84.

Tatsuki

Beleszívok a felém nyújtott szálba, csak Jeremy kezét fogom meg, el nem veszem tőle a cigarettát. Egészen furcsa ez a dohány, markáns és mégis kellemes a levendulától. Tetszik. Hosszan magamban tartom a füstöt, hiába fáj tőle a mellkasom és a bal oldalam. Így megyek vissza az asztalomhoz, ezért miközben haladok és kieresztem a füstöt, úgy festhetek, mint egy mozdony. Elég találó, még a termetem és az erőm is megvan ehhez. Leülök a székre és folytatom a farkas kidolgozását. A kölyök valamivel később fölém áll és lesekedik, de cseppet sem zavar, sőt, azért szemeltem ki, hogy tanuljon. Némán dolgozom ki az állat bundáját és még érzékletesebbre árnyalom a tekintetét, azt a szelídíthetetlen, békés, mindentől független tekintetet, amivel magabiztosan halad előre vékony, de annál erősebb lábain. Szeretem a kecses farkasokat, noha a robosszus, erősebb alkatúakban is van valami szépség. De ez most egy másik Shinji. Egy olyan, amelyiket kergetek, és bármennyire különbözik tőlem, tisztelek és nem érhetek el talán soha. Egy megközelíthetetlen, nyugodt vadállat, amelyik ugyan le nem győzhet, de ha megtalálja a módot, elpusztíthat. Értelmes tekintetével figyel engem és rám, a rá jellemző gondoskodással övez, túl azonban nem aggódja magát, hiszen tudja, mi a dolga, hol a helye az életben.


Még gyorsan árnyékokat adok a rajznak, nem sokat, épp csak leheletnyit, aztán apró számokkal dátumozom és betűkkel - a japántól eltérő módon - aláírom. Rajzolom a betűket is, közéjük és rajtuk át húzok néhány kacskaringót, majd ponttal zárom le, mintha mondat lenne. Fogalmam sincs, miért ilyen az aláírásom, de hogy ezt nem könnyű leutánozni, az holt biztos. Nem mintha a stílusom könnyen kopírozható lenne, hiszen a műveim részletgazdagok és többek képeknél. Mindig törekszem arra, hogy ha valaki ránéz valamelyik alkotásomra, akkor megjelenjen benne egy érzet, akár érzelem.


Dolgom végeztével magamhoz veszem a lapot, keresek egy rajzszöget és feltűzöm vele a falra. Úgy fest, mintha a munkáim kaotikus, véletlenszerű elrendezésben lennének, pedig nem. Korszakokra van bontva, a bejárathoz közel van néhány, amelyik azelőtt született és kiemelkedőnek találtam a többi közül, hogy megismertem volna Deont. Van bennük valami nyersség, vadság és letisztultság. Aztán a Deonnal való megismerkedésem után időrendben haladva helyezkedik el pár darab. Ezek a változást hordozzák magukon, a stílusuk, megalkotási módjuk igen szélsőséges, sokféle eszközt, technikát és trükköt alkalmaztam, aztán megtaláltam magam és a képeim elkezdtek megtelni többlettartalommal. Nem tudom megmagyarázni, de minél inkább megszerettem és bele is szerettem a kölyökbe, a rajzaim és tetoválásaim annál... jobbak lettek. Lelkük lett, ahogy nekem is. Ezt követi a Shinji-korszakom, a rengeteg ellentét, az, ahogy a béke és a feszültség váltja egymást. Ezen a területen lévő rajzkupac ötvözi azt a nyersséget és letisztultságot, ami hajdanán jellemzett engem, meg a lelket és a pontos kidolgozottságot, némi elvontsággal vegyítve, amit Deontól nyertem meg.


Sokféle módon ábrázoltam már a testőrt. Tigrisként nem is egyszer. Mindig ugyanaz az állat, csak más pózban, az egyik pedig ott pihen a srác jobb oldalán is. De volt már a magasban szálló, elérhetetlen darumadár, rózsa hatalmas tövisekkel, tekergő szárral, levelek nélkül és tömzsi hiúz, mely nyugodtan figyel ültében. Most felkerül a farkasalakja is, méghozzá a hátráló, apró vicsort küldő róka és a tépett macska alá. Nyugalom és feszültség, béke és háború... váltják egymást és amennyire Shinji sokszínű lehet, annyira sokféle módon jelenítem meg.


Deon rajzai, az a négy darab, amit sikerült megszereznem tőle, mielőtt összetépte vagy elégette volna, külön helyen vannak a két srác korszaka között egy apró kupacba rendezve. Látható, hogy nem én rajzoltam őket és nem csak a kacskaringókkal díszített, írott, iniciálészerű D aláírás miatt, hanem mert nem az egész rajz részletgazdag, hanem azokon egy-egy részlet. És elvontak is.