71.

Jeremy

Nem figyelek semmire magam körül, még mindig azok a képek peregnek a szemem előtt, amit álmomban láttam, és képtelen vagyok elszakadni tőlük. Remegve várom, hogy vége legyen valahogy, akárhogy, hogy eltűnjenek a képek és az a szétfeszítő bűntudat, ami felrobbantani készül. Halványan érzékelem ugyan, hogy valaki ül mellettem, de ezzel most képtelen vagyok megbirkózni, így inkább nem nézek fel. Nem akarom tudni, ki az, vagy mit látott, hallott, akar. Azt sem tartom kizártnak, hogy beszéltem, vagy kiabáltam álmomban, így viszont képtelen vagyok elviselni, hogyha az a valaki, aki itt van, beszólna. Lassan ringatni kezdem magam, de nem segít, így meg is állok a mozdulatban. Fel kéne nézni, meg kéne tenni, de nem megy, azonban ekkor Tatsuki szólal meg. Ezek szerint Shinji ül mellettem. Szuper, bár nem szólt be, nem küldött el sehova sem, és itt ül, bár nem tudom, miért. Nagyon lassan engedem el a térdeim, abban a pillanatban visszatér a remegés, nem biztos, hogy beszélni tudok, de próbálok túllendülni rajta és megszólalni, bár így, hogy összekoccannak a fogaim, elég rosszul hangzik. Ráz a hideg, mint aki lázas.

- Csak rosszat álmodtam. – Elég hülyén hangzik, pláne, ahogy kinézhetek, de tényleg csak ennyiről volt szó. Rossz álom, bár van benne valami, még mindig vissza-visszatérnek a képek. Pláne azt viselem rosszul, mikor a kicsik vérét látom, akik vagy miattam, vagy általam haltak meg álmomban. Most üt ki igazán a dolog, most érzem igazán, hogy összezuhantam. Egyszerre tör fel minden, ami az elmúlt két napot jellemezte. Közben visszatér a szédülés is, ez így remek lesz, nem érzem magam valami jól, holott tudom, hogy mindez csak a lelkem játéka velem. Kétszer volt ilyen életemben, de már ismerem, bár nem mostanra vártam, hanem pár nap múlvára. Olyan, mintha minimum beteg lennék, pedig nem, csak kezdek kiborulni és ha nem szedem össze magam, akkor ebből komoly hiszti lesz, amint átcsapnak rajtam a hullámok. Felnézek megint, de beszélni nem tudok, újra és újra kiráz a hideg, az izmaimba görcs áll, majd enged el. Lassan beüt a hányinger is, már érzem. Némán kérek segítséget, bár nem tudom, ki hogyan tudna, de ezt már nem tudom irányítani. Ezután a törés-zúzás következik, amíg ki nem adom magamból a dolgokat, márpedig az nem lenne jó. Lassan csúszom egyre beljebb a hisztibe és elönt a kétségbeesés is. Mozdulni nem tudok, de itt maradni sem és ezzel együtt gyűlik a feszültség, ami egyre jobban elönti a tudatom és lassan el fogom veszíteni a külvilágot. Bár mintha most a másik lehetőség éledne fel és tudom, hogy ez még rosszabb. Befelé fordul a dolog és belülről akar megfojtani. Na ez viszont új, ugyanis szó szerint fuldokolni kezdek lassan. Egyre kevesebb a levegő és egyre gyorsabban kezdem el kapkodni, ami generálja a folyamatot. Erre nem számítottam, így tényleg kezdek kétségbe esni, mert csak nem lesz több a levegőm. Mi ez? Ilyet még sosem éreztem, ez is csak valami pszichés izé lehet, de nem tudom kezelni és ettől nem vagyok jobban. Köhögni kezdek, magammal vívok, ugyanakkor csak fog lassan történni valami. Még a rombolás is jobb ennél, az biztos...