30.

Deon

Meglepve figyelem, hogy visszaveszi a nekem adott cigit, s már-már sértetten veszem tudomásul, hogy Asame amit ad, vissza is veszi időnként. Mindegy, most ez nem érdekel, egy féldoboz cigibe nem halok bele. Ha pedig majd valami olyasmit vesz vissza, amire szükségem van, amit el akartam és el is értem nála, majd meglesz a böjtje, ezt garantálom.

- Ne is tegye, nem bölcs dolog – szólalok meg intő mód, de éltelen hangon. Kedvelem Akihitot, van benne valami, ami ezt váltja ki belőlem, úgyhogy nehézség nélkül kiérdemel egy második lehetőséget nálam. Ám Asame is kihúzza szinte ugyanazt a gyufát, mint a barátja, mikor ugyanolyannak nevez kettőnket. Villannak a szemeim, érzem, hogy elönti a szar az agyam. - Ne hasonlíts senkihez! - fújom neki kivörösödve az indulatoktól.


Nem, nem, nem, tigris, nyugi! Az ilyesmivel csak lehetőséget adsz neki – szólal meg a tegnap még úgy hiányolt hang a fejemben. De ma ugyanolyan gúnyos, mint szokott általában lenni, amivel először még jobban felmérgel, aztán belátom, hogy végtére is... igaza van.


Mikor újra a férfire nézek, már megint nyugodt vagyok, mintha az előbbi incidens nem is lett volna. Támadási felületet biztosítottam magamon, de nem akarok okot szolgáltatni a támadásra, mert könnyen kifordítaná Asame a beleimet. Illetve nem is azt, hanem a titkaimat, amikről nem akarok beszélni neki. Amihez nagyon is van köze, de ha tudja, talán... nem is tudom, félek, hogy bántana érte, miatta, vele. Mert azt nem élném túl. Szó szerint. Ilyen a szüzesség – egyszeri.


A rideg álarc felkerülésekor csak figyelem Asamét és elvigyorodom a feltételezett falka említésén.

- Hmm! - nyögöm saját számba élvetegen, de a folytatást nem bírom kimondani, csak magamnak: Így, ebben az esetben még jobban esik, hogy vigyázol rám, drágám. Igazán... kedves.


Gyorsan szembe fordulok vele és a hátam az ajtónak támasztom azzal a feltett szándékkal, hogy itt tartsam, hogy ne eresszem még egy pár percig ki innen, feltartsam, hátráltassam, megkaparintsam még a figyelmét, őt. Kéne még mondanom valamit a hümmögésen kívül, de tartok tőle, ha beszólok, azzal nemhogy semmit nem érek el, de rontok azon, amit már kiérdemeltem nála. Ez a dilemma, nem az ablakon való kiugrás. Viszont most morci van, mert mintha az ajtóra akasztott kép lennék, úgy távolít el engem is az útjából. Szent szar... ennyire nem vehet komolyan egy akkora hülyeséget!


Belemegyek a játékba és zokszó nélkül követem. Nem a nyomában megyek, hanem mellé sietek és kérdő-grimaszoló képpel nézek rá.

- Neked sosem jó semmi – szegezem neki az állítást. - Attól, mert te citrommal ízezed a kávéd, nekem még nem kell és nem tudom, feltűnt-e, de nem vagyok valami muszklimen, úgyhogy az én fegyverem a hülyeség marad. Sárkánynak amúgy is ez a legrosszabb, mert az oké, ha laposra ver valamiért, de ha a felügyelete alatt valami bajom esik, az már nem. Vagy tévedek? - kérdezem elvigyorodva. - Azt mondtad, két korombeli kölyke is van, akkor meg szokva van az ilyesmihez. Vagy mégse? Tudod, mit? Nem érdekel. Én felfektettem neki, hogyan állok bizonyos kérdésekhez és a magam módján közöltem vele, hogy velem lehet beszélni, alkudni, egyezkedni. Ha ezt nem értette meg, akkor tudom sajnálni, az ő baja. - Csak úgy dőlnek belőlem a szavak.


Te jó ég! Mit művelek? Belegondolva, miért lettem burkoltan ilyen paprikás, baromira gázul viselkedem. Sőt... belegondolva lehet, hogy Asame nem is emiatt dühös rám, most tényleg, hanem... mert megfeledkeztem a dilibogyómról.


Ha elismerem, hogy én is bánom, megbékülsz?