57.

Tatsuki

Jó ötlet volt informálódni leendő ellenfelemről. Szóval valószínűleg beszámíthatatlan. Ez nekem csak jó, főleg, ha piás, mert azzal elég könnyű lesz helyben hagyni. Az cseppet sem tetszik, hogy Jeremy még mindig az áldozattal azonosítja magát, de majd kinevelem belőle. Nem lesz többé az, vad lesz, maximum prédáként tekinthetnek rá, áldozatként viszont senki. Akkor lesz játékszer is, amikor ő akar lenni, s annak, akinek ő akar azzá válni, mert ha hagyja magát használni, akkor elszívják, mint a cigit és rátaposnak a maradványaira. Ezért nem nevelek ki semmit senkiből, hiszen ez érdem, nem kényszer vagy ölbe pottyantható sültcsibe. Méltónak kell lenni rá, hogy én tanítsak valakit és ezt a méltóságot meg kell őrizni, mert aki szégyent hoz rám, azt kegyetlenül meg fogom ruházni, ahogy minden mester tenné a tanítványával.


Látom a kölykön, hogy fél és egyre idegesebb, mégis intek neki, hogy menjen előre, s követem. Csak odabent bánom meg egy kissé, hogy nem én mentem elöl, de így legalább van alkalmam felmérni a bátyját. Nem mentem ki a srácot, figyelem, ahogy küzd. Túl ösztönös, nem járatos a verekedésben, vagy a félsz teszi olyanná, mint egy rémült állatot a vesztétől való halálos félelem. Lucas nincs képben, az egyetlen, amire fókuszál, az az öccse, a szeme lázas tűzben ég, azonnal meg is kefélné, ha nem koppanna le neki, hogy idegen nyúlt hozzá. Aztán követi Jeremy villanó pillantását, de még most sem foglalkozik velem, őt kérdezi, ki vagyok. Öreg hiba.


Gyönyörködöm még egy pillanatig a srác fulladozó, kivörösödő képében, dacosan és segélykérőn villogó szemeiben, aztán kilövök. A tőr szemvillanásnyi idő alatt mélyed Lucas oldalába. A fájdalmat sem fogja fel elsőre, így kapja a következőt és a harmadikat a kettő közé. Ez már hat, átrándul rajta a kín, én pedig magabiztos, lassú léptekkel indulok felé.

- Új tulajdonosa van a játékszerednek – közlöm nyugodtan, mire vérben forgó szemekkel elszakad az öccsétől. Lendül felém, gyorsan és esztelenül, én pedig hirtelen hátralépek, mikor a kellő távon belülre ér, felrántom a jobb lábam, majd sarokkal, kalapácsmozdulattal leverem a kulcscsontját a helyéről. Aljas támadás, az egész testet összeroggyantja, kibaszottul fáj és helyrehozhatatlan károkat képes tenni a kézben, tüdőben és természetesen a kulcscsontban. Főleg akkor, ha én használom, méghozzá azzal a határozott célzattal, hogy megnyomorítsam az ellenfelem. Edzettnek, szívósnak és kemény akaratúnak kell lennie annak, aki fel akar állni egyhamar egy ilyenből, de ezzel még nem végeztem. Ráadásnak ugrom felé, övem mögül előhúzom a kedvenc tőröm és betűzöm jobb válla izmai közé, markolatig tolom a húsba, majd miközben hátraugrom, kirántom belőle. Mindkét keze használhatatlanná vált, a fájdalom pedig, ami ezekkel jár, őrjítő.


Most már elégedett vagyok, s Jeremyre nézek, de a kettőnk közt heverő bátyát még mindig figyelem, hiszen amíg él, veszélyes lehet. Nem biztos, hogy lesz idő kínozni és hosszasan életben tartani, ha a kín berzerkerré teszi, úgyhogy előkészítem a bénító méregbe mártott tüskét, a kezemben tartott tőrt meg a kölyök mellé hajítom a falba állítva azt. Ha netán Lucas őt venné célba, megkapja a lehetőséget, hogy végezzen vele, vagy legalábbis megvédje magát. Rajtra kész vagyok, ha a báty most ugrik, megkapja a bénító lövedéket, amiről beszéltem a kocsiban a fiúnak, ha viszont már képtelen erre, nem pazarolom el.