46.

Jeremy

Minden olyan hirtelen történik. Valami furcsa zajra, talán nevetésre ébredek és mikor felkapom a fejem, Tatsuki áll előttem, ráadásul... Nincs rajta ruha? Ebben a percben abban sem vagyok biztos, hogy ébren vagyok, de amint a hajamba túrok, rájövök, hogy ébren kell lennem, mert a púp még mindig sajog a fejemen. Aztán rájövök, hogy mit tart a kezében, amitől kiráz a hideg és a döbbenet kiül az arcomra. Mondanék valamit, de még mindig nem megy, ettől pedig meg is ijedek. Remek, most azt hiszi, hogy miatta van, pedig az ijedség csak a némaságomnak szól, hogy hiába próbálkozom, nem tudok kinyögni egyetlen szót sem. Végül az asztalon landol egy póló és ezért elönt a hála, de Tatsuki hátat fordít és elrobog a rajzaimmal. Na, ha Shinji eddig nem akart kicsinálni, most tuti meggondolja magát. Remekül kezdődik ez a nap is. Amint bejutok a mosdóba, vagyis inkább bekommandózom, hogy senkinek ne legyek útjába és éppen elkerüljek mindenkit, sikerül könnyítenem magamon végre. Fürdés... Szó sem lehet róla, az már nem fog összejönni, pláne, ha ruhában akarom elhagyni a kócerájt, így csak meglögybölöm a hónaljamat némi szappanos vízzel, ez is bőven elég, majd magamra veszem a pólót, amit kaptam. Nem kicsit nagy, de legalább nem feszül sehol és jó az illata. Nekem ez is fontos, meg persze, hogy tiszta ruha van rajtam. Megkordul a gyomrom, de most nincs időm vele foglalkozni, így egyszerűen csak félresöpröm ezt a problémát. A hajam borzasztó, elaludtam az asztalon. Na igen, Jeremy, talán nem ott kéne aludni, de már mindegy. Nekiesem a kezemmel és beigazítom valahogy a tincseket, hogy ne álljanak legalább kifelé, bár így sem sokkal jobb az összkép, de tűrhető. Fáradt is vagyok, a karikák erről árulkodnak a szemem alatt, de ezen kívül jól vagyok. Csak nem beszélek, ami azért igazán problémás lehet. Aztán már megint a rohanás, már indulnak, szóval csak felkapom a kabátom meg a cipőm és rohanok utánuk, alig bírom tartani a lépést, de mikor már autón belül vagyunk, könnyebb lesz a dolog. Kicsit lihegek, de most megkapom a lehetőséget, hogy kérdezhessek és egyszerre tör ki belőlem minden. Na igen, valahol számítottam rá, ahogy azt is sejtem, hogy most nehéz lesz lelőni, így hadarni kezdek.

- Sajnálom a tegnapit, én... Sokkot kaptam és hülyén viselkedtem, mint egy kislány, de sajnálom. Nem akartam, csak túl sok volt minden és Bakari... meg a vér az oldaladon, meg... Nem tudtam lekezelni és ez jött. Aztán pedig... elegem lett és féltem... - Úgy tolom egymás után a mondatokat, hogy szinte levegőt sem veszek, ez volt a nehezebb része a dolgoknak, most jöhetnek a kérdések, abból is van elég. – Mi ez az egész? Mi történt? Miért hozattál ide? Hol van ez az ide? Hogy kerültem én ide? Mi volt ez a dolog Bakarival? Mi lesz most? Mi következik? Haragszotok rám? Ugye nem dobsz ki? Ugye nem vesztettem el az esélyem? Ugye csak most jön a neheze? Miért? Hogyan oldod meg? Mi a dolgom? Mit kell tennem és mit nem? – Már tényleg összefüggéstelen a dolog, csak előtör belőlem minden, hirtelen és egyszerre. Megint észbe kapok és inkább lehunyom a szemem, ahogy azt is tudom, hogy megint megindul a pír az arcomra. Remek. Hátradőlök az ülésen és próbálom összeszedni magam, az erőm, a kitartásom, valami ilyesmit és lenyugodni egy kicsit. – Sajnálom... - teszem hozzá újra, most már nyugodtabban. Szeretnék választ kapni a kérdésekre, de nem halok bele, ha nem fogok, ellenben abba igen, ha most megint ellőttem nála valamit, viszont ezzel együtt, hogy ezeket kimondtam, elmúlt az idegességem, a félelmem is szűnt, és megint kezdek megnyugodni. Ami jó, de remélem, nem társul megint bólogatós némasággal, mert az nem lenne jó. Végül kinyitom a szemem és kinézek az ablakon. Nem tudom, merre járunk, meglep a környék, még sosem jártam erre, de most nem is ez izgat igazán, hanem, hogy mennyit hajlandó elmondani nekem, és amit elmond, mennyire kavar fel.