43.

Jeremy

Bakari falhoz szorít, koppan a fejem az ajtón, de ennyi elég is, hogy lehiggadjak. Gyilkos, hideg fény van a szemében és ettől megijedek, nagyon... Leírhatatlanul félek most, mindenem remeg, bár úgy érzem, nincs miért, vagyis... Már magam sem tudom. Egyszerűen szétcsúsztam, hányingerem van és átkarolom a térdem, majd ráhajtom a fejem, és most már némán sírok tovább, de azért figyelek mindenre és már tényleg nem értek semmit. Nevek röpködnek, gondolatok, számomra érthetetlen logika. Aztán csönd lesz és én még mindig képtelen vagyok felnézni. Valami nem hagyja, hogy megtegyem, attól félek, ha mozdulok, elhányom magam, így csak még szorosabbra vonom magam körül a karom.


Valaki odalép hozzám, de csak megáll előttem. Muszáj vagyok felemelni a fejem, mire tekintetem Shinjiével találkozik. Mesés, már csak ez hiányzott. Abban a pillanatban még a pír is elfutja az arcom és inkább visszatemetkezem a térdemre, addig sem kell ránéznem. Ez a nap egyre jobb lesz és ha így folytatom, a holnap reggelt már meg sem érem.

- Szedd össze magad! – vágja hozzám egyszerűen. Remek, ez így még könnyebb lesz, de nem mozdulok. Hova is tenném? A könnyeim elállnak, már csak halkan szipogok, majd összeszedem magam és felállok.

- Mosdó – nyögöm ki, mielőtt tényleg kitaccsolok, ugyanis nagyon közel állok hozzá. Tudom, hogy Shinji is látja rajtam, így rögtön arrafelé vezet, én pedig a vécé felett kötök ki. Nem nagyon van mit kihányni, inkább sav marja végig a nyelőcsövem, öklendezve várom, hogy megszűnjön a gyomorgörcs, majd mikor vége, remegve kelek fel és iszom egy kortyot.


Mikor megfordulok, egy törölköző landol nálam, amit valahol egy hálás pillantással fogadok. Elindulok kifelé... Azaz inkább elindulnék, ha a testőr nem állná utamat. Nem ellenkezem, rendben van, de állva tutira nem maradok, így egyszerűen leülök a fürdő közepére. Így legalább nem érzem, hogy remegnének a dolgaim, ennyi haszna van. Nem tudom, akar-e valamit, ha nem, nekem így is jó, bár inkább lezárom a gondolataimat és csak bámulok ki a fejemből.


Újra hozzám beszél, de először el sem jut hozzám a hangja, másodszorra gondolom végig, mit is mondott.

- Ha nem tudsz ennyin túllépni, feleslegesen rabolod Tatsuki idejét. Az alvilág nem egy homokozó, ahol elég, ha bokán rúgod azt a hülye szemüveges gyereket, hogy többet ne nyúljon a lapátodhoz.


Nagyszerű, és most jön a kioktatás. Inkább nem szólalok meg, végülis igaza van. Rendbe szedem a légzésem és próbálok koncentrálni. Lassan a remegés is múlik, bár azzal együtt megjelenik a fájdalom. Majd’ szétmegy a fejem, nemcsak koppant, hanem majdnem betört? Nem tudom, de hatalmas púpot találok ott, ahol az ajtóval találkozott. Viszont ez segít tovább józanodni is. Próbálom lenyelni a dolgokat, ezer meg ezer kérdésem van, de nem most van itt az idejük, így mikor végre befejezem a dolgot, már nyugodtabban állok fel.

- Igazad van, ne haragudj – mondom csendesen. Ennyire futja tőlem, a bocsánatkérés is inkább az estinek szól, burkoltan ugyan, de na... Mégiscsak tartoztam ennyivel. Most már jól vagyok. Visszalépek a csaphoz és újra megmosom magam, az arcom, a szemem és most már nyugodtan fordulok felé. Már tök mindegy, mit csinál, kienged-e vagy sem, mert jól vagyok. Tényleg. Túlvagyok rajta csak... nem értem.

- Nem kell megértened, fogadd el, hogy így van, ha közbe kell avatkoznod bármibe, tudni fogod, addig pedig szoktasd magad ehhez, mert nem dobhatod ki minden kis szarság miatt a taccsot - áll félre az útból. - Ha lehiggadtál és megnyugodtál, visszamehetünk - teszi hozzá. Most szótlanul tűröm, hogy kioktasson, valószínűleg igaza van, de ő már xedszerre éli ezt át, én meg először. Mindegy, csak bólintok neki, hogy megértettem, meg azt is, hogy mehetünk, így mögötte hagyom el a fürdőt. Shinji a konyha felé veszi az irányt, de ezt már nem kockáztatom meg, úgyhogy lehuppanok a kanapéra. Jó lesz nekem ott is, egy kicsit legalább egyedül maradok.