4.

Shinji

A napok borzalmasan lassan telnek, s minden időmet Tatsukival töltöm. Nem könnyű a helyzet most, sőt, néha teljesen elviselhetetlen, de akkor sem fogom feladni és akkor sem fog elüldözni maga mellől. Lehet, hogy makacs, dühönghet, ordítozhat, mindegy, mit csinál, nem fogom hagyni. A sokadik műtéten van már túl és van remény arra, hogy ha nem is száz százalékosan, de helyre jöjjön, ám ezt neki is akarnia kell. Én kibaszottul nem fogom hagyni, hogy feladja. Órákig foglalkozom vele nap mint nap, nem érdekel, hogy akarja vagy sem, mert nem hagyom, hogy belenyugodjon, hogy feladja. Fogni tanítom újra, finom mozdulatokra, amennyire lehet, de persze nem ő lenne, ha türelmesen csinálná azokat a dolgokat, amiket Bakari mondott. Tulajdonképpen türelmetlenkedhet, én ráérek nyúzni őt. Felállok a kanapéról és elmászom egy kávéért, míg őfelsége kiduzzogja magát, természetesen neki is készítek egyet, csak hogy ne érezze elhanyagolva magát, majd rágyújtva megyek vissza a szobába és lerakom bögréjét az asztalra.


Tatsuki persze egy darabig mindennel megküzd, mert használni akarja a kezeit, de ha valami nem sikerül mégsem elsőre, akkor vagy a földhöz vágja, vagy az asztalt felborítja, kidühöngi magát, majd próbálkozik tovább, én pedig rendet rakok. Ez megy egy ideje. Bakari a harmadik műtétre cipelés után már rutinosan érkezett meg a lakásra, fogóval, előre bekészítve a köpőcsőbe a nyugtatót. Kicsit embertelen módszer, de tudom jól, hogy máshogy nem lehetett volna elrángatni Tatsukit. Tényleg nem könnyű, de bőven végigzongoráztam magamban azt, hogy ezt akarom csinálni, történjen bármi. Számoltam ezekkel és nem érdekeltek, mert szeretem, ennyi nem fog elrettenteni.

- Megpróbálod, vagy hagyjak időt lenyugodni? - kérdezem meg végül a bögrére intve fejemmel, de a cigim szája elé tolom, hogy ha szeretne, slukkoljon belőle. Nem könnyű így látni őt, de hiszem, hogy menni fog neki. Tatsuki odahajol a kezemhez és mélyet slukkol a cigarettából, majd lassan fújja ki a füstöt. Leengedi a kezeit az asztalra és halványan, rafináltan elmosolyodik. Kíváncsian várom, mit tervez. Szemeiben megcsillan valami, majd nem sokkal később feláll és közel lép hozzám, hogy átfogjon a karjaival. Erő még nincs benne ugyan, sokszor fájdalomcsillapítót is kér, de abban még mindig profi, hogyan tegye a mancsait fenekemre. Nem válaszol nekem, csak odabújik hozzám, arcát a hajamba temeti és azt a doromboláshoz hasonlító hangot formálja meg, amit mindig is imádtam. Tudja, hogyan vegyen le a lábamról, az már tuti és ilyenkor még csak haragudni sem lehet rá, ha véletlenül sikerülne felbasznia az agyam. Belesimulok az ölelésbe. - Mmm, sajnálom, de ebből nem értem, mit szeretnél - incselkedek vele játékosan és még jobban hozzásimulok. Rettenetesen fel tud húzni már csak ennyivel is.

- Ennyit akartam - közli mély hangon, nyilvánvalóan mosolyogva. - Most már megpróbálom - jelenti ki incselkedve, azzal elhúzódik tőlem, vagyis csak húzódna, ha hagynám, ám mivel nem engedem neki, hogy ellépjen, játékosan beleharap a nyakamba. Na jó, meggyőzhető vagyok... talán. Eleresztem őt és hagyom, hogy visszaülve a kanapéra két kezébe vegye a bögrét, mint egy gyerek és igyon. Ilyenkor engem is boldogsággal tölt el már csak az, hogy nézhetem. Tudom, hogy rendbe fog jönni, mert ő is akarja és ha ketten együtt küzdünk meg ezért a sikerért, menni is fog. Leülök mellé, átfogom derekát és fejem karjának döntve figyelem őt.

- Mit ennél? - kérdezem meg tőle, de még mindig bújva hozzá. Egyáltalán nem zavar, hogy nekem kell főzni, hogy rám marad a házimunka nagy része, mert befogom dolgozni őt is, nincs kibúvó. Kicsit elgondolkodik, azalatt leengedi a bögrét, a combján megtámasztja, fejét pedig fejemre dönti. Elmosolyodom.

- Rakott tésztát... olyan európai fajtát - teszi hozzá. - Az neked is megfelel? - kérdezi meg.

- Megfelel - mondom mosolyogva, de még nem engedem el. Majd megnézem, mi van hozzá itthon, ami meg nincs, azért elszaladok a boltba, végül elengedem őt, s lopok egy csókot ajkairól, aztán kimegyek a konyhába és megnézem, kell-e valami itthonra. Igazából szinte minden megvan hozzá, csak egy-két apróság hiányzik. A szobába megyek felöltözni, majd visszatérek a nappaliba Tatsukihoz. - Kell még valami? Elugrom a boltba néhány dologért az ebédhez.

- Nem... Nem tudok róla, hogy kellene... - egészíti ki. - Kérem a telefonomat.


Már egy ideje megfigyeltem és tudom, hogy amikor egyedül hagyom, fél. Mindig ugyanott marad, szinte ugyanúgy, ahogy hagytam. Bár ebben nem vagyok biztos, de ilyenkor szerintem rendszerint meredten várja, ki bukkan elő majd, miközben a markában szorongatja a telefont, még ha erőtlenül is. Igyekszik leplezni, úgy tenni, mintha megörülne csak, hogy már van kihez szólni, kit figyelni, de amíg egyáltalán nem tudta használni a kezeit, látszott rajta mindenféle érzelem. Ideges volt, dühös, csalódott, félt is... Szorong amiatt, hogy ha nem én jelennék meg, nem igazán tudna mit csinálni, vagy hogy történik valami, amit nem tud kezelni, mert nem tudja használni a kezeit. Nem mondja ugyan, de látom rajta, a megfigyelőképességem pedig sosem hagyott cserben eddig. Valahol még mindig kicsit fél attól, hogy ellenség tör rá, pedig a házban több klántag is lakik, az ellenségei pedig ha jól tudjuk, kimúltak nagyrészt, aki pedig él, az még jobban féli a nevét. Nincs reális alapja annak, hogy tart ettől, de tudom, hogy nem tud nem félni. Persze igyekszik természetesen viselkedni, úgy csinálni, hogy ne vegyem észre ezeket, de észrevettem és tudom, pontosan tudom, ám sosem fogom neki ezt bevallani és úgy teszek, mintha nem látnám. Kegyes hazugság? Talán, de amíg ő nem akar erről beszélni, én nem fogok, mert nekem ő továbbra is az az erős férfi, aki meg akart ölni annak idején a gyakorlóplaccon, majd aki megjelölt és képes fölém kerekedni. Most is az, hiába nem tudja még használni a kezeit, sosem lesz más a szememben. Kezébe adom a telefont, majd lopok egy csókot ajkairól.

- Sietek - mondom neki, azzal kilépek az előtérbe, cipőmbe bújok és elindulok bevásárolni. Hamar megjárom, mert nem akarom túl sokáig egyedül hagyni Tatsuki, ám a szükséges cuccok mellé beszerzek egy-két apróságot estére. Kis nasit, ha esetleg megint megnéznénk valami filmet közösen, ahogy azt tettük az elmúlt estéken is. Igazából nem számított, mit nézünk, csak együtt legyünk nyugalomban végre. Kezemben két szatyorral lépek be a lakásba, majd zárom vissza az ajtót és elindulok befelé. Nem voltam többet távol húsz percnél, és így is rohantam vissza. Lepakolom a cuccokat a konyhába, majd visszamegyek hozzá a nappaliba. - Na, essünk neki az ebédnek, mert éhen halunk! - vigyorgok rá. - Hoztam még pár dolgot, hogy holnap ne kelljen ezzel foglalkozni.

- Rendben - egyezik bele, azzal a zsebébe tuszkolja a telefonját és megindul a konyha felé, de elhaladva mellettem nyom egy puszit a fejemre. - Hívott Bakari... - szólal meg, miközben már a szatyrokkal bíbelődik, kisgyerekekéhez hasonló, esetlen, néha ügyetlen mozdulatokkal kipakol a pultra, én pedig elrakosgatom a vásárolt holmikat a helyükre. - Kérdezte, hogy vagyunk, hogy bírjuk, ilyenek - tájékoztat csendesen, mire csak elmosolyodva mellé lépek és magamhoz karolom. Eszembe jut, mikor először kefélt meg a konyhaasztalra döntve, s ettől menten libabőrös leszek és megremegek. Alig várom, hogy újra megtegye.

- Mit mondtál neki? - kérdezem meg végül, miközben eleresztem őt, és elkezdek előkészülni az ebédkészítéshez.

- Az igazat - válaszol csendesen. - Beszámoltam a végzett gyakorlatokról, annak módjáról és eredményéről is, mondtam neki, hogy telik átlagosan egy napunk, hogy levonhassa ő a következtetéseket, ne csak megállapítást kapjon - meséli. - Mit segítsek? - kérdezi. - Udvarol - mondja halvány mosollyal.

- Megcsináljuk a húst előbb. Kérek egy közepes nagyságú edényt - kérem meg, míg én előveszem az olajat és hagymát pucolok. - Örülök neki, hogy talált magának valakit - mondom őszintén. Tatsuki lassan, minden mozdulatára figyelve tesz eleget a kérésnek, én pedig szemem sarkából figyelem őt, míg felkockázom az időközben megpucolt hagymát. Ennyi idő alatt már volt alkalmam megfigyelni, hogy szándékosan tesz így, tanítja magát, s miután végzek a hagymával, kinyitom az olajos üveget, majd felé nyújtom. A biztonság kedvéért most is két kézzel fogja meg, mint a bögrét korábban, majd tölt az edénybe és megfontolt mozdulatokkal teszi azt a tűzhelyre. Odalépek és begyújtom alatta a gázt, majd belerakom a hagymát is. Fakanalat kerítek és ezt most Tatsukira bízom, míg én folytatom a többi hozzávaló előkészítését.

- Furcsa... - mondja ki őszintén, saját, az eszköz nyelét markoló kezét nézve. - Persze sejtettem, hogy egyszer túllép... vagyis inkább reméltem - javítja ki magát -, de nem gondoltam volna, hogy Mitsuko ennyire be tudja magát lopni az életébe - ismeri el lassan megkavarva az edény tartalmát. - Nem lesz könnyű találkozni vele, alig vártam, hogy elhúzzunk és otthagyjuk - vallja be.

- Miért? - kérdezek rá őszinte kíváncsisággal, miközben a húst is az edénybe rakom.

- Én láttam őt Rikával - válaszolja, miközben átnyújtja a fakanalat nekem. - Nálam odakozmál - magyarázza meg, miért tesz úgy, ahogy. - Megint lesz egy második, egy igazi Bakari... Lesz egy az új nővel és lesz egy, akit ismersz te is - válaszol. Miután a hús is elkészül, teljesen elzárom alatta a gázt és elővéve a sajtot nekiállok azt lereszelni.

- Mesélsz, milyen volt régen? - kérdezem meg végül, miközben a sajttal foglalkozom. - És pakold ki nekem a sütőt, kérlek - teszem még hozzá elmosolyodva. Nincs benne sok minden, csak pár tepsi, sütőlap, amit egyszerre próbál kivenni, mire az egész csörömpölve csattan a padlón. Figyelem őt továbbra is, de nem segítek neki, nagykisfiú, boldogul vele és tudom, hogy amúgy sem igényelné. Sőt, egyenesen sértené és bántaná, ha mégis megpróbálnám. De nem is akarom. Az elején persze bennem volt a mozdulat, hogy segítsek neki, menjek és ne hagyjam, hogy elintézze egyedül. Nem is tetszett neki, így azóta csak figyelemmel kísérem, ahogy próbálkozik.

- Bocsi - kér elnézést egy csibészes mosollyal, amivel a zavarát és a kínlódását próbálja elrejteni, majd nekiáll összeszedni őket. Most is meglesz egymaga, tudom, és nem öntött ki semmit, mert olyat nem rak a sütőbe, amiben van valami, ezért csupán fel kell szednie a földről a fémeket és a tűzhelyre kell pakolnia, az meg megy neki. - Amikor még csak tíz éves volt - kezd mesélni a művelet közben -, már akkor láttam rajta, hogy tökéletes kutya lesz. Úgy nézett rám, ami megfogott. A tekintete hideg volt, semmitmondó, de nagyon értelmes. Nem szólt egy szót sem, mégis akaratosnak tűnt. Csupa mocsok volt, a haja csapzott, összetapadt, látszott rajta, hogy megrángatták, elverték, a markában mégis szorongatott valamit. Ráparancsoltam, hogy mutassa meg, asszem, egy fémállat volt. Nem félt tőlem, de engedelmes volt, tudta, hogy hol a helye, rólam viszont semmit sem tudott. Tetszett, hogy csendes, elszánt, szívós. Közöltem vele, hogy ha élni akar, jöjjön velem. És jött. Csak később tudtam meg, hogy kicsoda, micsoda, még jót vigyorogtam is, hogy Shimpei kölykét szedtem fel az utcáról. Tanulékony, csendes volt, bármiben engedelmesnek bizonyult, nehezen lehetett kibillenteni a nyugalmából, akkor viszont úgy viselkedett, mint az olajon szétterülő tűz - meséli most már engem figyelve. - Szerencsére nagyon érdekelte az orvosi pálya, szívesen és szorgalmasan tanult meg szinte mindent. Meglepően nyugodt kamasz volt, visszafogott. Igazából a tökéletes ellentétem, magánélete vagy nem volt, vagy megtanulta olyan diszkréten rendezni, hogy ha nem beszélt róla, akkor nem lehetett utánanyomozni. Mindig külsős csajokat választott, de hiába járt valakivel, nem mutatott fikarcnyi érzelmet sem a csajnak, sem nekem. Aztán jött Rika... Szerintem az első pillanattól kezdve lehetett tudni, hogy ezek vagy megölik egymást, vagy pedig lesz valami köztük. Bakari közel egy évig udvarolt Rikának, aztán mire észbe kaptam, már össze is bútoroztak. Nem mutattak semmit senkinek, de az otthonukban nagyon kellemes légkör keringett. Akkoriban rosszul érintett, feszültté tett - vallja be. - Ismeretlen volt számomra, amit éltek... Szerették egymást. Nagyon.

- Mi történt Rikával? - kérdezek rá, miközben összerakom az egyik tepsibe a tésztát, sajtot szórok a tetejére, s begyújtva a sütőt rakom azt be, majd csinálok még egy kávét magunknak.

- Vadásztak rá... rájuk gyújtották a házat a fiukkal együtt... Bakari is akkor égett meg - válaszol halk hangon. Elpakolom, ami már nem kell, majd odalépek Tatsukihoz és magamhoz ölelem őt, mire ő is átfog engem. Lehet, talán érzelgősebb lettem az elmúlt időszakban, legalábbis ami azt illeti, hogy szeretek a közelében lenni minél többet; hozzábújni, átölelni, lenni mellette. Mindegy. Rettenetesen ragaszkodom hozzá, még jobban talán, mint eddig.

- És most? - kérdezem meg csendesen, felnézve rá, még mindig ölelve. A kérdésemre nem igazán várok választ, mert érzem, hogy szeret, hogy már tudja kezelni, érteni és ismeri, milyen az az érzés.

- Nem tudom... Rika halála óta félember, csak az a része maradt meg, amit mutatott mindig mindenkinek. Anai úgy tűnt, hogy érdeklődik iránta és fordítva, végül Bakari volt az, aki elutasította ezt az egészet, mondván, a lányomról van szó és túl fiatal hozzá. Nem tudom, hogy ez lehetett-e az igaz ok, vagy inkább az, hogy nem volt kész új kapcsolatra, nem feszegettem, ő nem akart róla beszélni - válaszol. - Valószínűleg udvarol egy ideig, aztán eldönti, hogy mit akar. Nem beszél Mitsukoról, ami ugyanúgy jelentheti, hogy közömbös számára, mint azt, hogy nagyon is tetszik neki.

- Bármelyik is, a korkülönbség nem a legjobb kifogás lenne, főleg, ha magunkat veszem figyelembe. - Harapdálok végig nyakán játékosan. - De mindegy is... a lényeg mindenképpen az, hogy rendeződjön az ő élete is, nem?

- Bakarinak számít azért az ilyesmi - mondja, miközben kezeit bevezeti felsőm alá és kedveskedve cirógatja hátam, oldalam. - Mitsuko a harmincas évei elején van, tehát korban jobban illik hozzá, könnyebben el is fogadja maga mellett, mint Anait. A huszonéves lányokkal azért meggyűlik a baja az embernek, harmincon túl legalábbis már nem olyan érdekesek, bár Anai a kortársaival ellentétben tud főzni, mosni, takarítani, visszafogott, illedelmes és komoly, de megvan ennek is a háttere - mondja. - Bakari igényeinek megfelelne, ám amikor kezdődött ez az egész kettejükkel, azt mondta, Anai inkább összekeveri a hálát és a vonzalmat. Bakari úgy gondolta, nem egészséges az orvos és a páciens közti kapcsolat, mert ha végül valami rosszul sül el, nagyobb bajt csinál, mintha egyszerűen visszautasítaná. Ennek ellenére nagyon óvatosan koslatott Anai után, mígnem meghátrált. Fogalmam sincs, mi játszódott le benne, bánta vagy bánja-e, nekem csak Anai öntötte ki a lelkét - meséli el. - A tudottak fényében nem hiszem, hogy könnyű menet lesz Bakarinak ez a mostani... kapcsolat. Rendezett az élete, ura mindennek, aminek lehet, néha még úgy fest, annak is, amiről azt gondoljuk, hogy nem lehetséges, inkább azt mondanám... ideje... talán - hangsúlyozza ki ezt a szót - túllépni Rika és Masami elvesztésén, új esélyt adni magának és egyet valaki másnak.

- Rendezett, de nem teljes - felelem, miközben újabb harapásokat mérek nyakának bőrére. - Túllépni nem fog rajta, de talán az új kapcsolattal még enyhébb lesz az elvesztésük miatt érzet fájdalom, üresség...

- Nem teljes, ez igaz - ismeri el és apró harapásokkal felel enyéimre.

- És a tied milyen? - kérdezem bőrére lehelve, incselkedve vele.

- Küzdelmes - válaszol diplomatikusan.

- De mindig megéri küzdeni, nem?

- Remélem - dorombolja. - Mire is játszol tulajdonképpen? - kérdezi meg a hangjából ítélve elvigyorodva.

- Én? Semmire - kuncogom, de tovább harapdálom nyakát. - Kezdek roppant módon éhes lenni.

- Sül a kaja - vágja rá szinte csípőből.

- Uhum - morgom bőrére. - Semmi előétel?

- Aztán jól laksz vele, a főétel meg bent ég a sütőben - heccel kuncogva.

- Majd vigyázok - szusszanok fel. Válaszul rövid kis kuncogást hallat, majd végignyal állam vonala mellett a nyakamon, kezeivel pedig a felsőm alatt cirógatni, gyengén markolni kezdi a bőrömet. Az én kezeim is bekúsznak a felsője alá, miközben tovább harapdálom a nyakát, majd kezem lecsúszik nadrágjának övére és azzal kezd el babrálni. Vágyom rá, rohadtul. Kibontom nadrágjának övét, majd mialatt elé térdelek, lehúzom róla a nadrágot és az alsót is, ám egyelőre csak felnézek rá. Tatsuki elmosolyodik, lassan nyúl arcomhoz, majd kedveskedőn, gyengén-gyengéden megcirógat, utána viszont belebújtatja ujjait hajamba és lassan az ölére húz. Inkább célzás a mozdulat, nincs benne túl sok erő, de már nincs gond a potenciájával, most is áll, mint a cövek.


Viszonylag sokszor irányít megint, aminek nagyon örülök, és tudom, hogy nem azért, mert nem élvezné, mikor elszabadulok rajta, hanem mert végre meg tudja tenni és imádom is, mikor megteszi. Ajkaim közé fogadom őt felnézve rá, és szopni kezdem. Alig várom, hogy újra vadul kefélhessünk, mint régebben, hogy megkötözzön, falra kenjen megint, mert vágyom erre is, de már talán nem kell sokáig várnom. Hagyom, hogy ő ütemezze a szopás sebességét, miközben folyamatosan nézem őt továbbra is. Tatsuki elégedetten figyel a művelet közben, finoman szájba is dug, majd halk, mély nyögésekkel elélvez, s én mohón nyelem le élvezetének minden cseppjét. Célzatosan, a hajamnál fogva húz fel magához, hogy megcsókolhasson, szenvedélyes, szerelmes, hosszú csókot kapok és ugyanilyen szenvedéllyel, szerelemmel viszonzom azt, majd hozzábújva magamhoz ölelem. Nincs kedvem egyelőre sem mozdulni, sem szólni, most jó így; nyugodt, csendes és Tatsuki is csak ölel magához. Lassan azonban kénytelen leszek elengedni ezt a maflát, mert egyre jobb illatok terjengenek a konyhában és bátran kijelenthetem, hogy bár a fehérjedús táplálkozás jó dolog, de nem elégítette ki az étvágyamat. Tény, hogy másra is roppant módon éhes vagyok, de szerintem senki nem sértődik meg, ha most eszünk előbb, aztán jöhet a desszert, ha már az előételt letudtuk ennyivel.


Ellépek Tatsuki elől, majd felhúzom a nadrágját és bekapcsolom az övet. Tudom, hogy ez még mindig kényelmetlen számára, de legalább elviseli, hogy még ebben a segítségemre szorul. Kezet mosok a csapnál, konyharuhát kerítek és kinyitva a sütőajtót nézem meg, hogy áll a tészta. Már csak öt-tíz perc kell neki, hogy a sajtnak is szép színe legyen, így elkezdek megteríteni.

- Később valami film? - ajánlom be, miközben előveszek tányért és villát, majd az asztalra teszem, onnan már Tatsuki is szét tudja dobálni. - Vagy mihez lenne kedved?

- Nézhetünk valamit - válaszol, miközben megterít. - Rákaptam az elgondolkodtató filmekre, ami után lehet beszélgetni, mert van miről. De még mindig nem tudom, mit érdemes megnézni és mit nem - teszi hozzá elmosolyodva.

- Akkor majd választunk valamit - felelek neki elzárva a tűzhelyet, majd az asztalra rakok egy vágódeszkát, s kivéve a tepsit a sütőből rárakom azt. Kést és szedőkanalat vadászok. - Megpróbálkozol a vágásával? - kérdezek rá. Már várom, mikor unja meg, hogy mindig nyüstölöm, de legalább így is haladunk előre.

- Meg - válaszol, azzal kesztyűt kerít és kezembe nyomja, hogy húzzam fel a bal kezére. Úgy nyújtja mancsát, mint egy gyerek, aztán egy konyharuhát összehajt az asztalon, s azt a kesztyűs kezével a tepsi széléhez fogva támasztja meg az edényt és próbálkozik úgy megfogni a kést, hogy vágni is tudjon vele. Egy ideig ügyetlenkedik, aztán kissé ugyan botrányos módon, de célt ér. - A szedés a te dolgod, ha nem az asztalról akarod enni - jegyzi meg egy félmosollyal, amibe a zavar és a kínlódás megint belevegyül. Nagy kockákat vágott, kisebbre vagdalni őket azonban már nem kísérli meg, leteszi a kést, a konyharuhát és a kesztyűt. Utóbbit úgy veszi le, hogy a kezét az asztallapra fekteti, a végére rátámasztja a másikat és kihúzza belőle a kezét, végül helyet foglal és várja, hogy megkapja az adagját. Nem lett túl egyenes és szép vágás, sőt, ezért nem is túlzottan elégedett, meg-megvonja a szája szegletét, de néma marad. Csókot nyomok ajkaira. Tudom, hogy szigorú magával szemben, ahogy én is, de már így is remekül haladunk. Rengeteg mindent meg tud csinálni és ez csak egyre jobb lesz. Türelemjáték.

- Szerintem onnan is finom - mosolygom, miközben szedek neki, majd magamnak is és végül egészen közel ülve hozzá ülök le enni. Már megszoktam, hogy ennyire mellette vagyok ilyenkor is, hiszen elég sokáig etetnem kellett őt, most meg már nem is akarok ennél messzebb lenni tőle.

- De nem túl esztétikus és ha már bíbelődtünk a tányérral, legalább arról együnk - jegyzi meg játékosan. Evőpálcával nem tud enni, villával viszont már igen. Nem túl könnyen, lassan halad az evéssel, ám most is figyel minden mozdulatára. Sikerül leennie az asztalt is, ráadásul nem tudja róla felszedni a falatot, úgyhogy félrehúzódik, hogy megoldhassam a helyzetet. Felszedem a villával, amit leszórt és bekapom a falatot.

- Mondtam én, hogy innen is finom - mosolygok rá és folytatom tovább az evést, de nyújtok neki egy falatot, hátha elfogadja most, hogy inkább csak játékos kínálás, mint kényszer.

- Nagyon humoros - mondja kissé megbántottan és a pillantását is lesüti. Némileg bosszús, nézi a tányérján lévő ételt és vonakodik elfogadni a neki nyújtott falatot, végül nem is teszi, csak elgondolkodó képpel bámul maga elé.

- Ne haragudj - kérek tőle őszintén bocsánatot, mert nem akartam megbántani. Leteszem a villám és magamhoz ölelem, majd fejem vállára hajtom. - Min gondolkodsz?

- Szuggerálom a kezem, hogy működjön rendesen - vallja be. - Marha szar, hogy mindennapi, egyszerű, megszokott dolgok nem mennek. Néha olyan, mint mikor van egy áramkimaradás, van, ami csak arra a pillanatra más, van, amit újra kell indítani. Mint a laptop és az asztali gép reakciója... - magyarázza most a kezeire szegezve a tekintetét. - Tudom, hogy nem akarsz megbántani, én sem mindig tudom, hogy miért úgy reagálok, ahogy - ismeri el. - Valamikor tudom normálisan kezelni ezt a helyzetet, hogy teljesen belefér, hogy kicsúszik valami a kezemből, nem tudom rendesen megfogni, máskor viszont szétvet az ideg és fel bírnám borítani, ami előttem van. - Csókot nyomok vállára.

- Ezzel egyáltalán nincs gond. Néha nem baj, ha kiadod magadból a feszültséget. - Kap újabb csókot vállára. - Folytatjuk az evést?

- Aha - válaszol, de nem mozdul azonnal, csak engem fürkész. - Nem nagyon kedvelem, mikor önként vállalod a bokszzsák szerepét. Hálátlan feladat.

- Nem érzem annak, sem tehernek, hogy néha az legyek - vonom meg vállam, mert tényleg így van. Számomra nem teher az, hogy néha kidühöngi magát, még ha ehhez az kell, hogy én legyek a bokszzsák.

- Mazochista dög - mondja apró mosollyal, majd leteszi a villáját és felém fordul, s átfogva csókot nyom a fejemre.

- De csak a tied - teszem szabaddá én is kezem és átkarolva őt bújok hozzá.

- Még szép, hogy csak az enyém - szólal meg mély hangon, elégedetten, noha nem azonnal, és ezzel apró mosolyt csal arcomra. A légzése érezhetően elnehezült, s pár pillanat múlva csókolva, harapdálva tapad nyakamra, amitől jólesően felszusszanok. Kezei befurakszanak a pólóm alá, felkúsznak a hátamon, majd körmeivel komótosan végigkaristolva a bőrömet húz lefele. Mire leér a derekamhoz, már birtoklón szívja ki a nyakam és érezhetően közelebb akar lenni hozzám. Megremegve, elégedetten szuszogva tolom félre az asztalon lévő tényért, hogy ne verjük le később, majd eleget teszek burkolt kérésének és ölébe telepedve karolom át nyakát, viszonozva a harapásait.

- Látom... a desszert... téged is jobban... izgat - nyögöm bőrébe a szavakat, mert egyszerűen imádom, mikor ennyire birtokolni akar. Sok minden változott ennyi idő alatt, teljesen egymáshoz szelídültünk, s bár nem vagyok és nem tartom továbbra sem magam ukénak, mellette boldogan vagyok az. Az elmúlt hónapokban eljutottam oda, hogy érdekeljenek olyan dolgok is, amiket a kapcsolatunk elején elutasítottam vagy idegenkedtem tőlük, kellemetlennek számított, mert úgy éreztem, megalázó és csak a tipikus ukékkal lehet megtenni. Most sem biztos, hogy elsőre elfogadnám a helyzetet, de talán ha előtte beszélnénk ilyenekről, hogy ezt vagy azt próbáljuk ki, talán nem lenne olyan, mintha váratlanul történne meg. Lenne ellenállásom akkor is, mert ezt nem lehet leküzdeni, de nem akkora. Szeretem feszegetni a határaim.


Tatsuki előrébb csúszik a széken, miközben nyakam falja, mancsaival bőrömön járkál, erőtlen, de birtokló módon markol és fog. Érzem, hogy teljesen lázban ég ő is, s harapásai immár erősek és ezzel engem is egyre jobban megőrjít.

- Kapaszkodj! - kér és utasít egyszerre mély, vágytól ködös hangon, s amint lábaimmal is átkulcsoltam őt, feláll velem és a hálóba cipel. Útközben tovább mancsol, egy-egy csókot vagy harapást intéz bőrömre, aztán leül velem az ágyra, magára húz és vadul megcsókol. Viszonzom ezt a vadságot én is, hiszen mindennél jobban vágytam rá, és akarom, hogy irányítson. Kezemmel feltúrom felsőjét, karmolom és harapom én is őt. Tudom, hogy még a kezei nem olyan erősek, ezért most csak képletesen tiltakoznék és küzdenék ellene, de akarom, hogy durván bánjon velem, hogy irányítson. Tatsuki belemarkol a hajamba, jobbjával pedig megrángatja övemet. Kibontom azt engedve a parancsnak, s leveszem magamról a nadrágot az alsóval együtt. Tatsuki is segít benne amennyire tud, s amint ezzel megvan, rám fordul. A könyökén már meg tud támaszkodni valamennyire, még ha csak kicsit is, így most súlyát használva fog le és ismét falni kezdi bőröm és markolni testemet.


Felnyögök, megremegek. Egyszerűen vágyom és élvezem, amit csinál. Most is bennem van, hogy szabaduljak alóla, ugyanakkor eszemben sincs mozdulni, menekülni vagy túlságosan küzdeni vele, ezek csak ösztönök, amik mindig így fognak reagálni. Imádunk harcolni egymással még mindig, ez sosem fog változni. Szeretem, ha megküzd értem, és ő is szereti, ha nem adom meg magam neki könnyen. Néha persze kell a gyengédség, az, hogy kiélvezzük a pillanatot teljesen, ugyanakkor mindketten vágyjuk ezt a vadságot is, amit a másiknak tudunk adni.


Úgy szorít le testével, mintha mégis szökni akarnék. Eszemben sincs, de tiltakozás, ellenállás nélkül talán sosem leszek képes megadni magam neki, legalábbis egy ilyen vad dugás esetében nem. Mikor szeretkezünk, az teljesen más, olyankor mindketten olyanok vagyunk, mint a frissen összejött párok, akik kiélveznek mindent és ismerkedve korbácsolják fel egymásban a vágyat. Miközben továbbra is vadul felfal, az éjjeliszekrény fiókjába kezd el kutatni a síkosítóért, s amint megtalálja, türelmetlenül, a fogai segítségével nyitja ki, majd egy keveset nyom belőle a hasamra. A hideg géltől megborzongok és egy apró nyögés hagyja el ajkaim, Tatsuki türelmetlenül beleforgatja ujjait és belém tolja őket. Megküzd azért, hogy az övé legyek, akkor is, ha magával kell ezért, és akkor is, ha a velem.


Megfeszülök, megkapaszkodom karjában, a fájdalom azonban kisebb ahhoz képest, hogy mennyire vágytam erre. Erősen zihálok, míg megint nem kezdem teljesen elveszíteni minden józan eszemet attól, hogy élvezem a vadságát. A fenekemben lüktető fájdalom kibaszottul vágyott volt már, akartam, élvezem és jóleső bizsergéssel tölt el. Igyekszem ellazulni, hogy szűnjön a feszítő érzés, és Tatsuki is igyekszik megszüntetni ezt, ahogy lassan tágítani kezd. Nem akarok túl nagy előjátékot és a tetováló sem tököl sokáig ezzel, mert amint eltűnik arcomról minden fájdalom és kellemetlenséget tükröző vonás, ami eddig valószínűleg ott volt, vesz megint a hasamra nyomott síkosítóból, bekeni farkát és egyenletes, lassú mozdulattal nyomul belém. Megfeszülök alatta, s kissé talán fájdalmasan nyögök fel, ugyanakkor nem akarom, hogy abbahagyja, vagy túl sokat foglalkozzon ezzel. Szerencsére, nem is teszi, fogaival marva, néha csókolva vállam és nyakam kezd el megdugni. Nyers, de egyértelmű, hogy még most is vigyáz rám.


Teljesen megőrjít és így rohadtul nem fogom sokáig bírni, pedig vágyom arra, hogy ezt most kurva hosszan kiélvezzem, nem számít, hogy hogyan fogok kinézni utána. Tatsuki is egyre hevesebb lesz, biztos vagyok benne, hogy látni akar, ahogy elvesztem a maradék józan eszem is a kéjtől, és nincs nehéz dolga, egyenesen belehajszol az örömbe és szakadatlanul, lendületesen kefél meg. Hosszú percekig hajszoljuk a gyönyört így, míg végül izmaim megfeszülnek, s zihálva élvezek el alatta, ő azonban nem követ a beteljesülés édes mámorába, csak megáll és hagyja, hogy kicsit rendezzem légzésem. Nem húzódik ki belőlem, türelmesen vár, s amint úgy ítéli, eléggé észhez tértem már, újra ingerelni kezd lassú mozdulatokkal, aprókat lökve rajtam. Felnyögök. Kicsit kellemetlen ez az érzés, hiszen sajog a hátsóm, de ugyanakkor megint kezd ébredezni bennem a vágy is, noha csak igen lassan. Tatsuki óvatosan, körző mozdulatokkal folytatja megkefélésemet, ám tudom, hogy ha nem esne jól, abbahagyná bármikor. Nem tudom, valójában mit érzek. Az előző orgazmus mámora még bennem kering, az új pedig megint kecsegtetően hívogat, azonban nem elhanyagolható tény, hogy most még fáj és kellemetlen.


Az apró nyögések azonban, amik felszakadnak belőlem, mikor olyan pontot érint bennem, egyszerűen elárulják, hogy bár még idő, mire megint megbolondulok a vágytól, az, amit csinál, kibaszottul jó és élvezetes is a kellemetlen érzés ellenére. Most gyengéd csókokkal, apró nyalintásokkal járja be vállaim, kulcscsontom és nyakam. Érzéki módon játszik ajkaimmal és nyelvemmel, míg tartva a lassú, gyengéd ütemet jár bennem. Újabb remegéseket vált ki belőlem, és apró, halk nyögéseket, szűnik a kellemetlen érzés és ismét csak azon kapom magam, hogy vágyom rá, akarom, hogy ismét magáévá tegyen.


Lassú, egyenletes, folyamatos, hullámzásszerű mozgással szeretkezünk. Puha csókokat hint továbbra is rám, ahol csak ér, néha pedig mélyen megcsókol. Átkarolom őt, muszáj megint érintenem és így is éreznem, miközben egyre jobban ismét magával ragad a vágy és egyre jobban adom át magam az édes őrületnek. Tatsuki is fokozatosan vált egyre gyorsabb, mélyebb és keményebb lökésekre, amivel elveszi szép lassan megint maradék józanságomat is. Testem meg-megremeg, és egyre több jóleső nyögés hagyja el ajkaim, s hogy néhányat elfojtsak közülük, harapdálni kezdem a tetováló bőrét, ahol csak érem. Egyre jobban vágyom újra elélvezni alatta, és egyre jobban vágyom, hogy megint sokáig tartson ez. Nem érdekel, hogy utána nem fogok tudni ülni a seggemen, megéri a szenvedést majd a mostani gyönyörökért cserébe. Reszketve, fújtatva hajt, miközben néha mélyeket nyög, amiből már pontosan tudom, hogy közel jár a beteljesüléshez, így egyik kezem saját farkamra csúsztatva segítek Tatsukinak abban, hogy engem is újra leterítsen a kéj. Apró harapásokkal, elnyújtott csókokkal ostromolja a nyakam, majd nem sokkal később megfeszülve, erősen remegve élvez el. Nekem még kell egy kis idő, hogy kövessem őt, de végül zihálva, remegő testtel, kissé talán már erőtlenül ölelem őt magamhoz. Ez megint kibaszott jó kör volt, csak ne kelljen még megmozdulni, mert képtelen lennék rá.


Tatsuki egy kicsit hagyja ezt, aztán minden maradék erejét összeszedve, nehézkesen lekászálódik rólam, majd elnyúlik mellettem és mozdulataival arra kér, hogy bújjak oda hozzá. Ragaszkodón karol magához, miután ez megtörténik, bennem meg hirtelen változik meg valami és csak azon kapom magam, hogy folynak könnyeim. Azonnal, szinte kapkodva törlöm le őket, mert kibaszottul nem akarok és nincs is miért sírnom. Határozottan meglepett most ez. Tatsuki gyengéden megsimogatja fejem, ujjaival belebújik a hajamba és tovább cirógat ügyetlenül játszadozva tincseimmel. Szuszogva puszit nyom a fejem búbjára, míg másik kezével a hátam simogatja. Tényleg lövésem sincs, mi ütött belém, egyszerűen csak már rohadtul vágytam erre. Azt hiszem, túlságosan érzelgős lettem. Még közelebb fészkelem magam Tatsukihoz, ennél közelebb talán már nem is lehetne, s aprót szusszanva fújom ki magamból a feszültséget, megnyugszom újra.

- Leterhellek? - kérdezi meg némi hallgatás után csendesen.

- Egyáltalán nem - felelek neki őszintén. Tényleg nem tudom, mi a francért reagáltam így, ahogy, talán az utóbbi időben túlságosan puhány lettem, mint egy hülye kis uke. Legalábbis ami az érzelgősséget illeti, kibaszottul úgy fest a dolog és ez valahogy most cseppet sem vigasztal, egyenesen borzaszt is, de annyira, hogy a hideg is kiráz a gondolattól.

- Szabadságoltathatod magad, ha kicsit pihenni akarsz, nem fogok megsértődni - bizonygatja komolyan. - Bakari is itt tud ülni velem - teszi hozzá. - Nem akarom, hogy kikészülj, annyit nem ér az egész. Még én is nehezen viselem a bezártságot, a kocsi dorombolásának hiányát... - érvel, de aztán elhallgat. Felsóhajtok.

- Egyáltalán nincs szó ilyesmiről - felelem neki határozottan. - Persze, hiányzik, hogy meghajtsam a Nissant, de ezek nem számítanak. Te számítasz! Lesz időnk mindent bepótolni.

- Nem fogok belehalni, ha meghajtod a kocsid, találkozol a barátaiddal és még csak beszélni se beszélünk addig, sőt, akarom, hogy megtedd. Nincs szükségem semmilyen áldozatra, ezért magad számára se csinálj kötelességet abból, hogy velem vagy! - mondja meg nagyon komolyan. Megrázom fejem.

- Nem áldozat és egyáltalán nem kötelességből vagyok veled.

- Elég idő eltelt már, hogy megnyugodj, élek, nem kell ennyire hozzám kötnöd magad. Nyugodtan találkozz a barátaiddal, versenyezz, amit szoktatok! - biztat komolyan. Elmosolyodom.

- Meguntad a képem? - kérdezem meg heccelve őt. - Tényleg semmi gond nincs ezzel az egésszel.

- Nem, csak tisztában vagyok vele, hogy a lakásomon kívül is van élet, főleg neked és attól, mert én egyelőre jobban elvagyok itt, nem akarom, hogy te is lekorlátozd magad.

- Hidd el, ha majd úgy érzem, hogy el akarok innen menni egy kicsit kikapcsolódni, meg fogom tenni - mondom őszintén. - Az a másfél hónap pokolian nehéz volt. Megtörtem és nem könnyű felállni belőle. Fel fogok, mert ezt akarom, de még idő kell... Elvesztettelek... Másodjára vesztettem el azt, akit szerettem és ezen nem egyszerű túllendülni, még akkor sem, ha visszakaptalak, de akarom. Egyszerűen a hideg kiráz attól, amilyen lettem emiatt a másfél hónap miatt.

- Nem vesztettél el, itt vagyok. Én ezt a másfél hónapot igyekszem valahova nagyon mélyre elsuvasztani az emlékeim közé, ahogy az azóta eltelt idő szörnyűséges pillanatait is, ha már kitörölni nem tudom őket - vallja be egyszerűen. - Ha meghaltam volna, Bakari pár napon belül megjelent volna a halálhíremmel, intézkedett volna a búcsúszertartásról, mert hiába magyaráztam el anno neki, hogy semmi ilyet nem akarnék soha, halottként már nem szólhatnék bele és ő ezt így akarná szerintem, esküt tesz Deonnak és amint lehet, eltűnik egy időre.

- Nem voltunk biztosak abban sem, hogy Bakari túlélte-e egyáltalán - árulom el neki. - Minden olyan képességem, amikre a legszarabb helyzetekben is támaszkodhattam, cserbenhagytak. Képtelen voltam higgadtan gondolkodni, bármit végiggondolni, vagy információkat szerezni bármiről. Nem vesztettelek el, de éltem már át, milyen elveszíteni valakit és egy második ilyennek az esélye kikészített annak ellenére is, hogy végig hittem abban, hogy élsz.

- Tény, hogy a hullák gyorsan eltűnnek időnként, de nem egy olyan csata után, mint a Kitamurás volt és nem is nyomtalanul - mondja meg komolyan. - Ha egy ilyen ütközetben egy nagyobb kutyát megölnek, azt ott hagyják szem előtt, hogy a sok kis dögevő lássa, mi a pálya. Kitamura se lett elhantolva a domboldalba, Kageru és Katsuri magukkal vitték kitenni a terület központjára, jelezve, új tulajdonosa van a helynek és nem érdemes szórakozni vele.

- Szeretem, mikor ennyire megnyugtatsz - kuncogom el magam. Kész vagyok tőle, komolyan. Győzköd arról, hogy hülye voltam, hogy nem figyeltem ilyen dolgokra, holott tökéletesen tudatában vagyok vele, hogy csak kicsit meg kellett volna emberelnem magam és rájöhetek magamtól is mindenre. Arra legalábbis tuti, hogy élnek, vagy legalábbis Bakari él.

- Ennek örülök. Vigyázz a fejedben lévő űrtartalomra, mert az igazán hasznos és vonzó benned - kér játékosan. Na kapd be! Én is imádlak. - Van egy hírem... meg kellene látogatnom Jeremyt.

- Elviszlek szívesen - mondom elmosolyodva.

- A szalonban kellene lennie. Akkor öltözzünk - javasolja, majd kimászik mellőlem. Én is felkelek és kerítek valami ruhát magamnak azokból, amiket betárazott. Hagyom egyelőre őt is kibontakozni, hiszen a pólóba bele tud bújni, meg alsónadrágot venni, a többiben meg majd segítek neki. A farmerral, zoknival, cipővel egyedül még nem boldogul, így ezeket ráadogatom, miután a pulcsit is felveszi, csak középen összecipzárazom, majd eligazítom testén, s én is befejezem az öltözködést. Megint színesen öltözöm persze, szerintem nem is én lennék lassan, ha nem folyton valami fekete cuccban rohangálnék. Választásom egy bővebb szárú, több zsebbel és cipzárral ellátott nadrágra esett és valahogy meg sem lepődöm azon, hogy bár a nadrágszára laza, a fenekemen szinte feszül az egész. Val'szeg Tatsuki minden gatyát a legkevesebb hátsó szándékkal választott meg így. Felveszem hozzá a hosszú ujjú garbót, majd magamra kötöm a pisztolytáskát, s az éjjeliszekrényről elvéve a Nissan kulcsait indulok el az előtérbe, hogy a férfire is rásegítsem a cipőt, belebújjak sajátomba, majd a bőrdzsekit magamra véve jelentsem ki, menetkész vagyok én is.

- Mehetünk - vigyorgok Tatsukira, s előre engedve őt zárom be végül magunk után a lakás ajtaját. Míg lefelé haladunk, Tatsuki megejt egy telefont Jeremynek, hogy legyen a szalonban, ha véletlenül nem tartózkodna ott, mert negyed óra múlva ott vagyunk mi is, s amint beszállunk az autóba, már indítok is és a gázba taposok. Rendben, kicsit kiélvezem most a motor dorombolását, a gyorshajtás miatt amúgy sem aggódtam magam halálra sosem, a százhatvan meg simán belefér még a városi utak zsúfoltságába. Konkrétan és meglepő módon kurva kevesen vannak az utakon, de nem is bánom jelenleg.

- Furikázhatsz majd egy nagyobb kört is, ha végeztünk a kölyökkel - mondja elmosolyodva.

- Mennyire nagy kört szeretnél? - vigyorgom a kérdést, miközben a visszapillantókba lesek, de nem csak azzal a céllal, hogy sávot váltsak. Még mindig figyelem, nem követ-e valaki minket és hogy minden rendben van-e, mert habár látszólag béke van, sosem lehet tudni.

- Amekkorát te - válaszol elégedetten, mancsát pedig combomra fekteti. - Kéne még sok helyre mennem, de kurvára nincs kedvem.

- Akkor nem árt, ha tankolunk is - felelek, majd leparkolok a szalon előtt. - Majd mész, ha kedved lesz. Az élet nem áll meg ugyan, de ennyi távollét és nyugalom szerintem bőven rád fér.

- Áh, nem arról van szó. Nem akarom, hogy így lássanak - mondja meg őszintén és egy kicsit megemeli a kezeit. Óvatosan tenyereim közé fogom balját.

- Hamarosan túlleszünk rajta - mondom csendesen. Tudom, hogy felesleges biztatnom, de engem megnyugtat, ha kimondhatom neki. Talán őt is. Remélem.

- Lehetne gyorsabban? - kérdezi meg halvány, fáradtnak tetsző félmosollyal.

- Így is sokkal jobban haladunk, mint ahogy azt Bakari várta. Nincs miért elégedetlennek lenned.

- Majd akkor elégedett leszek, ha teljesen egyedül elboldogulok a mindennapi életben és legalább annyi erő lesz a kezemben, hogy fel bírjalak emelni - közli őszintén. Megcsókolom.

- Menjünk - kérem őt csendesen és kinyitom neki az ajtót, mielőtt visszahúzódom tőle. Tatsuki előre megy, de bevár.

- Előbb nézzünk rá Jeremyre, aztán mehetünk autókázni.

- Rendben van.