11.

Ehime

Pórázon vezetnek el, mint egy állatot, hirdetve, hogy megvettek, másé leszek. Egyszerre érzem felszabadítónak azt, ahogy végigvonulunk a báron és tölt el halálos rettegéssel, de ami jobban bánt, az a mód, ahogy bánnak velem. Mindig úgy, mintha csak tárgy lennék, egy senki. Utóbbi talán igaz is, nem vagyok senki, csak egy szajha a sok közül, ráadásul nem is a legjobb. Mégis engem választott ez a Hikaru nevű fiatal férfi. Már az első pillanatban kiszúrt, azonnal azt kérdezte, hogy hívnak és hány éves vagyok, amint a közelébe mentem, még csak meg sem várta, hogy megmutassam, tudok-e valamit egyáltalán. Bátran csókolt és irányított, s jóval azelőtt döntött, hogy igazából górcső alá vett volna. Az volt az érzésem, csupán azért próbál ki, hogy hiteles legyen, egyébként őt aztán nem érdekli, mit kap a gazdája, ráadásul a legkevésbé sem élvezte, amit csináltam vele. Nem mintha nekem jólesett volna, de az más, én mindig puszta engedelmességből csinálom, amit kérnek tőlem, kivéve, ha Sheonról van szó. Hirtelen rám tör a sírás, mikor a kocsiba lökve tudatosul bennem, hogy az én szeretett Sheonom talán többé nem érhet hozzám, de visszafogom magam, nem bőghetek, nem kaptam rá engedélyt, nincs jogom hozzá.


Hosszú ideig utazunk, méghozzá néma csendben. Én leszegett fejjel a térdeimet bámulom, meg sem mozdulok, mert nem akarok bajt, s közben az őrületbe kergetnek a gondolatok. Mindig visszakanyarodom Sheonhoz. Szívemből utáltam azt a night klubot, de visszamennék, csakhogy őt lássam. Nincs erre mód?! Túl sokat fizettek értem, én nem akarok másé lenni! Pánik fog el, ahogy kirángatnak az autóból és egy hatalmas ház tárul elém, ám a pórázom ismét a Hikaru nevetű fiatal férfi kezében landol, aki magabiztosan terel maga előtt. Nem állok ellen, ahogy már régóta semminek. Tudomásul kell vennem a sorsom, és ha engedelmes leszek, talán jobb életet élhetek, mint korábban. Nem, ez nem igaz, semmi sem lehet jobb, mint Sheonnal lenni! Megvettek, mint egy állatot, úgy is vonulnak velem végig és hamarosan annak az embernek a szeme elé kerülök, aki ezentúl úgy rendelkezik velem, mintha semmi sem lennék, még csak érző lény sem...


A kopogás után kinyílik előttem az ajtó és szembe kerülök vele. Tiszteletet parancsoló íróasztal mögött ül, maga a nyugalom és a hidegvér, én pedig nem merem jobban megnézni, elég volt egyelőre ez a lopott pillantás, inkább mélyen meghajolok előtte, aztán leszegett fejjel várom az ítéletet vagy az utasítást, vagy tudom is én, mit. Hamar kettesben maradok új gazdámmal és a lelkembe beköltözik a félelem. Nem csak azért, mert többé valószínűleg esélyem sem lesz látni Sheont, hanem azért, mert most már egy tulajdon vagyok. Valami, amivel ez az ember bármit rendelkezhet. Nem kell vigyáznia a testem épségére, hiszen nagy valószínűséggel saját használatra vásárolt, az életem semennyit sem ér, bármilyen töménytelen pénzt is hagyatott értem ott a klubban, de lehet, hogy a vendégei kedvére is kell majd tennem, nem tudom. A bizonytalanság újra a sírás határához vezet, ám elkanyarodom onnan, fázva a tekintettől, mely rám szegeződik, érzem, várom a végzetem. Jelentéktelen apróság, hogy új gazdámat sosem láttam, s legalább nem egy hatvanas, roggyant fazon, hanem nagyjából fele annyi, kemény férfi, lehet mellette ugyanolyan és rosszabb sorom, mint másnál.


Nem sokáig marad az íróasztala mögött, feláll és elindul felém. Igyekszem nem remegni és eltüntetni az arcomról minden jelét annak, hogy félek, mégis összerezzenek, mikor hozzám ér. Állam alá nyúlva megemeli a fejemet és úgy méreget, mint aki most bizonyosodik meg arról, jó vásárt csinált-e az embere. Alig merek a szemébe nézni, mert nem csak hihetetlenül kék, de a nyugalom és kimértség, ami bennük van, ijeszt. Azt hiszem, még nem találkoztam ilyen emberrel, noha Sheon is eltér az átlagostól. Ráadásul Seichirou Asame elmosolyodik, láthatóan élvezi a nyomorult helyzetemet, így elfordítom a pillantásomat tőle. Elereszt és visszavonul, ám csak azért, hogy újra végigmérjen. A hangja rideg, tekintete szigorúvá válik, amitől még jobban összehúzom magam. Ijesztő férfi, nem is akarok belegondolni, miket fog tenni velem. Alig hangon tudom csak kinyögni neki a nevem, mert a torkom szorít, a szívem gombócként dobog benne, s még rosszabbul érzem magam attól, ahogy körbejár körülöttem. Nem lenne szabad hátat fordítanom neki, azonban amíg nem ad engedélyt mozdulni, ha remegve is, de helyben maradok.


Jönnek a szokásos kérdések, “Hogy hívnak?”, “Hány éves vagy?”, “Mióta csinálod ezt?”, “Mit vállalsz be?”, én pedig engedelmesen, szépen felelek mindenre, mert ezt kell tennem. Nem is jutunk végig a kérdéseken, új gazdám őrizetet rendel el mellém, pedig nem kívánok megszökni tőle. Felnézek rá, aztán inkább tovább méregetem a szőnyeget, kapaszkodom kopott nadrágomba és várom, mikor ad utasítást rá, hogy mosakodjak meg, készítsem elő magam. Félek. Ez az ember annyira hideg, kimért és szigorú, hogy elképzelésem sincs, mire képes, azonban jéghideg kék szemeiből úgy láttam, képes a kegyetlenségre és a durvaságra. Én nem akarok fájdalmat és még több megaláztatást...! Kérem, ne bántson, jó leszek! Persze minden könyörgésem néma, hasztalan és felesleges, hiszen tárgy vagyok, amit megvett. Annyi pénzt áldozott rám, amennyit összesen a korábban elvitt fiúkért nem kaphatott a klub tulajdonosa, ezért minden bizonnyal úgy érezheti, neki jár belőlem minden, a könnyeim, a kiáltásaim, a vérem, bármi...


Miután befejezi a telefonálást, új gazdám megint hozzám lép. Mellkasán nézem makulátlan fehér ingét, rajta az átlátszó, sértetlen gombokat, aztán keze mozgását, míg eltávolítja rólam a nyakörvet. Erős, edzett keze van, magabiztosan nyúl hozzám is, s kiráz a hideg. Rettegek minden következő másodperctől, és annak ellenére, hogy nem vágok pofákat, már megtanultam elrejteni az érzelmeimet, biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy átlát a rezzenéstelen vonásaimon, mert a pillantásomból, a szememből olvas, azokból pedig nem tudom kitörölni a bánatot, a fájdalmat, a megalázottságot, vagy a félelmet. Képtelen vagyok hazudni, eddig igazán szükségem sem volt rá, hiszen Sheonon kívül senkit sem érdekelt, én mit érzek tulajdonképpen, mindenki csak használt és kihasznált.


Seichirou Asame két testőrre bíz ahelyett, hogy megnézne, vagy próba alá vetne. Nem érdekli, szép vagyok-e, milyen nyomokat hagyott rajtam előző életem, ahogy az sem, hogy mit tudok. Talán most nincs ideje vagy kedve hozzám, talán nem tetszem neki és előveszi az emberét, hogy mindennek elhordja a rossz választásért. Fogalmam sincs, mi lesz velem, ha itt sem kellek. Újabb night klub? Vagy irány a halál? Esetleg egy másik gazda? Vagy külföld? Minden lehetőség rémiszt és magam sem tudom, ha én választhatnám meg a sorsom és a szabadságot nem kérhetném, mit szeretnék jobban.


A két férfi elvezet, egy, az előbbi helyiségtől nem messze lévő szobába kísér, ahova nem követnek. Az egyedüllét már megszokott a számomra, noha nem tudom, mihez kezdjek most épp magammal. Nem kaptam utasítást arra vonatkozóan, mit csináljak, ezért csak odamegyek az ágyhoz és szembe az ajtóval leülök rá. Ha új gazdám óhajt engem, úgysem tehetek ellene semmit, de a tiszteletet megadom számára, várom őt, ha pedig nem jön... akkor hiába várom, de várom.