83.

Jeremy

Van abban valami, amit a csendről mond, bár az az igazság, hogy ilyen változatával még sosem találkoztam. Eddig a csend rosszat ígért, pláne, ha valakivel egy légtérben tartózkodtam. De talán itt más lesz a helyzet, így bólintok, hogy elfogadom az álláspontját, és majd megpróbálok ennek megfelelően viselkedni. Mindenesetre furcsa nekem, mert még mindig ideges, még mindig valami furcsa érzésem van ezzel kapcsolatban és még mindig nem értem, miért.


Aztán megdöbbent, ugyanakkor valahol megértem, amit most mond, bár az nem igaz. Mert van lelke, ha nem is teljes és nem is ép, de van. Ezt érzem és tudom abból, amit és ahogyan tesz, csinál. Szeretni is tud, tehát a lelkének léteznie kell, bár utálja, ha ezt hozzák fel, ezt felfogtam, ugyanakkor nem tudok elsiklani a dolog felett, mert ezen keresztül lehet a legjobban megragadni a másikat, a lelkén keresztül lehet eljutni hozzá és megtapasztalni, ki is ő valójában, mert felvenni fel lehet viselkedési formákat, de a lelked akkor is megmarad, legalábbis részben olyannak, mint eredetileg volt. El lehet zárni, be lehet csukni, de van és elő is lehet hozni, ahogy Deon is megtette vele. Nem válaszolok, csak figyelem, ahogy nekiáll rajzolni, és halványan elmosolyodom, majd tovább lapátolom befelé a kaját. Ha nem lenne lelke, alkotni sem tudna úgy, ahogyan azt teszi, mert ez lélekből jön. Talán az a baj, hogy ráérzek dolgokra. Sajnos ez velem jár, általában előbb érint meg valaki szeme, aztán a lelke a többi már csak körítés. És valahol érzem, hogy Tatsukiban is van sok minden, amit el kell majd viselnem, és talán szó nélkül kell hagynom. Nem lesz könnyű, mert szeretem kimondani, amit gondolok, vagy hiszek és benne bízom, ezért nincs az a visszatartóerő, hogy ne tegyem meg. Mindegy, majd megoldom valahogy, de általában nem fog menni. Majd meglátjuk, mi sül ki ebből.


Befejezem az evést és elmosogatom a tányérom, nem zavarom meg, csendesen teszek-veszek, majd elpakolom a maradék kajákat a hűtőbe, mert már kihűltek, és még a végén megromlanának. Végül átmegyek a pihenőbe, beágyazok, elpakolok és magamhoz véve pár tiszta göncöt elvonulok megfürdeni. Addig sem beszélek és nem gondolkodom rajta, ráadásul így nincs meg a késztetés, hogy kérdezzek. Lehámozom a kötéseimet, már két naposak, vagy újrakötöm őket, vagy marad így a dolog. A hátam szépen gyógyul, ennek örülök, azt talán már hagyhatom így is. A tetoválást meg jobb, ha majd megkérdezem. Nem állok sokat a zuhany alatt, csak amíg feloldódik bennem az idegesség és valamennyire felengednek az izmaim. Kerítek egy törölközőt, majd mikor ez kész, felöltözöm. Benézek a szennyesbe, már majdnem tele van, így benyomok egy mosást a gépbe, az sosem árt, ha a koszos fogy, mert egyébként annyi lesz, hogy elborít. Természetesen nem ömlesztek, hanem kiválogatom a színeket, ahogy otthon is tettem és ennek megfelelően választok, amiből a legtöbb van alapon. Nem kérdezek, ha majd nem tetszik Tatsukinak, akkor szól, ennyi. Végül mikor mindez kész, visszamegyek a pihenőbe és magamhoz veszem a cigim, majd visszaülök a helyem... Mióta tekintem ezt a helyemnek? Nem tudom, fogalmam sincs, de már mindegy, mert ott érzem jól magam ilyenkor. Persze más a helyzet, ha kinyit, de ilyenkor jó így. Meggyújtom a szálat és ahogy elönt az íze és a nikotin, élvezettel fújom ki a füstöt. Imádom ezt az ízt, valami csodálatos, lágy és mégis kemény, édes, ugyanakkor keserű és savanyú is. Valami isten tudja, milyen növények vannak benne, de a levendulát azt felismerem, meg egy-két apróbb gyógynövényt. Imádom ezt fogyasztani és nehezen mondok le róla, pláne, ha elérhető. Közben csak szemlélem a férfit és próbálom kitalálni, mire gondolhat, ugyanakkor képtelen vagyok rá úgy tekinteni, ahogy szeretné. Ez nekem nem megy. Én a kapcsolatokból veszem az energiám, a lehetőségeim, az érzelmek nekem fontosak és tudom, hogy ezek benne is megvannak. Játszhatjuk, hogy nem, de úgyis tudom, hogy igen és nem értem, ez mire jó, de nem merem megkérdezni. Kicsit megborultam belül, mert amit kér, annyira életellenes a számomra, hogy nem tudok vele mit kezdeni, de majd megpróbálom. Csak nem lesz könnyű...