61.

Jeremy

Hogy mit várok? Minimum egy lecseszést, mert nem bírtam tovább nézni a szenvedését, mert a végén megenyhültem, vagy ilyesmit, de amit hallok... Hirtelen dob meg bennem valamit. Tehát elégedett, tehát ennyit lehet és ettől a tudattól végül csak megerednek azok a könnyek, amiket már vártam. Nem zokogok, csak egyszerűen folynak le az arcomon, forrón, nedvesen. Jólesik sírni, hiszen mégis csak megtettem valamit, ami ha azt nézzük, bűn és nekem mégis jólesett. Kivéve a vége, azt kicseréltem volna.


Tatsuki a tesóimról kérdez és összeszedem magam, a hangom csak kicsit remeg, ugyanakkor a könnyekkel nem tudok mit kezdeni.

- Van egy idősebb hölgy, itt lakott a házban, de a fia kómába esett és hozzá költözött, nem lakik messze, ugyanakkor a ház nagy. Sokszor húztam meg magam nála, mert ismerte a helyzetem. Ha megkérem pár hétre, egy-két hónapra befogadja őket, de véglegesen biztosan nem. – Felnézek Tatsukira, hogy mi a véleménye. – A kölykök is ismerik, így nem hiszem, hogy gond lenne és ő sem lenne egyedül. - Anya... - elgondolkodom. – Nem tudom – vallom be. – Hagyok neki egy üzenetet, ennyi. Sosem volt jó anyánk és szeretném kitörölni az életemből, a kicsik meg eldöntik, hogy mi legyen. Én soha többet nem akarom látni – mondom ki ezt keményen. Közben az agyam már azon jár, hogy Tatsuki mivel is fejezte be és miközben beszélek, elönt a hála. – Köszönöm – mondom végül, majd tovább agyalok. – Össze kéne pakolnom a cuccainkat, igaz?