Jeremy
Egyre fáradtabbnak érzem magam, de még befejezem, amit elkezdtem, majd félig-meddig felocsúdom ebből az állapotból és a rajzot egyszerűen az asztalra dobom. Újra átjár az az érzés, hogy én tök felesleges vagyok itt, de mindegy, már fel sem veszem. Nekiállok megágyazni, felhúzni az ágyneműt, amit reményeim szerint megszáradt. És igen, kész szerencse. Előszedem a párnát, meg takarót kerítek és megcsinálom a fekhelyem. Közben azért figyelek, de a hangfoszlányok, mondattöredékek, amik megütik a fülem, bőven elegek ahhoz, hogy most minél hamarabb el akarjak aludni. Nem is mászom ki innen, jobb nekem itt benn, de azért átfut egy vigyor az arcomon. Hát nem szégyellősek, az tuti. Mindenesetre a kanapén kötök ki és abban a percben elönt a fáradtság és legnagyobb meglepetésemre percek múlva már félálomban merengek, már semmi nem tűnik fel és lassan becsúszok az álmok világába.
Aztán azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. Újraéled minden élesebben, Lucas, ahogy holtan bosszút esküdik, hogy gyilkosnak nevez, ahogy Rick szemében látom, hogy gyűlöl, hogy a lányok félnek tőlem, Eiji, aki a helyét követeli vissza, miközben azzal a furcsa tekintetével néz rám, ugyanakkor nem lélegzik. Egyszerre önt el minden emlék. Nem mondom, hogy nem számítottam erre, de ennyire nem hittem, hogy erős lesz. Álmodom, még valamennyire tudatában is vagyok a dolognak, de nem tudom irányítani. Zokogok és dobálom magam, menekülnék, de nincs hova, nem lehet. Félek, rettegek és nincs kijárat. Most már mindenfelé hullák, számomra fontos emberek, és mindegyiküket én öltem meg, mert... Mert ez volt, amit elvártak tőlem itt.
Végül felébredek zihálva, görcsösen zokogva, izzadtan és minden érzéssel, ami az álomban kavargott. Rögtön húzom fel a térdem és karolom át azt, ez önnyugtatás... Az arcom a térdemre hajtom és hagyom folyni a könnyeim, ennél többet nem tehetek, mert aludni már nem fogok, az tuti. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, ahogy most azt sem nagyon tudom realizálni, hogy mások hol tartózkodnak, vagy mit csinálnak, bár Tatsuki ajtaja zárva szóval... Remélem, ezt nem hallották, látták, de nem is akarom megtudni igazán. Most szeretnék szabadulni ettől a fojtogató érzéstől, az önváddal kevert mocsoktól, ami a lelkemben kavarog. Zavaros és már benne vannak olyan mérgek, amiket vagy megszokok, vagy megölnek. Feladom az alvást véglegesen, de még mindig úgy remegek, hogy mozdulni sem igazán tudok. Majd elmúlik, csak lenne már reggel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése