99.

Jeremy

Álmodom, valahol mélyen ennek teljesen a tudatában vagyok. Furcsa érzés, pláne, hogy meleget érzek a mellkasomon, vagyis igazából mindenhol. Felnyitom a szemem, süt a nap és fekszem valahol. Lassan kezd derengeni, hol, ami talán meglep, talán nem. Sokat álmodtam magam ide, sokszor, sokféleképpen, vissza oda, ahol utoljára voltam igazán boldog. Figyelem a fény játékát és nem akarom, hogy vége legyen annak a békének, ami most körülvesz. Milyen furcsa ez az egész, pláne, hogy közben valamennyire még azt is tudom, valójában hol fekszem...! Elmosolyodom. Vajon miért van az az érzésem, hogy erre emlékezni fogok? Csak tudom, hogy így lesz és hogy ez fontos, valszeg nekem az, mert egyébként nem így lenne.


Elfordítom a fejem és Iku ott fekszik mellettem, ahogy vártam. Halványan mosolyog, ugyanolyan, mint akkor volt, mikor tényleg itt feküdtünk, mikor utoljára volt minden békés, mielőtt beteg lett. Kinyújtom a kezem és végigsimítok az arcán. Milyen furcsa érzés, mert annyira valódinak tűnik, ahogy az illata is, a levendula, amit annyira szeretett. Valójában ezért kezdtem el szívni azt a cigit, amit, mert rá emlékeztetett és ezért is nyugtatott meg jobban, mint bármi más.

- Hiányzol – mondom ki csendesen, ennél több most nem megy, pedig annyira valótlan az egész és mégis, mintha tényleg érezném, mikor megfogja a kezem, mikor hozzám ér.

- Tudom. – Az ő válasza sem sokkal hosszabb, legalábbis azt hiszem, de végül nem kell kérdeznem tőle. – De itt az ideje, hogy lépj, Jeremy, hogy új életet kezdj. Most már tudsz, mert megkaptad a lehetőséget és csak élned kell vele.

- Félek – vallom be most először magamnak is, hogy így van. – Félek, hogy elveszek, hogy valahol elveszítem önmagam és mindenem.

- Ettől nem kell félned, ismerlek – kuncogja el magát. Annyira hiányzik, annyira jó lenne, ha velem lenne, ha nem ment volna el... Könnybe lábad a szemem és tudom, hogy most a valóságban is lecsorog ez a könny az arcomon. – Jeremy, remek ember lesz belőled, remek tanítvány, művész és annyi mindent kaphatsz most. Mondtam neked, hogy egyszer megtalálod azt, aki ebben segíteni tud, hogy majd megtalálod az utad.

- Miért nem lehettél te az utam? – kérdezem csendesen. Sosem engedtem el őt igazán, kerestem az alkalmat, hogy rá emlékezzem, a lehetőséget, hogy őt elevenítsem meg. – Miért kellett itt hagynod?

- Mert az élet ilyen és ezt akarta. De sosem hagytalak el, Jeremy, minden lépésednél ott vagyok én is, és látom, mit teszel és hogyan. Tudom, hogy gyilkos vagy és hogy ebben az életben az is leszel, de... ettől te még remek ember vagy, gyönyörű és okos. Nem kell megölnöd a lelked, megmaradsz annak, aki vagy – mondja csendesen. – Csak ez egy másik lehetőség. Nem akarom, hogy szomorú légy miattam, már lassan öt éve. Itt az ideje lépned és elengedni.

- De... nehéz – nyögöm ki halkan.

- Vigyázni fognak rád és tanítani fognak, minden rendben lesz, Remy, nem kell már félned, nem fognak bántani.

- De... mi lesz, ha...? – Mit is akarok valójában azon kívül, hogy itt legyen velem, hogy mellettem feküdjön tényleg, hogy öleljen át és hogy ne hagyjon el sosem?

- Ha...? Jeremy, boldognak kell lenned megint, és itt lehetsz is. Tudom, érzem. Segítséget és védelmet kapsz és azt, amit még szeretnél, amire még szükséged van. Hidd el, azt a valamit is meg fogod találni, amit most nem is remélsz és el akarod nyomni magadban. Tudom.

- Iku... - suttogom csendesen. – Mi lesz, ha rossz embernek adom? Ha... ha abba szeretek bele, akibe nem kéne? – Most merem magamban is megfogalmazni újra, hogy képes vagyok még szeretni, hogy igenis vágyom megint arra a biztonságra és az érzésre, hogy viszont szeressenek.

- Bolond vagy. Bízz az ösztöneidben és tudni fogod, mi a helyes. Mit látsz magad körül?

- Hogy egy jól beépített dolog az egész, hogy mindenkinek megvan a maga választottja, párja, szerelme, nevezzük bárminek éppen és hogy sehogy sem illek én ide, hogy... Nem tudom.

- Rengeteg lehetőséged van még, Remy, nem kell félned, majd megjön az az illető is – mosolyodik el édesen. Annyira, annyira jó lenne...! De már nem lehet, már soha többet nem fogom látni mosolyogni rám, már soha többé nem érhetek hozzá. – Engedj el, hagyd, hogy menjek és adj esélyt az újnak.

- Nekem ez nem fog menni. Sosem ment, te is tudod, veled is... Iku, ez nekem nem megy, ehhez én nem vagyok elég erős, nem vagyok kitartó.

- Édes... – Olyan gyengéden ejti a szót, mint régen. – Velem? Akkor is sikerült, nem? Ha nem is mondtuk ki, csak a legvégén, te is érezted, hogy így van, ahogy én is. Nem kellenek ahhoz szavak, hogy ezt tudd. Nem féltelek, hatalmas a lelked, minden rendben lesz. És megvan a sárkányod is. Mit kívánnál ennél többet?

- És ha megszeretem? – bukik ki belőlem a kérdés.

- Ismered a határaidat, akkor tartsd be őket. Egyébként meg már most megszeretted, akkor miről beszélünk? Ragaszkodsz hozzá és igényled a jelenlétét. De ez nem baj.

- Félek, hogy elrontom, hogy kivág és hogy... hogy neki sem fogok kelleni... - suttogom most ki a félelmem.

- De kellesz neki, tanítani akar, és az, amit eddig tettél, mind azt bizonyítja, hogy te pedig nyitott vagy a tanulásra. Nem fog ellökni magától, ha csak ki nem harcolod magadnak. De légy észnél és nem lesz baj.

- Iku... Miért ilyen nehéz?


Felnevet.

- Mert az élet mikor volt könnyű vagy kedves? Mind a ketten tudjuk, hogy nem az. Majd könnyebb lesz, ha beletanulsz.

- De ha ő is kidob, ha neki sem kellek majd, mert elrontom, mert nem fog bízni bennem, mert hibázom, akkor elvesztem.

- Nem fogsz elveszni. Nem fogod elrontani, mert képes vagy tökéletesedni, ha akarsz, csak akarnod kell és eddig akartad.

- Annyi mindent veszíthetek...

- És legalább ugyanannyit nyerhetsz is. Bízz magadban, Remy, ahogy benne is bízol! Bízz a megérzéseidben, magadban, és benne, ennyinek elégnek kell lennie, mert majd segít fejlődni és lassan megtanulod, mit hogyan tegyél és merre. Csak próbáld meg, mert menni fog, és ha mégsem, elég akkor pánikolni rajta, ha nem megy. Most inkább arra törekedj, hogy megfelelj, hogy büszke lehessen rád, hogy ne okozz neki csalódást és akkor minden rendben lesz. És a legfontosabb, hogy magadnak akarj megfelelni, hogy merj nemet mondani arra, ami neked nem felel meg, hogy gondolkodj és foglalkozz a saját lelkeddel, hogy ne fojtsd el magad, hogy hagyd kijönni, ami benned van és alkoss, mert abban jobban ki tudod fejezni magad.


Olyan jó hallgatni őt, a hangját, azt, hogy itt van mellettem és valamit megint csak megszilárdít bennem. El kell engednem, ahogy Lucast is. Magam mögött kell hagynom ahhoz a múltat, hogy szabad lehessek a jelenben. Tudom, csak... Csak nehéz és mégis, meg kell próbálnom.

- Köszönöm – suttogom halkan.

-Nincs mit, Remy, ne felejtsd el, hogy mindig vigyázok rád, de ne élj az én vonzásomban. Nyílj meg és hagyd, hogy más is lásson téged olyannak, amilyen vagy – mondja mosolyogva, majd még kapok egy utolsó futó csókot, és mintha tényleg érezném az ajkait az enyémen. Ez a búcsú, tudom jól. Felkel és elindul befelé, de oda én már nem követhetem, tudom jól, majd mielőtt belépne az ajtón, eltűnik.


Ebben a percben ébredek fel, egyszerre mosolygok és folyik a könnyem. Megtörlöm az arcomat és kikommandózom a mosdóba. Annyi minden van, amit el kell felejtenem, amin túl kell lépnem, amit el kell engednem. Amint könnyítek magamon, a konyhában is teszek egy kirándulást, csinálok egy kávét magamnak, muszáj... Csendben iszom meg, nem foglalkozva semmi mással. Visszamegyek a pihenőbe, valamit muszáj csinálnom, mert... Mert csak. Néha nem tudok választ adni a saját kérdéseimre sem. Túrok egy tiszta papírt meg a rajztáblám és elmerülök abban, hogy rajzoljak, az megnyugtat és segít kiadni, amit érzek.


Kísért ez a rohadt sárkány, ugyanakkor tudom, hogyha egyszer tökéletes lesz, akkor már nem fog ennyire vonzani. Ha egyszer az lesz... A munka segít kizárni a külső zajokat, amikről eddig sem akartam tudomást venni. Aztán rájövök mi hiányzik és előtúrom a színeseimet, nekiállok színt adni az állatnak. Most fenséges, kemény, erős, ugyanakkor a szemében szeretet, kedvesség és biztonság csillog. Legalábbis nekem az csillog benne. Nem tudom, másnak mi, de nekem erre van most szükségem. Kristálykék lesz, minden pikkelyt külön rajzolok meg a hátán, amitől furcsa csillogást kap az egész. Árnyékolok és halvány, vagy erősebb vonalakkal dolgozom, hogy érzékletesebb legyen. Egy kis zöldet is keverek bele, de csak leheletnyit, hogy ne legyen annyira hideg, melegebb legyen és valahol ez növeli a barátságosságát is. Elmosolyodom és folytatom a képet, majd gondolok egyet és kerül mellé egy kisebb állat is. Vörös-arany színű és már kevésbé magabiztos, sőt, inkább félelem csillog a szemében. Magányos és mégis ragaszkodó. Az is látszik, hogy fenséges lesz, ha adnak neki lehetőségeket, ha valaki bízni fog benne, mert az erő benne van. Követi a kék sárkányt és próbálja utánozni a mozgását, a fejtartását, de a tekintetét nem tudja, mert az neki még nem szilárd, még nem kiforrott és nem magabiztos. Újabb vonalak, újabb árnyalatok és színek, árnyékok és fokozatok. Csak rajzolok, elragad a hév megint, nem tudom, mi történik körülöttem, de ha fontos lenne, majd kiszakítanak ebből a helyzetből, amiben most vagyok. Összekuporodom, felejtek a rajzolás által és adok egy újabb esélyt magamnak. Sokkal könnyebb egy ilyenben kifejezni, mit érzek vagy hogyan, mintha ki kéne mondanom. Mert kimondani nehéz, megmutatni viszont nem okoz gondot. Azt akarom, hogy tökéletes legyen, mert akkor menni fog, akkor tudok lépni, akkor már biztossá tudok válni magamban, akkor ezzel nem lesz gond. Ha tudom, honnan indulok, akkor el tudok jutni, de magamnak is meg kell mutatnom most, hol tartok és ennek ez a legjobb módja.