45.

Jeremy

Akarok, tényleg akarok mondani valamit, bocsánatot kérni, vagy nem tudom, de nem megy. Képtelen vagyok rá, túl sokan vagyunk, és... Mit kéne mondanom? Mikor azt sem értem, mi folyik körülöttem, ahogy a fonalakat és a neveket sem nagyon tudom felvenni. Érkezik egy kávé hozzám, mire hálásan pillantok fel Shinjire, de csak egy mogorva arcot látok. Nem tudom eldönteni, hogy ez most nekem szól, vagy Tatsukinak, esetleg a kialakult helyzetnek, de már nem is akarom tudni. Arra számítok, hogy nem fog kedvelni, mert... Inkább nem akarok gondolni rá, miért. Csendben iszom, azt már látom, hogy holnap hosszú és nehéz nap lesz. A zsigereimben érzem, hogy ha ezt kibírom most, akkor van esélyem, ezt vehetem valami próbatételfélének is, hogy képes leszek-e megtartani a józan eszem. Közel vagyok hozzá, hogy ne menjen.


Mire észbe kapok, mindenki távozni készül, mire én is elindulok, de Tatsuki azzal a lendülettel fog is vissza. Nem tudom, hogy tényleg azt akarja-e, hogy befogjam a szám, de rendben, egy szót sem szólok, csak figyelmesen hallgatom őt, és bólogatok, felfogtam mindent. Elveszem a huzatokat és valahol megkönnyebbülök, hogy nem dob ki egy rúgással innen, pedig megérdemelném. Már maga a tény, hogy még mindig van itt helyem, megnyugtat, így minden gond nélkül állok neki megágyazni magamnak. Beszélgetni? Ha így haladok, megnémulok, ugyanis képtelen vagyok megszólalni még mindig. Tehát nem azért volt, mert sokan voltak. Szégyellem magam, ugyanakkor azt is érzem, hogy még sokkos vagyok, ez a kettő együtt meg nem túl jó páros, azt már érzem, de legalább kapok pár órát gondolkodni. Mikor a zárról beszél, azért ijedten kapom rá a tekintetem, remélem, elég kicsi ennek az esélye, de rendben felfogtam, így megint csak bólintok, ahogy a rajzcucc, a tévé és a hifi említésére is. Nem megy a beszéd még mindig és ez engem is meglep. Sosem volt még ilyen, általában, ha ideges vagyok, be nem áll a szám, most viszont pont az ellentéte, nyugodt vagyok és néma. Ez már valami beteges dolog lehet nálam.


Tatsuki bezárja az ajtót és végre egyedül maradok. Szükségem volt erre már, hogy egy kicsit tényleg egyedül legyek. Azonban azt is tudom, hogy aludni nem fogok, így kihasználom az ajánlatát és szerzek magamnak pár papírt meg ceruzát. Úgy még gondolkodni is könnyebb, legalábbis nekem, így hát, amint lehet, ledobom a pólóm, a kötések felett úgyis csak feszül és nekilátok rajzolni. Kicsit fázom, ezért magamra terítem a takarót. Alkotok, de nem figyelem, mit, most sokkal inkább a gondolataimra koncentrálok, a kezem csak megszokásból mozdul.


Végiggondolom ezt a napot. Vagy már a tegnapot? Magam sem tudom, de ettől még próbálkozom vele. Bár már tutira hajnalodik kint. Hogy a fenébe keveredtem én a végén ide? Ráadásul kaptam egy tetoválást. Megérintem az oldalam, de csak finoman, nehogy megsértsem, vagy valami baja essen. Ez nagyon fontos nekem, valahol erőt is ad a dologhoz. Elmerengek azon, hogy nem fordítottam neki hátat, nem jutott eszembe menekülni egy percre sem. Pedig most már belátom, hogy lehet, nem ártott volna. Vagyis... még mindig akarom, de... be kell vallanom, félek. Magamnak is el kell ismernem, hogy félek, mert anélkül nem küzdhetem le ezt az egészet. Aztán továbblendül bennem a dolog. A dugás... Akartam, nagyon akartam és meg is kaptam, amire vágytam. És megint magamnak kell beismernem, hogy újra akarom. De nem fogok tenni érte, mert Shinji... Tatsuki megalázott, tudom, de valahol én sem ellenkeztem ellene, nem akartam mozdulni, ahogy menekülni sem. Shinji pedig... nem tudom, mit gondol, vagy mit érez, mindegy, ez az én problémám lesz, majd megoldom valahogy. Aztán minden olyan gyors lett. Eiji... Hát nem lesz a barátom, az tuti. Valahol azt érzem, hogy úgy gondolja, mindenki ellene van és Deonon kívül mindenkit ki akar nyírni, ami nem egy egészséges vállalkozás tőle. Pláne, ahogy nézem, mindenki nagykutya itt. Azt már felfogtam, hogy most valamit nagyon elrontott, de ezen kívül még nem tudok mindent, így nem is ítélkezhetek. Mindenesetre nehéz menet lesz a holnap ilyen téren. Bakari... Nagyon tartok tőle, bár nem tudom, miért. Azt érzem, hogy nem olyan veszélyes, mint a tetováló, mégsem tudok neki bizalmat adni. Ez talán az én hibám, de nem megy, ahogy azt sem értem, Tatsukinak mért adok, egyszerűen csak adok és kész. Aztán ezt a kis közjátékot valószínűleg természetesnek kellett volna vennem, de ezzel már elkéstem. Nagyon elbasztam, tudom, de még talán helyrehozhatom. Majd reggel... Beszélek Tatsukival és bocsánatot kérek, ez már biztos. Beletúrok a hajamba, de ezzel együtt jön a fájdalom is, így azonnal befejezem a mozdulatot. Ez nem volt jó ötlet, bár a fájdalom megint letompul és csak lüktetés lesz.


És a jövő... Ez egy nagy kérdés most előttem. Ha Tatsuki hajlandó ezt a viselkedést elfelejteni nekem, akkor talán... De ezt majd ő eldönti. Mindenesetre ragaszkodom a dologhoz, hogyha kapok rá még lehetőséget. Nem viselem jól, de majd megszokom, képes vagyok túllépni az egészen, csak időre van szükségem. Meg arra, hogy tanítson. Nem dobott ki, nem vágott ki, és még csak nem is szólt be vagy bántott, csak annyit mondott, gondoljam meg a dolgokat. Éppen ezt teszem. Akarom és ha kell, megkeményedek, csak segítség kell hozzá, mert egyedül nem megy. Nem értem a dolgokat, de meg akarom érteni és ennek elégnek kell lennie. Holnap eldől minden, de addigra össze akarom szedni magam, mert nem hibázhatok, többet már nem, mert eljátszom az esélyem, amit nem engedhetek meg magamnak.


Lepillantok a rajzomra és elhűl bennem a vér. A francba már, Jeremy, már megint nem gondolkodtál, csak hagytad, hogy az ösztön vezessen! És az vezetett is... Csodás. Ugyan tetszik a rajz, de... Tatsuki megöl, ha meglátja, mégsincs szívem megválni tőle. Miért pont ezt rajzoltam? Oké, ez volt a mai nap legmeghatározóbb élménye a számomra, de lehet, hogy nem egy meztelen tetoválóval kellett volna kezdenem a rajzolást. Most mi legyen? Végül csak arrébb teszem a lapot és újba kezdek tovább merengve. Észre sem veszem, mikor csúszom át az álomba és landol a fejem az asztalon, a következő rajzon. Még kettőt fejeztem be, egy tökéletesített sárkányt és egy erdőt. Nem tudom, miért pont ezeket, de végül a negyediken elalszom, mert nem bírom tovább és elnyom a buzgóság. Így, hogy hulla fáradt vagyok, legalább álmok nem jönnek és az sem zavar, hogy rohadt kényelmetlen az asztal.