4.

Tatsuki

Tipikus, a kölyöknek se rózsás a helyzete otthon a jelek szerint. Meglepődtem volna, ha kiderül, hogy tökéletes a családi idill, mert az olyanoknak szinte sosem jut eszébe betévedni egy tetoválószalonba, ha pedig valamilyen érthetetlen oknál fogva mégis megteszik, mondjuk, fogadásból, tutira lelécelnek az első mordulásra. Azzal pedig egyet kell értenem, hogy a rajza még mindig a zsebébe gyűrve végezte jobb helyen, mint egy szemetesben. Kíváncsivá tett már ezzel az egy munkával is, de kétlem, hogy több firka is van nála. Vagy mégis? Na és? Csak egy suhanc valahonnan a városból, ráadásul a nevéből ítélve nem is tiszta vérű japán. Most újra végigmérem. Immár tüzetesebben megnézem magamnak, alaposan megszemlélem a haját, az arcát, a szemeit, orrát, száját, nyaka vonalát, a pólóval fedett felsőtestét és a farmerbe bújtatott pipaszár lábait. Csontos a kicsike, de szép, igazán szép példány. Kezdem meglehetősen remélni, hogy közelebb van a húszhoz, mint a tizenöthöz, ellenben nem csak tetoválás nélkül hajítom ki a szalonomból, de jó eséllyel nem látom többet, hiába lenne kedvem megdugni.


Jeremy... Mennyi az esélye, hogy sok erre a névre keresztelt, vagy ezzel a névvel illetett kölyköt szedek össze a környékről? Gyorsan újra kézbe veszem a mobilom, beírom a nevet, a becsült kort és a kívülről megállapítható paramétereket, majd elküldöm a megfelelő személynek. Tíz-húsz, esetleg harminc perc kérdése, és tudni fogom, ki ez a törpe és talán azt is, mitől van úgy beszarva. Nem bántottam, mégis majdnem telerakta a nadrágját, mikor felé léptem. Elhiszem, hogy ijesztőnek talál, nem is értem, miért számított rá, hogy egy szőke, csillagszemű legény fogja itt várni, ha számított egyáltalán bármire. Ráadásul ez a szöveg, hogy a lopás bűn... Kezdek aggódni, hogy belefutottam valami gazdag szülők egyszem csemetéjébe, mert azokat se bírom. Ahhoz viszont ez a kölyök túl... jó. Van ízlése, a megjelenése is egészen rendben van, tehetséggel is megáldották, be van ijedve tőlem, ennek ellenére is a szalonomban toporog és egy tetoválást akar. Ráadásul úgy tűnt, nem szokta meg, hogy spontán vele valaki, márpedig én nem fogok megmerevedni, hacsak nem a farkamról van szó.


Újra és újra végigfuttatom rajta a tekintetemet. Ez nem egy elkényeztetett suhanc, inkább mondanám elárvult szerencsétlennek, amelyiknek ha él is az anyja, ugyanúgy nem akarja látni, mint hajdanán Deon az övét. Hajjaj... kísért a múlt, pedig még megszabadulni sem sikerült tőle! Nem lesz ez így jó. Harmadjára már egészen jól sikerül a rózsa, ám meghallom, hogy vendégemnek nincs pénze, ezért félbehagyom és felé fordulok a széken, könyököm a karfára támasztom és tenyerembe ejtem a fejem.

- Neked aztán van bőr a képeden – közlöm vele szigorúan. - Idejössz egy kurva jen nélkül fiatalkorúként és tetoválást rendelsz tőlem – folytatom nyugodtan, kedvtelve nézve őt a szégyenében. - Most mit vársz, hogy megtapsoljalak? - kérdezem meg közönyösen, költőien, érzékeltetve, hogy nem jár jól, ha felbosszant, majd a felzizzenő telefonom után nyúlok és megnézem, mit találtak erről a senkiháziról. Legalább a koráról nem hazudott. Visszateszem a készüléket, aztán tovább stírölöm a kölyköt, amint Shinji cigijét szívja. - Mihez akarsz kezdeni a szaros kis életeddel? - kérdezem meg tőle komolyan, erre már nagyon is várva a választ. Nem vagyok egy bébicsősz, de ebben a srácban esetleg lehet valami. Deonnal sem fürödtem be, noha túl későn kezdtem komolyan venni őt, s ha nekiállok ezzel a tökalsóval foglalkozni, folyton rá fog emlékeztetni, ám ha nem teszem meg, elkallódik és mindaz, amit magában rejt, elvész. Valszeg drogos lesz, vagy alkoholista, akiből kifogy az ihlet és szánalmas emberi roncsként döglik meg harminc éves kora előtt, ellenben ha a kipróbálás után még jobban megtetszik, akár kínálhatok neki pár vissza nem térő lehetőséget.


Mélyet sóhajtok, azzal a falatnyi konyhába megyek. Épp csak annyi a hely, hogy meg tudok benne fordulni, arra azonban tökéletes, amire használom. Kávét melegítek, immár két bögrébe, majd egyszínű, zöld szalvétára téve azokat pakolom le a szalon üvegasztalára, mely alatt ott a sok egyszerű ékszer, amelyeket nem érdemes a kirakatba tenni, de szükséges belőlük tartani párat és különféle méretben is. Hozok tejet, cukrot és két kanalat is, majd intek neki, hogy tegye le a kerek fenekét a szemközti székre.

- A pénz nem érték, hanem eszköz, Jeremy – szólalok meg, miközben elveszem a bögrémet anélkül, hogy tejet vagy cukrot tennék bele. - Van, hogy milliókért sem lennék hajlandó foglalkozni valakivel, van, hogy egyetlen jent sem kell fizetnie egy másik személynek, hogy megkapja tőlem, amit akar. Neked felkínálom az utóbbi lehetőségét, de vizsgákért cserébe – közlöm vele nyugodtan, egyenesen belenézve kék szemeibe. - Persze előbb elmondok pár apróságot, hogy tudj mérlegelni. Korodból adódóan már van némi magadhoz való eszed, egyelőre a kiállásoddal is meg vagyok elégedve, de remélem, ez nem minden. Azt látom, hogy értesz néhány számomra kedves dologhoz, és nyilván, ha a kukában végzik a rajzaid otthon, nincs, aki értékelje a beléd szorult tehetséget. Én sem fogok így tenni, ha nem győzöl meg róla, hogy ez bármelyikünknek is fontos – zárom ezzel le monológom ezen részét, majd belekortyolok a kávémba. Imádok játszani ezekkel a suhancokkal, borzolni az idegzetüket, várni, mikor pattan el náluk a húr és mit hoz ki belőlük a sarokba szorítottság. - Kezdj el beszélni magadról – lököm oda neki az elvárásom, közben pedig visszateszem a szalvétára a bögrémet és a rajzasztalomhoz lépek – és rajzolni – folytatom, s papírt, meg pár kéznél lévő rajzeszközt teszek elé. - Annyi időd van, amíg tökéletesre csiszolom a rózsádat és másodjára is megrajzolom kiszínezve. Ez még úgy fél óra, maximum – mondok is egy hozzávetőleges időt, hogy legyen viszonyítási és tervezési alapja. Még én sem tudom, mennyire sok vagy kevés harminc perc a számomra, mert nem csak a rajzolásról van szó, én is el akarom dönteni, ha esetleg meg tud győzni, mihez kezdjek ezzel a taknyosorrúval, mert egyből nem pottyantom az ölébe a lehetőségek garmadát, amit, ha teljesít az elvárásaimnak megfelelően, hajlandó vagyok elé tárni. - Ha letelik és nem találok benned többet, mint amennyit eddig láttam, visszakapod a rajzod, odaadom az enyémet és elhúzhatod a beled, ám nem ajánlom, hogy visszagyere, mert nálam nincs második lehetőség. Egyetlen eséllyel indulsz és ha elbaszod, aztán visszajössz kuncsorogni egy másodikért, elevenen megnyúzlak – közlöm Jeremyvel továbbra is a szemébe nézve, éreztetve vele, hogy nem viccelek.


Bizonyára kezd bizonyossá válni a számára, hogy nem egy egyszerű tetoválómesterbe futott bele, jóval több vagyok annál, hiszen ellenkező esetben már kivágtam volna innen a fizetésképtelensége folytán, ha nem is pont a kora miatt. Komótos léptekkel a toporgóba megyek, megfordítom az ajtón a táblát, majd rá is zárom az ajtót, hogy ha Deonnak vagy Shinjinek épp most jutna eszébe jönni, vagy Eiji unná meg kint a lófrálást, kint tartsam. Most zavartalanul akarok csevegni Jeremyvel, mert kíváncsi vagyok, mit mer és hajlandó elmondani magáról, mit tud és mit akar még tudni. Visszatérek a műhelybe, majd helyet foglalok a székemben és újra kézbe veszem a bögrémet.

- A neved, korod és családi adataid már tudom, meg még pár apróságot – közlöm vele. - Első körben az érdekel, mit mondasz el hasraütésre magadról. A másodikban majd kérdezek – teszem hozzá, közben pedig visszalököm magam a gurulós székkel a rajzasztalomhoz. - Egyelőre felesleges faggatnod, bőven elég tudnod, hogy Tatsukinak szólíthatsz – árulom még el ezt, aztán megadom a szót Jeremynek. Iszom még egy kortyot a keserű léből, aztán leteszem a bögrét és a harmadik lapot is összegyűrve kidobom, hogy immár negyedjére nekiveselkedjek a rózsának.