Jeremy
Ahogy rám néz, már tudom, hogy nem tetszik neki az, hogy váratom. Mégis kell még egy kis idő nekem, így csendben hallgatom meg, amit mond. Nem egy ágyneműt akar magának a személyemben, ez lényegében megnyugtat, bár azért néha látom az éhes csillogást a szemében, mégsem tesz semmi olyat, ami arra utalna, hogy nekem akar esni. Pontos választ kapok és ezzel már tudok valamit kezdeni. Ebben nem lesz hiba, be tudom tartani a dolgot talán. Vizsgák, már a suliban is utáltam őket, de rendben, ha neki ez kell, hát megkapja. Bólogatok néha, jelezve, hogy felfogtam és e szerint fogok cselekedni.
- Megértettem – mondom legalább olyan kimérten, mint ő. Nem is nagy kérés vagy kihívás a dolog. Ekkor viszont ellöki magát az asztaltól és megint megjelenik az a furcsa a fény a szemében. Ráadásul most elég élesen méreget megint. Kicsit kezdek bepánikolni, de tennem kell valamit. El kell döntenem, mi a fontos nekem és most nem a rózsa a kérdés, megkapom, vagy sem, már nem érdekel annyira, mint mikor beléptem ide. Szeretném, de már nem akarom. Egyre közelebb ér, de még mindig nem tudok mozdulni. Valahol talán még arra is vágyom, hogy megérintsen, persze ezt magamnak sem merem bevallani, de ha leveszem azt a tetves pólót, akkor már mindent tudni fog rólam, mindent, amit eddig rejtegetni próbáltam. A sebek még elég frissek, még az is lehet, hogy nem ártott volna pár kötés rájuk, de már mindegy. Még egyet lép előre és engem elönt a nyugalom, talán magamat lepve meg vele a legjobban, a pólóm széle alá nyúlok és szépen lehúzom magamról az anyagot. Mit akarok előle takargatni? Úgyis tud már mindent, akkor meg nem mindegy…? De azért kíváncsi leszek a reakciójára. A vágások nem mélyek, csak hosszúak, ellenben arról, ami a hátamon húzza a bőrt, fogalmam sincs, hogy néz ki. Tessék, ezt akartad, nem? Hogy lépjek, hát megtettem magamtól is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése