75.

Tatsuki

Beszélnem kell a kölyökkel. Sok mindenről és komolyan. Nem játszhatom el a szokásos szerepemet, mert ez a fiú át fog látni rajta, tehát inkább megmondom neki nyíltan, hogy mit miért csinálok. Kevesebb játszma, kevesebb idő. Nem akarom átverni, mert mindig csak az első lépést kell megtenni, a többi már azt követi, a végén pedig már mindegy, ki ütött először, csak az számít, ki éli túl a verekedést. Ezt nem játszom meg Jeremyvel, ahhoz túl értékes.


Érzem, hogy mozgolódik mellettem, hallgatom a szuszogását is, s mikor úgy érzem, már ébren van, csak nem akar felkelteni, magamban mosolygom rajta. Figyelmes kölyök, még a takarót is rám igazítja. Komolyan azt hiszi, nem ébredek meg bármelyik apró mozdulatára?

- Felesleges óvatoskodnod – szólalok meg csendesen, de még csak a szemem sem nyitom fel. - Mindig éberen alszom, akkor meg aztán főleg, amikor sérült vagyok. Ez alapvető és fontos egy alvilági számára – jelentem ki. - Ha megváltozik a légzésed üteme, ilyen közelségben arra is felfigyelek, azért feküdtem melléd – teszem még hozzá. - Ne kérj bocsánatot és ne mondd, hogy sajnálod, magyarázkodást pedig ne kreálj – kérem meg komolyan, mielőtt mentegetőzni kezd. - Az kurvára felcseszi az agyam, hogy megmondom, mit csinálj vagy mit ne, s nem úgy cselekszel. Vagy hallgatsz rám, vagy én is leszarom a kéréseidet, alhatsz, ahol akarsz, ehetsz, amit ledobnak eléd, satöbbi. Nekem kurvára nem kötelességem magam mellett tartanom téged, jól bánnom veled és jobb, ha tudod, hogy a saját kölkeimmel nem viselkedem úgy, mint veled – tájékoztatom keményen. - Ha jól sejtem, lelki stabilitásra van szükséged. Valakire, akiben megkapaszkodhatsz. A szabályokat már ismered, annak fejében megvan a biztos pontod bennem. De – emelem ki a szót és most kinyitom a szemem és felé fordítom a fejem, hogy Jeremy szemébe nézhessek. - Le tudom olvasni rólad az érzelmeidet, nagyjából kezelni is tudom őket, hiszen Deonnal úgy egy éve lenyomtam egy tömény tortúrát, a két dolog közt azonban van egy óriási nagy különbség. Bocs, kettő – helyesbítek gyorsan. - Deont akkoriban még bőven drogkeverékkel tartották ébren, különben kómába esett volna, amitől teljes mértékben szélsőséges volt a viselkedése. A másik különbség, hogy az én hibám volt az, ami miatt két hét alatt korrektül széttombolta a lakásomat. A kettőt összevetettem és szartam minden másra, helyre akartam hozni, amit elbasztam, szóval fogcsikorgatva, de kibírtam, hogy őrjöng, hisztizik, zokog, szétver mindent, amit akarsz. Nekem köszönhet rengeteg mindent és én neki. Viszont emiatt van is köztünk egy erős kapocs, egyfajta függés. Olyan, ami miatt még Asaméval is szembe száll értem. Nekem nem kell több ilyen – jelentem ki. - Sokban hasonlítotok egymásra és nem követem el még egyszer azokat a hibákat, amiket vele sikerült legalább egyszer. Neked innen már nincs kiút, csak holtan. Úgy intézem, hogy ne bánd meg a velem való találkozást, de ehhez az is kell, hogy kurvára letisztázzuk a határokat – mondom meg neki őszintén. - Úgy sejtem, megakadályozhattam volna a kirohanásodat, de túlságosan ingoványos talajra keveredünk, ha elkezdtem azt csinálni, amire úgy gondolom, hogy szükséged van – ismerem el. - Az érzelmekről megtanultam, hogy irányíthatatlanok. Lehet őket befolyásolni és pont azt teszem, amikor nyitok vagy zárok előtted egy ajtót, de kibaszottul semmi nem garantálja, hogy végül nem kötünk ki ott, amit el akarok kerülni. Már most érzelmileg kötődsz hozzám. Aggódsz értem, nem akarod, hogy miattad gondom legyen Shinjivel, úgy sejtem, hibáztatod magad sok dologért, amiből úgymond károm lett... És ha már itt tartok, leszögezek valamit. Ugye mondtam, hogy engem az ész vezet. Tehát tudom, hogy dönthetek másképp. Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy mit csinálok. A veszélyeivel és a sikereivel együtt. Felelősségteljesen, megfontoltan döntök, máskülönben már rég megdöglöttem volna. Tehát felesleges hibáztatnod magad bármiért, mert csak súlyt raksz a saját válladra, amit aztán nem bírsz el és összeroppansz alatta. Ez nekem nem kell – jelentem ki határozottan. - Tudom, mivel jár egy érzelmileg feltöltött, művész beállítottságú kölyök. Tudom, mivel jár, ha gyógyszert alkohollal keverek, drogot használok, vagy sérülten megcselekszem dolgokat. Felmérem a várható jövőt és döntök. Ha hibásan, akkor azt csak az idő mutathatja meg, de akkor sem kesergek rajta, hanem mindent azért teszek meg, hogy kijavítsam, csökkentsem a kárt és minél előbb túljussak rajta. Szerintem ez a normális hozzáállás, az csak energia- és időpocsékolás, hogy sajnálkozunk rajta – osztom meg a sráccal. - Nem tartottad meg, amit mondtam, s az lett, amit megjósoltam, őrjöngtél. Feldühítettél vele, Shinjivel leállítottunk, most mindhárman jól vagyunk. Számomra ennyi történt. Levonjuk a következtetéseket, tanulunk az esetből és továbblépünk. Vili? - kérdezem meg, jelezve, hogy tőle is ezt várom el. - Objektíven, mindentől függetlenül kell nézned dolgokat. Lehetsz szentimentális, de csak akkor, ha az visz téged előre. Deon az, álmodozik és hisz olyan logikátlan dolgokban, mint a boldogság vagy a szerelem, de őt pont ez vitte előre, az a rendíthetetlen hit, amivel a mai napig is hisz benne. Hisz az emberi jóságban is, méghozzá annak ellenére, hogy milyen társaságban van. Seichoru Asame egy hidegvérű, kegyetlen, ravasz és rideg ember. Úgy szedte össze az utcáról Deont tavaly ősszel, hogy engedelmességre nevelje, betörje és eladja szajhának, csak a kölyökben olyan erős lázadás van és annyira eszement dolgokra képes, hogy nem tudott vele mit csinálni. Megölhette volna, megkínozhatta volna, megalázhatta volna, de az első kivételével csak tovább fokozta volna a kölyök ellenállását és vakmerőségét, úgyhogy inkább megszelídítette. Másképp vesztett volna egy meg nem nevezett harcban. Hogy hogyan sikerült megszelídítenie Deont, a mai napig nem tudom, holott évek óta ismerem a kölyköt, én láttam a legrohadtabb oldalát is. Így alakult. Én biztos vagyok benne, hogy a hite változtatta meg Asamét, ahogy engem is. Nincs másik példa egész Tokióban arra, ahogy ő és én megférünk egymás mellett. Főleg úgy nem, hogy mindketten egyet akartunk és szemrebbenés nélkül megöltük volna egymást azért – magyarázom el Jeremynek. - Ha a kölyök nem lenne, kurvaként tekintenék rád is és nem létezne számodra egyetlen lehetőség sem – teszem hozzá könnyedén. - Most vedd azt komolyan, hogy neked ugyanilyen erőd van. Földig rombolhatsz vele mindent, ahogy Deon is csinálta. Az anyján kívül mindenki utálta, nem egy korakörnyéki félt tőle, néhányszor meg is ruházták és az életvitelét tekintve nem élte volna meg a húszéves kort sem. Csinálhatod ezt, pontosabban csinálhatnád, ha nem ölnélek meg azelőtt, hogy elkezded lepusztítani mindazt, amit építettem. Mert jelenleg azt baszhatod leginkább el, amin tizenhat éves korom óta kőkeményen dolgozom és ezt nyilvánvalóan nem fogom hagyni. De használhatod jóra is azt, ami benned van. Ugyanúgy tanulhatod használni, mint a képzelőerőd és a kezed. Építhetsz rombolás helyett, csak előbb tudatába kell kerülj, hogy mid van és megtanulni használni. Deonnak évekig tömtem a fejét beültetésekkel és úgy tűnt, hogy eredménytelen, pedig kibaszott egy meló, aztán Asame olyan hatással volt rá, mint egy katalizátor és immár a kölyök kurva jól alkalmazza, amiket a fejébe töltöttem. Mondtam, neki nincs szüksége érzékélesítéshez drogra. Neked se lenne. Ez annyit tesz, hogy utána nem akar meggyulladni a tested, nem akar szétmenni a fejed, nem szédülsz és küzdenél a hányással, ha használod ezt a lehetőséget, hanem csak kikapcsolod, mikor már nincs rá szükséged és kész, vége. Ez a nem mindegy. De adjak a kezedbe egy ilyen eszközt, amikor senki sem tud kontroll alatt tartani? Nem ettem meszet – zárom le ezzel a témát. - A szentimentalista és az objektív látásmód sok mindenben segíthet, még a rajzolásban is. Ha kívül tudsz helyezkedni az érzéseiden, míg megfigyeled a teret vagy a személyt, nem csak azokat a részeit tudod kidolgozni, ami megfogott téged, hanem az egészet.