök keverte el valahova. Kiverem belőle, hol van a cucc és megkapod – biztosítom a lehető leghiggadtabban. Pattog a levegő a feszültségtől, bármelyikünk ugorhat akármelyik pillanatban, s talán egyikünk sem tudja, mit remél a helyzettől a másik. – Takarodj! – parancsolom színtelen, jeges hangon, ám Taraon nem mozdul. Nálam elpattan a cérna, levetem magamról a takarót, méghozzá úgy, hogy Shinjire dobom azt, s ugrom. Nem dördül el lövés, a férfi nem mer azonnal lőni, amikor pedig már összekapja a bátorságát hozzá, a stukker már nincs a kezében, hanem végigbucskázik mögöttem a szőnyegen. Shinji is előkerül a takaró alól, kezében a pisztolya és magabiztosan szegezi hívatlan vendégünk fejére. – Elfelejted, hogy itt jártál – fenyegetem Taraont, akinek már erősen vörösödik a feje a fájdalomtól és a fulladozástól. – Hamarosan pedig kézhez kapod az anyagot anélkül, hogy ráfizetnél. Többé nem jössz ide, nem árulod senkinek, hogy itt találtál, különben veled együtt az egész klánod kibelezem. – Ezután kitaszítom a szobából. A fickó hanyatt esik és köhögve fordul az oldalára, de amint két korty levegőhöz jut, már iszkol is. Utána megyek, megvizsgálom a bejárati ajtót, de szerencsére nem tett kárt a zárban és a kulcsok is hiánytalanul megvannak, ezért visszazárom az ajtót és a dühtől remegve visszatérek a hálóba.