64.

Tatsuki

Elvezényelem a járgányt a nőhöz, közben le is informálom, majd váltok egy futó pillantást Jeremyvel, mikor kiszáll a kocsiból. Eszemben sincs bemenni, ha nem muszáj és ez az adatok alapján teljességgel felesleges. A kint maradásommal elkerüljük a kellemetlen kérdéseket, annyira meg a kölyök is okos, hogy kimentse magát, ha pedig nem, így járt. Nem muszáj tartania a kapcsolatot a testvéreivel, ha ügyetlen, elbassza, nem ússza meg következmények nélkül. Míg ők bent vannak, én leverekszem magamról a pulóveremet, hátradöntöm az ülést és elszívok egy cigarettát, mert kinyúvadok nélküle. Elég hosszú idő, mire a srác visszatér, azalatt apró kortyokban, néha vízzel leöblítve a torkomról a nikotint, szívom el a cigarettámat. Amint visszaül a kocsiba, csak megnézem, minden rendben van-e, azt is már csak a rutin diktálja, míg visszaállítom normális szögbe az ülésemet, aztán rálépek a gázra.


Legszívesebben hazamennék és kikapcsolnám a telefonomat, hogy csak Deon, Shinji, Bakari és Anai legyen képes elérni, ám sajnos az Eiji által kavart por miatt ezt most nem tehetem meg. Sőt, intézkednem kéne Taraon kábszere ügyében is, csak kurvára nem fog menni tovább a beszéd. Aludnom kell, különben kifekszem és nem kelt fel a kurvaélet se. A hátsó ajtón megyünk vissza a szalonba, levetem az ajtóban a cipőmet és villantok egy figyelmeztető pillantást Jeremynek is, jelezve, hogy ezt tőle is elvárom, mert annyi erőt még simán pumpálok magamba, hogy seggbe rúgjam, ha végigtrappol a szobámon az utcai cipőjével, amiben korábban a vérben ácsorgott. Sietősen lefegyverkezem, lehámozom magamról az inget, bevedelek újabb fél liter vizet, majd végre elnyúlhatok az ágyon. Azt hiszem, erre mondják, hogy mennyei...


Alig helyezkedem, mert a mozgás tényleg nem fájdalommentes immár, s komolyan megfontolom azt az infúziót, amit a bordatörés miatt illene beszúrnom és azt, hogy leszarjam, mennyi mérget ettem ma már, még egy fájdalomcsillapítót bekapjak, de a méltóságom megőrzése fontosabb a bőröm alatt cikázó fájdalomnál, úgyhogy csak lecsukom a szemeimet. Se kép, se hang, már magába is húz a mélység. Lehet, hogy csak percek telnek el így, lehet, hogy egy óra, az időérzékem elvesztem, az egyetlen dolog, amire koncentrálok, ahogy mindigis, az a különös zaj. Ez úgy elég nehéz, ha nem egyedül vagy, Eiji mellett valahogy megszoktam a motoszkálást, mégis megriadok, mikor kinyílik a hátsó bejárat ajtaja, s úgy vetődöm le a fekhelyemről, mint egy tigris, amelyik képes a következő pillanatban megölni azt, amivel szembe néz. Normális reakció, mikor egy állat vagy egy alvilági sérült, mert a világaink törvényei akkor is életben vannak, amikor mi döglődünk. Szerencsére csak Shinji az, így leeresztem a dobásra kész tőrt, majd elsüllyesztem a ruhám alatt, vissza a helyére.