68.

Jeremy

Fogalmam sincs, meddig dolgozom, de születik végre a kép a kezem alatt. Lehet, hogy nem kéne, de ha nem adom ki magamból, akkor megemészt belül, így nem jelent gondot Lucast lerajzolni, ahogy a végén rám nézett, a fájdalmat és a rémületet megragadni, azt, ahogy már érezte, hogy vége és csak azt várta, hogy legyen minél hamarabb vége. Minden gond nélkül születnek meg a vonalak, nem is vagyok hozzászokva, hogy ennyire egyszerűen menjen a dolog, aztán vöröset fogok és kontrasztnak megrajzolom a vérét, ahogy csörgedezik a sebből, ahogy mellette tócsát képez. A kontraszt egyértelmű, a fekete vonások és a bíbor vér, ugyanakkor megnyugtat a tudat, hogy vége és ezennel ki is akarom adni magam, mindent, ami most éppen belül mar, az önvádat és a tudatot, hogy nincs vissza, hogy nem ez volt az utolsó, amikor elvettem valaki életét.


Mikor feleszmélek, már csak azt veszem észre, hogy valaki ül mellettem. Tudom, hogy Shinji az, felnézek és azt látom, hogy engem vizslat miközben figyel azzal a semmit ki nem fejező, unott tekintettel. Nem tudom, mit gondol, ahogy olvasni sem tudok belőle, ugyanakkor nagyon megkívánom tőle a cigit, amit a kezében tart és legnagyobb meglepetésemre felém nyújtja a dobozt. Ennyire az arcomra lett volna írva a dolog? Nem tudom, de most hálásan fogadom el és gyújtom meg a szálat.

- Hogy van? – kérdezem csendesen Tatsukira utalva, s még a biccentek is az ajtó felé, hogy biztos legyen benne, majd kényelmesen elhelyezkedem a kanapén úgy, hogy lássam őt. Annyira furcsa, hogy nem tudok kiigazodni rajta, hogy nem tudom, hogy most gyűlöl, semleges vagyok neki, vagy esetleg egy kicsit talán kedvel. Fogalmam sincs és ez egy kicsit frusztrál, mert nem tudom igazán, mire számíthatok tőle.

- Szarul, de büszkén – mondja ugyanolyan színtelenül, de mintha egy fintor futna végig az arcán. – Merre voltatok? – Nincs él a kérdésében, semmi, nem hibáztat engem, vagy ha mégis, nem mutatja ki. Ezekkel így nem tudok mit kezdeni, ugyanakkor nincs miért lódítanom.

- Tatsuki úgy döntött, megoldjuk a bátyámmal kapcsolatos problémáimat – vallom be, aztán nem tudom, miért, de kiszalad a számon és azzal együtt megint előjönnek a könnyeim. – Megöltem a bátyám – nyögöm ki és megint elönt az önvád, hiszen gyilkoltam és amit tettem, az szörnyű.

- Megérdemelte, nem? - vonja meg a vállát. Nem nagyon izgatja, hogy kiborulok, bár ami azt illeti, vissza is löki ezzel a bennem zajló folyamatokat. Meglep, talán... nem ítél el, ami kicsit furcsa is talán, vagy tényleg ennyire meggyötörte az élet őt is. El tudom képzelni, de azért biztos nem vagyok benne.

- De igen – mondom csendesen. Végülis én így gondolom, vagy nem? Akkor meg nem értem, mitől vagyok kiakadva. Majd elgondolkodom. – Nem vagy éhes? – kérdezem csendesen és mikor bólint, elindulok a konyha felé, majd előszedem a hűtőből a mai kaja maradékait és felkínálom, hogy válasszon. Még akkor is marad Tatsukinak is, ha mi most megkajálunk belőle. Nem nagyon akarok turkálni, sikerül is elsőre eltalálnom a szekrényt, ahol tányért találok, majd betolom a mikróba az első adagot. Nagyjából negyed óra múlva megint a kanapén ülünk, és csendben eszünk. Nem tudom, valamit szeretnék mondani, de ami végül eszembe jut, talán nem kéne, de már mindegy. Nem fogok bocsánatot kérni, hogyha most már ismerek pár külső körülményt is, ahogy nem fogom visszafogni sem magam. Tatsuki tudja mit csinál, nem? Akkor nekem miért kéne figyelnem ilyenekre, vagy vigyáznom? Bár mondjuk az, hogy végignézte, engem kicsit sem zavart akkor, ellenben most már igen. Látott olyan helyzetben, ahogyan még talán senki, legalábbis kívülről tuti nem, és mégsem szól egy szót sem róla. Mindegy, muszáj minden egyébre koncentrálnom, nem még ezzel is foglalkozni, ezért jobb, ha túllépek rajta. Csendben fejezzük be az evést, én pedig elveszem tőle a tányért és elmegyek elmosogatni. Már megint nem szólunk egy szót sem, csak figyeljük egymást. Nem tudom, ő mire számít, de nekem nincs kedvem sem vitázni, sem nagyon nincs mit megbeszélgetnem vele, így nem zavar annyira a csend. Amint befejeztem a rendrakást, visszaülök az asztalhoz és megpróbálom befejezni, amit elkezdtem. Ha Shinji nem szólal meg, akkor én sem fogok, inkább dolgozom tovább és véglegesen kiadok mindent, amit még érzek. Rajzban könnyebb, mint sírni vagy kiabálni, és az eredménye is sokkal tetszetősebb.