44.

Jeremy

Csendben ülök és gondolkodom. Megint felhúzom a térdem és átkarolom, ez már rutin, ezzel nyugtatom saját magam. Mindig ezt csináltam, ha féltem vagy bántottak. Kiborultam, rendben van, de most komolyan... nem ezt várták? Valahol felkészültem arra, hogy most Tatsuki kiadja az utam, nem igazán megfelelően reagáltam, tudom jól. De ez... Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mire volt ez jó. Miért estek egymásnak? Talán nem is kéne értenem, vagy majd megértem később, de most képtelen vagyok értelmet találni ebben. Nem is nagyon keresem tovább, mert csak beleőrülnék abba, hogy nem értem. Márpedig szeretem érteni a dolgokat, még akkor is, ha néha ez lehetetlen, mint mondjuk most. Lassan merengek, de lassan eljutok oda, hogy nincs min és talán itt lenne az ideje, hogy megnézzem, Tatsuki hogy van, meg bocsánatot kérjek. Tényleg úgy viselkedtem, mint egy tinédzser kislány és ez nem feltétlenül volt megfelelő. De ez már a sokadik volt ma, és... Rendben van, nem tudtam lekezelni. Ért már inger életemben, de egyszerre ennyi nem, ez már nekem is bőven meghaladta azt, amit még el tudok viselni. Persze, ha... De már nem gondolkodom a ha-kon, majd a tetováló eldönti, mit akar.


Elindulok a konyha felé, ugyan lassan lépkedve, de megyek. Ráadásul a fejem is fáj, amint felállok, belenyilall a fájdalom. Mesés... Mindegy, ezt már fel sem veszem. De a konyha előtt olyan szavak ütik meg a fülem, hogy megtorpanok. Rólam beszélnek, és... Még mindig nem írtam le magam? Ez szuper, viszont az, hogy Deonra hasonlítok... Mindegy, ez megint egy olyan probléma, amivel ráérek később foglalkozni. Igazából nem akarok hallgatózni, így lépek még kettőt és nekitámaszkodom az ajtófélfának. Nem baj, ha nem vesznek észre, de így legalább tudatosul, hogy annyira nagy baj nincs, hogy nem is tudom... Csak segít még jobban megnyugodni a dolog. Bár... Hallgatom őket, és valahol tudom, hogy nincs miért közbeszólni. Megismerkedtem én is Eijivel. Azzal az igazival, akiről Tatsuki beszélt, aki retteg, hogy meghal, ugyanakkor mindent elkövet, hogy ezt el is érje. Mert nem tanul semmiből és most hatalmas hibát követett el. Ugyanakkor azt is értem, hogy ez a hiba a tetoválót ugyanúgy sújtja. Komolyan elgondolkodom azon, hogy akkor mi lesz, ha Deon kinyírja. Az marha jó lesz, mert akkor megint itt fogok állni a semmiben, amit nem viselnék valami jól. Megint a gondolataim foglalnak le és az, hogy próbálom kitalálni, hogy most mégis mi lesz, vagy miként is érint engem ez az egész. Most inkább kezdek kétségbeesni, de valahol nagyon remélem, nincs miért.


Csak állok az ajtóban és forog az agyam. Még mindig nem akarom elhinni, hogy itt vagyok, illetve ahogy ide kerültem. Sosem hittem volna, hogy lehet ekkora fordulatot vehet az életem. És mégis lehet, bár ahogy érzem, ezt el is veszthetem holnap. Újabb remek nap elé nézek majd, persze nem az én gondom. Azaz dehogynem, az én életem is függ ettől és a tesóimé is, úgyhogy meg kell találnom saját magamat is, meg azt, hogy miért is akarom én ezt az egészet. Most azért komolyan elgondolkodom azon, miért nem fordultam ki az ajtón, mikor ezek egymásnak estek, de fogalmam sincs. Pedig megfordult a fejemben, hogy eltűnjek innen, de nem tettem meg. Ugyan nem viseltem jól, de nem menekültem el, és talán ezzel magam leptem meg a legjobban.


Végül befejezem az ajtóban való merengést, és mikor láthatóan befejezik a beszélgetést, illetve most valaminek a végére pontot tesznek, becserkészek egy széket és csendben felülök rá. Amíg nem figyelnek rám, nekem addig jó, úgyhogy próbálom meghúzni magam, mégis a közelükben lenni. Valahol még mindig Bakaritól tartok a legjobban, de már kezd változni a dolog, az pedig, hogy Shinji mit gondol, örök rejtély lesz, azt hiszem. Se nem gyűlöl, se nem mutat semmit felém, így pedig elég nehéz dűlőre jutnom vele, ellenben úgy oktatott ki, hogy köpni-nyelni nem tudtam és ezzel nem az volt a célja, hogy kidobjon innen, szóval... Ezen sem igazán tudok kiigazodni. Imádom ezt a helyzetet, mindegy, majd alakul valahogy, de valamiért igénylem azt, hogy köztük legyek, valami késztetés az, ami miatt bejöttem, bár egy szót nem szóltam csak... Mindegy.