54.

Tatsuki

Törökülésben ül. Kész, ez beszarás... Ilyen nincs! És mégis van... Csak elvigyorodom egy pillanatra, aztán folytatom az evést és a magyarázást, azon viszont majdnem úgy röhögök fel, hogy megkérdezi, zavar-e a jelenléte, hogy visszaköpöm a már félig megrágott rizst és húst. A fájdalom is azért jön, hogy észhez térítsen, így összeszedem magam, lenyelem a falatot, ahogy van, és felemelve a fejem nyugtatom magam, mert most a röhögés sem okos dolog. Pár pillanat és lehiggadok.

- Ha zavarna, elhajtottalak volna a faszba – közlöm a kölyökkel a miheztartás végett. Azt már nem teszem hozzá, hogy kapóra is jön a jelenléte, nem nekem kell mozdulni mindenért, hanem van kit ugráltatni. Eiji miatt megszoktam ezt és bevallom, rohadtul élvezem. Hajdanán Bakari is így kezdte, csak neki tetemesebb koszt, kuplerájt és förtelmet kellett eltakarítania utánam, még aludni is alig tudott időnként, annyit ugráltattam. De erős férfivé tette a kemény munka, úgyhogy nincs okom kímélni Jeremyt. Deon sem úszta meg, mosott, takarított, teregetett, saját szórakoztatásra főzött, mosogatott, amit épp kellett. A háziasság fontos, alvilágiként nemigen vehetsz fel takarítónőt, aki felnyal utánad mindent, mert nem bízhatsz senkiben.


A kölyök kimegy, nyilván telefonál, ezalatt én beburkolom a másik doboz kaját is és iszom rá egy pohár vizet. Megszenvedek az asztalhoz való nyúlkálással, sok mozdulatnál kibaszottul fáj a mellkasom és a bal oldalam, de nem sajnáltathatom magamat, óvatosan, lassan megoldom a problémáimat. Aztán, mikor Jeremy visszajön, csak szemlélem őt. Megváltozott a tekintete, az arckifejezése és a tartása. Ideges, aggodalmas, nyugtalan, ... sok mindent rá lehet mondani, de azt, hogy olyan édesen gondoskodó miattam, mint kimenetele előtt, nem. Nem is bírja sokáig a némaságot, elmondja, mi a gondja, nekem pedig sötét, ravasz mosolyra húzódik a szám. Imádnivalóan édes ez a kis hülye. Tőlem vár megoldást, segítséget, menedéket, bármit. Úgy támaszkodik rám, mintha már régóta a mentora lennék, holott még csak egy napja ismer. Ráadásul ilyen felesleges dolgokért sírni... Megmondtam neki, hogy elrendezem a Lucas nevezetű problémát, csak találja ki a megoldást, ám most, úgy fest, az én kezembe pottyantja az egészet. Nem bánom, már áll is össze a fejemben egy terv.

- Tévedsz. Most mész haza – közlöm tárgyilagosan, azzal kikelek a kényelemből. A szekrényben keresek némi szakét, majd meghúzom az üveget, aztán a zsebembe nyomok egy igen ritka, jófajta cigit a komódból. Kell a fájdalomcsillapítás, de nem akarom, hogy a gyógyszer eltompítson, inkább kiélesítem az érzékeimet a drogokkal. Tiszta inget veszek fel, azt most kicsit könnyebben küzdöm magamra, majd elkezdek felfegyverkezni. Nem akarom megölni Lucast, hiszen a halál kegy, de persze szemrebbenés nélkül kinyírom, ha nem törik be és tesz úgy, ahogy én akarom. Ideje megmutatni a kölyöknek, mi az ábra, úgyhogy változatos apróságokat rejtek el a ruhámban, méghozzá úgy, hogy csak elő kelljen kapni és használni. Legutoljára kocsikulcsot és mobilt veszek magamhoz, aztán intek Jeremynek a fejemmel, hogy kövessen. A hátsó kijáraton hagyjuk el a szalont, a parkolóba megyünk és beülünk a tereptaposómba. – Ez a címetek, ugye? – kérdezem meg tőle az orra elé tartva a mobilomat, ahol az üzenetben benne vannak az adatai. Megvárom a válaszát, aztán indítok is. Elgondolkodom, hívjam-e Kaiyrit kísérőnek, de asszem, megleszek még egy laza bordatöréssel is. Voltam már ennél pocsékabbul is és mégis megnyúztam két korcsot, úgyhogy nincs mi miatt aggódnom.