74.

Jeremy

Mikor teljesen kitisztulok és felfogom, mi van körülöttem, elönt a "hú baszd meg" érzés. Jeremy, ezt elbasztad, érzem, hogy ezt nem fogom sem megúszni, sem jól kijönni belőle. Semmi jót nem mutat Tatsuki szeme sem, dühös, hihetetlenül ideges és mérges rám. Ennek ellenére mivel még mindig remeg mindenem és nem hiszem, hogy a menekülés segítene, inkább megülök egy helyben a padlón. Most már fázom is a víztől, meg tagadhatatlanul félek, mi fog ebből kisülni. Nem merek megszólalni, úgysem hiszem, hogy eredménye lenne a dolognak, mivel ezzel most jól elvágtam magam. Csak várom, mikor kerülök sorra én és nem kell sokáig lógnom a levegőben.


Nem akarok, de nem sikerül elfojtani a nyögést, mikor a hátam falat ér. Tatsuki vasmarokkal tart fogva, pulzál belőle a düh, szinte érzem a hullámait, ráadásul az sem segít, hogy a kötés a mellkasán láthatóan kezd átázni. Ezt remekül elintéztem... Köpi, ugatja a szavakat, de így talán még nagyobb hatással van rám. Eljutnak hozzám a szavai és felfogom, hogy ez most nem a vicc dolog, ez most teljesen komoly, ezt nem fogom megúszni még egyszer és most is csak azért, mert még mindig számít, ami bennem van. Befejezi és elenged, nagyon nem tudok mit csinálni, így egyszerűen lecsúszom a fal mellett. Tatsuki kivonul, Shinjitől kapok még egy gyilkos pillantást, majd ő is távozik. Remek.


Ennyire még sosem voltam kiborulva, sosem éreztem magam még így, ezért nekem is meglepetés volt ez a reakció. De meg kell találnom, hogy valahogy máshogy hogyan oldjam meg a dolgaim, mert nem akarok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Újra felhúzom a térdeimet és csendben sírni kezdek. Muszáj, nem tudom, miért, de muszáj. Mégis össze kell szednem magam, mert nem maradhatok itt, ráadásul nem is akarok. Amin csodálkozom, hogy nem ütött meg, hogy fizikailag effektíve nem bántott. Igen, ez nekem új és... Hálás lennék érte? Nem tudom, de valahol igencsak meglepett a dolog. Lassan felkaparom magam a földről, még mindig remegek, de muszáj továbblépnem. Megtámaszkodom a csapon és megnyitom a vizet. Fél kézzel az arcomba locsolom. Segít, ha mást nem, hűsít a víz, majd iszom is pár kortyot, amitől a torkomban a kaparás enyhül. Nem vagyok valami stabil, így nem is megy egyenesen a járás, ugyanakkor ki akarok jutni innen. De inkább ne akartam volna...! Tatsuki éppen összeférceli magát, amitől most semmi mást nem érzek, mint hatalmas bűntudatot, így most viszont menekülök, át a pihenőbe, legalább egy kicsit ne lássanak, bár gondolom, most mindketten meg tudnának fojtani. Végül úgy határozok, hogy ha már csurom víz vagyok, akkor talán nem ártana átöltözni. Szedek ki cuccot a táskámból és átvedlek, bár remegő kézzel nehezebben megy, de igyekszem csendben és viszonylag értelmesen csinálni a dolgaimat. Mivel a szárítót nem tettem el, ezért arra pakolom fel a vizes cuccokat, majd leülök az ágyra és minél kisebbre próbálok összekucorodni. Végig kell gondolnom, mit is akarok és hogyan.


Csendben agyalok mindenen, ugyanakkor az a furcsa szorítás, ami megvolt, mikor felébredtem, eltűnt a mellkasomból, tehát a feszültség egy nagy része elszállt, jött másik, de az a közelébe sem ér. Kell valami, amivel le tudom kezelni ezeket a helyzeteket, mert azzal, hogy nem adom ki, elcseszek mindent. Kell valami megoldás, ám nem könnyű egyik pillanatról a másikra változtatni valamin. Rendben, ez a múltam és magam mögött kell hagynom. Nem akarok harcolni ezek ellen, de meg kell találnom az egyensúlyt magammal. Most megint elveszek a gondolataim közt, elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, valószínűleg kiüresedett szemmel gondolkodom, de már ez sem érdekel. Maximum megkapom a pofonom is, valahol megérdemelném, az tuti. Az agyam megoldást keres, valamit, akármit, ami segíthet. Azt hiszem, a hiszti nem elég, azon már túlvagyok és semmivel sem lett jobb. Talán tényleg a sírás lenne megfelelő, de azt mindig visszafojtani próbálom, hogy ne legyen. Régen, ha sírtam, csak még rosszabb lett, csak még rosszabbat talált ki Lucas, még kegyetlenebb lett, és ezt nehéz leküzdeni. De meg kell próbálnom, mert így elbaltázok mindent, márpedig nem akarom elveszíteni ezt az egészet, nem... Ha már egyszer elindultam erre, akkor meg akarom tartani, és nem akarok meghalni. Az életösztönnel sosem volt baj, az egyetlen dolog, ami még csak eszembe sem jutott megoldásként, az a halál. Amúgy sem tudtam volna megtenni, és nem a félelem miatt, hanem mert a következményeivel nem tudtam volna elszámolni, minthogy Lucas marad és már nem leszek, akit szekálhat, tehát továbblép. Ez elfogadhatatlan volt a számomra, így inkább tűrtem és fordultam magamba minden alkalommal. Ez olyan, minthogy soha nem éltem droggal sem, attól nem lett jobb semmi sem, nem lett könnyebb, csak esetleg kevésbé emlékezett rá az ember. Legalábbis a többiek leírásából, de ez a menekülés nekem nem kellett, mert megoldást nem adott. Ráadásul láttam, ahogy Lucas agresszív lesz, ha szív és ez sem terelt arrafelé. Bár, ami azt illeti, most nagyjából hét év feszkó és minden egyéb jött ki egyszerre, így el tudom képzelni, hogy ennyire a szélére már nem jutok sosem magamnak, de mivel ebben nem bízhatok, ezért megoldást kell keresnem.

Néha az az érzésem, hogyha üvöltenék, az segítene, de sosem próbáltam ki, talán majd most, és el kell vetnem a sírás-gyengeség párhuzamot, mert ezzel igenis ki tudom adni a feszültséget, s Tatsuki nem bánt érte. Még mindig jobb, mint az, amit ma produkáltam. Eddig sosem lett volna szabad eljutnom, és az, hogy megtörtént, csak az én hibám. Megértem Tatsukit, ez egy olyan hiba, amit nem lehet elkövetni, mert a legrosszabbkor jöhet elő, ráadásul elvesztem a kontrollt, és a külvilággal való kapcsolatot, így pedig nem járhatok akkor, ha minden percben veszély les rám, vagy arra, amit el kell érnem. Rá kell jönnöm, hogy ezt marha olcsón megúsztam még, és az, hogy nem öltek meg rögtön, holott mindkettejükben ott volt az indulat rá, az én egyetlen szerencsém. Mindenesetre megkeményít a dolog és elhatározásra jutok. Megtalálom a módját annak, hogy ezt az egészet megoldjam magammal, többet nem fordul elő, ebben biztos vagyok. Mire megszűnik a merengésem, a gondolat és az elhatározás is megszületik, ha kell magammal is megküzdök, de ezt akarom és nem hagyom elfolyni a semmibe. A remegés is megszűnik, ahogy az indulat is és minden egyéb bennem, de mégsem vagyok üres. Valami egészen mást érzek, nem mondom, hogy erőt, bár ahhoz hasonlít, inkább bizonyosságot. Nem adom fel, semmiképpen sem és nem hibázom többet ekkorát, ebben hiszek. Visszatérek teljesen a valóságba, már csak azt kéne kitalálnom, most mi legyen, induljak el kifelé, vagy meg se próbáljam. Ráadásul fogalmam sincs, hogy öt perc, fél óra, vagy két óra telt el azóta, hogy bejöttem ide, kicsit elúszott az időérzékem, felborult a napi menetem is és most már igazán fáradtnak érzem magam így két napnyi alvás nélkül. Végül nem jutok sokra, mert mire megszületik bennem, a döntés, hogy fel kéne kelni, addigra szépen lassan átcsúszom az álomba, még magamra húzok egy takarót, bár már ez sem tudatos, és keresek valami kényelmesebb pozíciót, de ennél többre már tényleg nem emlékszem. És végre nincsenek álmok, nincsenek képek...