80.

Jeremy

Valami megváltozik, érzem a levegőben és Tatsuki szemében, vagy hangjában, vagy már nem is tudom, miben. Keresem az okát, keresem, hogy mit mondhattam vagy tehettem, kétségbeesetten túrom az agyam, mi lehet az oka és nem tudok rájönni. Küzdök a késztetéssel, hogy megérintsem, hogy hozzábújjak, vagy tudom is én, csak a közelében legyek, de meg tudom állni, hiszen azzal valószínűleg csak rontanék a helyzeten. Rettegek attól, hogy most kivág innen, bármi is az, amivel megbántottam vagy megsebeztem, pedig nem volt szándékomban. Nem tudok szólni sem, mikor a kezembe nyomja a pénzt, csak bólintok. Ő a fürdő felé veszi az irányt, én meg menekülésszerűen kapok magamra valami ruhát és tűnök el a szalonból, mielőtt megkérdezném, mi a baj, mert azzal robbantanék, azt hiszem.


Kint már nem sietek annyira. Minek, mikor talán Tatsukinak is kell idő lehiggadni? Viszont nekem is le kell, így engedem folyni a könnyeim. Félek, hogy most valamit nagyon elbasztam, holott azt sem tudom, mit és mivel, de... Valahol tudom, hogy itt minden következményekkel jár, ugyanakkor az őszinteség olyan alapelem nálam, amit nem tudok kikapcsolni vagy megszüntetni, mert minden elfojtott szó, vagy ki nem mondott gondolat egy tégla egy falban két ember között. Bár lehet, ezzel egy egész vasbetontömböt pakoltam közénk. Remek. Nem sietem el a dolgot, kaját étteremből hozok, ahogy Tatsuki is, van egy jobb fajta nem is olyan messze a szalontól és még az árak is viszonylag tűrhetőek. Veszek többfélét, egyrészt, mert többször fogunk ma még kajálni, másrészt, mert nem árt, ha tudunk válogatni. Szerzek saját szájízre is dolgokat, aztán majd meglátjuk. Visszafelé benézek egy éjjel-nappaliba és hálát adok az égnek, mert találok magamnak levendulás cigit. Imádom, megnyugtat és segít relaxálni, ami nem árt. Veszek rögtön két dobozzal, bár vigyázni szoktam rá, hogy ne fogyjon el túl hamar. Most is ez a tervem vele. Így indulok el vissza a szalonba, bár fogalmam sincs, mi fog fogadni ott, nagyjából egy óra telhetett el. Az is lehet, hogy még be sem lépek az ajtón, már kivágnak rajta, vagy valami hasonló, de ezt vállalnom kell és reménykednem, hogy nem így lesz. Sokkal biztosabban lépek be a toporgóba, már elmúlt a félelmem és minden egyéb, lesz, ami lesz alapon működik a dolog. Nem tudom, mit indítottam el, ahogy azt sem, hogy mennyire gyűlöltettem meg magam Tatsukival, de ez perceken belül kiderül. A kaját kipakolom és elindulok befelé a férfi keresésére. Úgyis meg kell kérdeznem, mit akar enni, meg ilyen apróságok. Bár félek, hogy mit fog mondani, hogyan fog viselkedni velem, fogalmam sincs, elviselem-e, ha most elfordul és nem néz már rám úgy, mint eddig. Valszeg elfogadnám, noha megbarátkozni nem lenne könnyű a helyzettel, de túltenném rajta magam idővel. Valszeg. De mi van, ha nem?