5.

Jeremy

Jönnek a kérdések, de meglep velük. Nem ezt vártam, de valahol talán reméltem... Nem, egyáltalán nem gondoltam bele ilyenekbe. Nem dob ki, mikor közlöm, hogy nincs pénzem, bár azért megkapom a leszúrást, ha nem is olyan durván, mint vártam. Felnézek rá. Most mit mondjak? Ja, hogy nem vársz választ, erre nem, de minden másra igen. Hogy mit akarok kezdeni az életemmel? Meglep a kérdése. Mit is akarok valójában? Kiszabadulni a csapdából, amiben élek és eljutni valameddig, amíg talán megbecsülnek majd. De nem jönnek a szavak. Helyette kávét kapok, ami ismét némi bizonytalansággal tölt el, mit fogok én ezért fizetni így. Vagy mégsem? Megkapom a játékszabályokat és talán némi mérlegelési időt is, hogy el tudjam dönteni, mit akarok. Vizsga? Mi vagyok én, kisdiák? Akkor a suliban ülnék és nem itt, de nem szólok egy szót sem, lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem és vétek lenne nem élnem vele. Cukrot pakolok a bögrébe, tej nem kell, azt nem szeretem, csak jó édes legyen, majd belekortyolok. Jólesik az íze és valahol bátorságot is merítek a forró löttyből. Újabb meglepetés, mikor papír is, ceruza is előkerül. Most már tényleg furcsán nézek fel rá, mire megkapom az adu ászt. Mégis mit akarsz hallani rólam? Mi az, amit elmondhatok neked? Kezembe veszem az egyik ceruzát és először céltalanul kezdek vonalakat húzni a papírra, ez talán segít felengedni, ha nem is lesz belőle semmi. Csendben maradok még két percig, de telik az időm, pedig akarom ezt, most talán lehetőséget kapok lépni valamerre. Jeremy, szólalj meg, mert ez így nem lesz jó! Így hát nagy levegőt veszek és mesélni kezdek.

- Akkor azt is tudod, hogy féljapán családban nőttem fel. Apám japán, anyám európai, aki apámba vetett hite miatt költözött ide, amibe aztán szépen bele is dőlt. Amíg lehet, nem ejteném ki apám nevét – sandítok fel rá, miközben valami tájféleség elevenedik meg a papíron. Megint elhallgatok. Mennyire bízhatok meg vajon benne? Bár már mindegy, nem? Rosszabb már nem lehet, úgyhogy újabb sóhaj után folytatom. - Apám akkor hagyott el minket, mikor tíz lettem. Beleszeretett egy másik nőbe és mivel anyám egy hisztis, követelőző hárpia lett, apám ment. Ezzel sikeresen otthagyott öt gyereket anyám nyakán. Persze próbált minket ellátni, másod-, majd harmadállást is vállalt, de nem sokat hozott otthonra, így a bátyám kapta meg azt a csodás lehetőséget, hogy mehetett dolgozni.

Lassan eljutok odáig, amit talán még senkinek nem említettem sosem és ha lehetne, most sem tenném, de… Bízom ebben a férfiben. Nem tudom, miért, talán, mert lehetőséget ad, vagy valami más. Tényleg nem tudom. De most akkor sem akarok veszíteni. Ellököm a lapot, amin dolgozom és újat kerítek. Felsandítok rá, dolgozik, így én is visszasüllyedek a rajzolásba, miközben megered a nyelvem. Csak sajnálni ne kezdjen, mert akkor összeroppanok, az nem kell.

- Aztán persze az idilli bátyból nem maradt semmi – folytatom keserűen. – Másfél év múlva úgy gondolta, hogy elég nagy vagyok leróni a tartozásomat, így egyszerűen az ágyhoz kötözött és megerőszakolt. Még nem voltam tizenkettő, de ez őt marhára nem izgatta. Mivel az öcsém és a húgaim kicsik voltak, így őket nem bántotta, ellenben engem igen. Ha nem voltam elég jó, még helyben is hagyott. Mikor anyám rájött… - Elszorul a torkom, ezt a legnehezebb és ez volt a legnagyobb csalódásom is, de megköszörülöm a torkom és folytatom. – Szóval anyám szerint ez teljesen természetes, hogy ezzel visszafizethetem, amit a bátyám értem tett. Bárcsak inkább ne tett volna semmit! Még nagyon kicsi voltam és nem tudtam hova menekülni, így jó négy évig tűrtem, hogy Lucas nap mint nap megerőszakol, megdug, vagy csak egyszerűen felhasznál valami kis játékra. Aztán minden megváltozott, mikor bemerészkedtem egy bárba. Hirtelen kinyílt a világ, ekkor voltam tizenhat. Már imádtam rajzolni, de otthon, amit csináltam, az vagy hamuként végezte, vagy cafatokban a kukában. Lucas azt sulykolta belém, hogy nem érek semmit és ez a stratégiája része volt. Tehát beengedtek egy bárba, az mindegy, hogyan. Rájöttem, hogy nem is vagyok olyan rossz, megnéztek a férfiak, láttam a sóvár pillantásukat és kihasználtam. Azóta inkább alszom idegen ágyban,és fekszem le bárkivel ezért, minthogy hazamenjek – vallom be. – Jobb, ha egy idegen kúr meg, mintha a saját bátyám, így hát új életre rendezkedtem be, menekültem otthonról és szinte minden este más ágyában hajtottam álomra a fejem. Némi kaja, ruha, egy fürdő… ezekért mind hajlandó voltam megdolgozni, ahogy most is. Még mindig jobb, mint ami otthon vár.


Újra elgondolkodom, nem tudom, mennyi időm lehet még, de ránézek a rajzomra. Igazából nem is nagyon gondoltam el, mit akarok, de ahogy szokott ilyenkor, visz a lendület. Egy sárkány. Nagyot nézek, nem is ezt akartam rajzolni, de tetszik. Hasonlít arra, ami Tatsukin van, de mégsem olyan. Ez inkább dühös és vérengzeni képes, ahogy én is. Mindenesetre folytatom a munkát, de befejezem a mesét is.

- Szóval most ebből áll az életem. Napközben nincs otthon senki, olyankor hazamegyek és rajzolok, éjszakára eltűnök, mielőtt Lucas hazaér. Irány valamelyik jól bevált hely, majd egy pénzes pacák ágya. – Most már csak javítgatom a rajzot, még vadabbra és félelmetesebbre rajzolom az állatot, hátha megvéd. Bár nem hiszem, hogy felkelhet a papírról, de néha jó ilyenekbe menekülni. – És hogy mit szeretnék az életemmel? Rajzolni, művészként. Elismerést, és szeretetet – mondom ki őszintén. – Nem akarok tárgy lenni, ahogyan szajha sem. Nem ez vagyok, mert lennie kell bennem valaminek, valaminek, ami több, mint amit meg tudok mutatni most. Annak a Jeremynek, akit nem béklyóznak meg, akinek van szabad akarata. A rózsa is ezt szimbolizálja, hogy van bennem lehetőség és nem vesztettem még el mindent. Hogyha szerencsém lehetne csak egyszer, akkor meg tudnám mutatni, hogy nem vagyok egy vesztes, ha most úgy is tűnik.


Ennyi jön ki belőlem először, nem tudom, mit várt, vagy mit akart hallani. Ennél őszintébb már nem lehettem volna. Mindent kimondtam, amit lehetett, ha más érdekli, majd kérdez. Még mindig a rajzzal vagyok elfoglalva, nem merek ránézni. Most az ő kezébe adtam sok mindent, talán az éltemet is, de már mindegy. Valamiért bízom benne, még ha nem is tűnik annyira kedvesnek, vagy éppen megértőnek. A sárkány köré felhőket rajzolok, egy hegycsúcsot. Repül, ahogy én is szeretnék, és erős, amilyen nem vagyok, de talán lehetek. Már magam sem tudom, mit várok, de most igenis itt van a lehetőségem, bár nem tudom, megfelelek-e rá.