6.

Raktari

Ez egy jó és kemény este volt. Elfáradtam, de rendesen, viszont remekül éreztük magunkat. A kocsi zaja elég egyenletes, az utcai lámpák fénye nem zavar, nyugodt és álmos vagyok, így igencsak meg kell küzdenem magammal, hogy még ne aludjak el. Amúgy is kezdek izgulni Yoshi lakását illetően, annyira kíváncsi vagyok már rá. Egy otthon, egy lakás a tulajdonosa ízléséről árulkodik és kíváncsi vagyok, mennyire hasonlít a kettőnkké. Mélyet sóhajtok és hiába nyújtózom a lehetőségekhez mérten, dönt le a fáradtság az éberségemből. Szeretném figyelni az utat, amin megyünk, ám végül belealszom.


Yoshimi kedvesen kelt fel és segít ki a kocsiból. A hideg, éjszakai levegő magamhoz térít, az éberségem kiújul, ahogy az izgalom is. Egy ötemeletes épület van előttem, ahova el is indul, így követem. A harmadikra megyünk, ahol kinyitja a lakása ajtaját és előre enged. Még vetek egy pillantást a belső udvarra, amely tele van mindenféle növénnyel, fákkal, bokrokkal, ha jól látom, virágoskerttel, azzal belépek a lakásba. Rögtön levetem a cipőm és a kabátom, aztán elindulok a folyosón. Jobbra nyílik egy ajtó, így rápillantok Yoshimire, hogy benyithatok-e. Úgy látom, engedi felfedezni a lakását, ezért megnézem, mi van az ajtó mögött. Fürdőszoba. Oda belépek, mert kezet szeretnék mosni. Nem tudom, mennyire érezhetem otthon magam, ezért hátra-hátranézek a testőrre, de mindig visszaigazolást kapok arról, hogy amit szeretnék, azt lehet. Dolgom végeztével visszatérek a folyosóra és tovább haladok előre. Egy nappalifélességbe érek. Tágas, nincs telezsúfolva és úgy látom, minden innen nyílik. A berendezése egy mogyorószín kanapé, hozzá fotelekkel, egy fehér dohányzóasztal fekete üveggel a tetején, tévé, DVD lejátszó, egy hifi a könyvespolcon, ami zsúfolásig van könyvekkel meg képregényekkel. Tetszik, kellemes nagyon. Csak később szúrom ki a szintetizátort, amin elmosolyodom. Szerintem holnap megkérem, hogy játsszon rajta valamit. Innen nyílik balra a konyha, ami étkezőnek is beillik, ahogy elnézem.


Nem terveztem most körülnézni, a kíváncsiság azonban legyőzi a fáradtságomat, így elindulok felderíteni a terepet. A bútorok fehérek, míg az asztal barna, hozzá fehér székek zöld kárpittal. A csempe is fehér a helyiségben, így nagyon világos, noha az ablaka nem valami nagy. Ügyes megoldás, igazán frappáns. Hátrafordulok Yoshimi felé.

- Merre van a háló? - kérdezem. Még két csukott ajtót láttam, de leginkább csak ahhoz van kedvem, hogy bedőljek az ágyba és aludhassak. Holnap mindent újra megnézek, a napfényben egyébként is szebben kijönnek a színek és hatások.

- Erre - válaszol, azzal elindul, majd a jobb ajtót kinyitja előttem és beenged. A helyiséget egy hatalmas franciaágy uralja meg egy nagyobb ruhás szekrény, de van egy kisebb és egy éjjeliszekrény is, no meg az ágy körül egy polcrendszer tele mindenfélével. Elismerésem annak, aki ezt kitalálta, mert nagyon jól néz ki. A szobában kellemes illat van, valószínűleg gyertyáé és a cigarettáé, amit szív időnként Yoshimi. A falak valamilyen világos színűek, a laminált padlón sötétszínű szőnyeg terül el és legnagyobb meglepetésemre s örömömre az ablak is méretes, mellette pedig erkélyajtó van. Odalépdelek hozzá és kinézek rajta.


Azt hiszem, ezek után az én lakásom szóra sem érdemes, elbújhatok vele. Kicsi, nem túl modern és nem túl berendezett. Minden van benne, ami kell, ám mivel kevés időt töltöttem benne, annyira azért nem foglalkoztam a kényelmessé tételével. A srácokkal mentünk fel néha, vagy akkor töltöttem ott az éjszakát, ha Masao nem ért rá. Szóval ritkán tényleg.


Yoshi mögém lép és átkarol. Lassan felé fordítom kicsit a fejem, hátha az arckifejezéséből megtudom, ez csak egyszerű szeretgetés, vagy egészen más. Azt hiszem, az előbbi, így megsimogatom a karjait, aztán kibontakozom közülük és ellépek az üvegtől. Hajnal három fele halad az idő, de attól még mások is lehetnek ébren és nem akarom, hogy a magánéletünk lessék, ráadásul holt fáradt vagyok.

- Lezuhanyozhatok? - kérdezem meg.

- Nem, azt szigorúan tilos. - És elneveti magát a srác. - Persze, hogy lezuhanyozhatsz. De előtte kapok egy apró csókot?

- Kapsz - válaszolom szégyenlősen és nyomok egyet a szájára. - Törölközőt hol találok? Meg... kérnék egy pólót és alsónadrágot - teszem hozzá.

- Törölközőt egy perc és kerítek, addig válogass. - Kinyitja a szekrényt és hátrahagy. Középen van egy fiók, abban alsónadrágok, felette a polcon a pólók, afelett melegítők, lenn meg egyéb ruhadarabok, mint farmer, rövidnadrág, ilyenek. Nem akarok kutakodni, válogatni, kiveszem a legfelsőt a pólói és alsónadrágjai közül, visszacsukom a szekrényt, majd elindulok kifele a szobából. A nappaliban futunk össze, a kezembe adja a törölközőt, én pedig visszavonulok egy gyors letusolásra. Most tényleg csak annyit szeretnék, hogy a buli sajátos illata lekerüljön rólam, mert nem akarok úgy befeküdni Yoshi ágyába. A tombolás megizzasztott, az édeskés füst és Dayki cigijének aromája ugyancsak rám tapadt, amiket gyors hajmosással igyekszem eltávolítani. Alaposan megdörgölöm a fejem a törölközővel a dolgom végeztével, hogy minél szárazabb legyen a hajam, majd becsavarom, és a testemről is letörlöm a vizet a másikkal, amit kaptam. Utána alsóba bújok, újra szárogatom kicsit a hajamat, kiterítem a törölközőket, pólóba bújok, majd végül visszatérek a szobába. Yoshimi észre sem vesz, éppen ágyaz, amibe nagyon belemerült. Mosolygok rajta, de csak figyelem, ahogy elrendezi a párnákat és a takarót. Odasétálok, mikor elkészül és leülök a fekhelyre.

- Kösz - mondom.

- Nincs mit - mondja rám mosolyogva. - Lezuhanyzom én is, addig vedd birtokba nyugodtan az ágyat - teszi hozzá és túr magának is egy alsót a szekrényből, aztán elvonul fürdeni. Eleget teszek a kérésének, bekucorodom a takaró alá és várom az álmot. Hiába. Egészen eddig tartott a majd’ elalszom érzés, az idegen hely nyugtalanít annyira, hogy ne bírjak durmolni. Nézelődöm az ágyból, míg Yoshi vissza nem jön. Megvizsgálom az éjjeliszekrény és polcok tartalmát, kicsit jobban a szobát, néha állati nagyot ásítok, még a szemembe is könny szökik miattuk, de elaludni nem bírok, bármennyire elszántan is próbálkozom. Végül a srác visszatér és bebújik elém a takaró alá. Puszit nyom a homlokomra, én pedig kicsit odabújok hozzá, hogy a társaságában megpróbálkozzak újra az alvással. Yoshi mocorog, a hátára fordul és engem is közelebb húz magához, még át is karol, majd gyengéden simogatni kezdi a hátamat. Megint fészkelődöm, ám végül hátat fordítok neki és karját használom párnának. Kuncog rajtam, de nem zavar, főleg, mert végre el tudok aludni.


Reggel felébredve egyedül találom magam az ágyban. Meglepődöm, kikelek az ágyból és keresni kezdem Yoshimit. Teljesen más természetes fényben a lakás, de még jobban tetszik. A színek kellemes harmóniát alkotnak, ő azonban sehol sincs, csak egy cetlit találok a nappaliban az asztalon, amin tájékoztat róla, hogy elment a boltba. Visszakucorodom akkor az ágyba és az éjjeliszekrényről elvéve a képregényt elkezdem azt bújni, talán emiatt nem szedi le a fejem.


Egészen jó ez a sztori. Már tudom, miért nem szeretem a képregényeket. Túlságosan lekötnek. Csak arra eszmélek, hogy jó reggeltet kívánnak nekem, én pedig úgy ugrom ülő helyzetbe, mintha valami rosszat csináltam volna. Yoshi persze mosolyogva néz rám.

- Neked is - motyogom kissé zavartan. - Remélem, nem baj - mondom a képregényt kicsit megemelve -, megjelöltem, hol tartottál - biztosítom róla azért.

- Nem gáz, most olvastam sokadszorra. Mit ennél reggelire? - kérdezi meg kedvesen. - Hoztam tojást, de van péksüti is, amit jobban szeretnél. Teszek fel kávét is főni.

- Péksüteményt inkább - adom tudtára a választásomat, a képregényt pedig visszateszem oda, ahol találtam és kimászom az ágyból. - Mikor keltél? - kérdezem meg, mert én tovább aludtam, mint a mormota.

- Alig fél órája - közli nyugodtan és magához ölel, majd csókot lop tőlem. - Reggeli az erkélyen?

- Remekül hangzik! - mondom őszintén. Tényleg tetszik ez az ötlet, de alsónadrágban és pólóban nem szívesen ejteném meg. - Elfelejtettem tegnap a mai napra előre gondolni - ismerem el szégyenkezve. - Kérhetek kölcsön ruhát?

- Természetesen, válogass nyugodtan, bár nem itt tartom a ruhatáram nagy részét, de azért találsz valami kedvedre valót szerintem. Akkor tíz perc és kész van minden.

- Rendben, köszönöm. - Mikor magamra hagy, odaslattyogok a szekrényéhez és kicsit átnézem, mi a választék. Még mindig nem akarok turkálni, vigyázok is arra, hogy ne gyűrjek össze semmit, de szükségem van pár ruhára. Egy szabadidő gatyát és a felsőjét veszem magamhoz, zoknit húzok, azzal késznek is nyilvánítom nagyjából a külsőm. Már csak a hajammal kéne valamit csinálnom, mivel az szanaszét áll. Legjobb lenne átvizezni az egészet és megszárítani, mert katasztrofális, de inkább csak ujjaimmal áttúrom párszor, megelégszem ennyivel. Amúgy sem tudom soha beállítani, mert mintha külön életet élne tőlem. Hiába minden erőlködés, kócosan, elfeküdt hajjal kell beérnem.


Kinyitom az erkélyajtót, mikor Yoshi visszatér, segítek neki megteríteni a reggelihez, kihurcolkodni, aztán helyet foglalunk. Igazán kellemes itt, örülök, hogy ebbe a lakásba jöttünk és nem az enyémbe mentünk. Nekilátunk az evésnek, ám a srác időnként les engem, mintha azt akarná tudni, hogy érzem magam, tetszik-e minden, vagy van-e szükségem még valamire. Nem, minden tökéletes. Béke van, nyugalom, csend, szóval egyszerűen élveznünk kell és kész.

- Van kedved reggeli után játszani a szintetizátoron? - kérdezem meg tőle, hátha rávehető. Furcsa, de meglepődik.

- Lehet róla szó - egyezik bele végül, de halvány pír jelenik meg az arcán.

- Nyugi, én nem értek a zenéhez, szóval nem foglak kritizálni - mondom neki.

- Nem is ez... csak még sosem játszottam így másnak, mármint mostanában. Gyerekkoromban igen, de az már régen elmúlt - vallja be. Hű... Ha olyan régóta tud zenélni, akkor ez számára már olyan lehet, mint a biciklizés: elfelejthetetlen. - Meg... csak klasszikusokat tudok.

- Yoshi... én abszolút nem értek a zenéhez - jelentem ki, hátha ezzel meg tudom vele értetni magam. - Felőlem gyerekdalokat is játszhatsz, de komolyan. - Erre jót nevet.

- Nem erről van szó, egyébként azt is tudok, hanem nem tudom... csak örültem, hogy megkérdezted - árulja el végül.

- Gondoltam, te is örülnél neki, ha most lenne alkalmad játszani egy keveset - mormolom.

- Szeretek játszani, néha csak azért jöttem el szabadidőben, hogy pár órát ellegyek itt és azt csináljam, amihez kedvem van. Zongorázni, pihenni, kiülni ide a napsütésbe és olvasni. Szeretem ezt a lakást.

- Megértem. Örülök, hogy ide jöttünk - mondom meg végül -, igazán kellemes.

- Lehet egy apró kérésem? - kérdezi meg félénken.

- Mondd! - kérem tőle. Fogalmam sincs, mit szeretne, de amikor beijed, mindig valami olyasmi fordul meg a fejemben, hogy többet akar annál, mint ami van. Határaim vannak, amiket sem feszegetni, sem tágítani nem tudok, bár rettegek tőle, hogy végül emiatt ő is lelép. Nem akarom elveszíteni... Évekig vártam arra, hogy vele lehessek, ezért meg fogok küzdeni magammal érte, ha szükséges ahhoz, hogy meg tudjam tartani. Nehéz lesz és nem tudom, sikerül-e valaha túljutnom bizonyos dolgokon, de nem akarom feladni, mert a mellette érzett boldogságot szeretném minél tovább érezni.

- Ne viselkedj úgy, mintha vendégségben lennél. Sokkal könnyebb lenne nekem is és neked is. Te itt nem vendég vagy. Szeretném, ha többször jönnénk még ide, és lassan megkedvelnéd, mert én otthonomnak tekintem ezt is. Jó lenne, ha majd te is így éreznél. - Zavartan leteszem a péksüteményt és azt fixírozva elmosolyodom. Nem kér lehetetlent egyetlen mondattal sem.

- Kell egy kis idő, míg belelazulok helyzetekbe - motyogom. Gyakorlatilag most kaptam nagyon finoman felkérést arra, hogy majd költözzek ide, amivel nem tudok mit kezdeni. Beharapom az ajkam és becsukom a szemeimet. Noha évek óta ismerjük egymást, nem vagyunk elég ideje együtt ahhoz, hogy biztos lehessen benne, engem akar ténylegesen, ennyire. Fogalmam sincs, mit gondol néhány apróságról velem kapcsolatban, hogy tudja-e, van, ami majd romlik nálam, mint az epilepszia, és van, ami valószínűleg sosem fog javulni és könnyülni, mert soha nem fog tudni meggyőzni. Majd egy fél év-egy év múlva visszatérünk a kérdésre, mert addigra talán teljesebb képet kap rólam. Lakva ismerszik meg az ember, mi pedig együtt élünk a kezdetektől fogva, ezért nem hiszem, hogy sietnünk kellene az összeköltözéssel. - Kedvelem - jelentem ki elmosolyodva és ránézek Yoshira.

- Nem is most azonnal gondoltam - mosolyog vissza rám. - Csak... ne jelentsen gondot benyúlni a szekrénybe, vagy használni valamit. Jól érzem, hogy most ez a helyzet?

- Én csak tiszteletben tartom, ami a másé - mentegetőzöm. - Úgy neveltek, hogy illik megkérdezni, szabad-e valamit megtenni és inkább mindent megkérdezek, mintsem megsértselek - magyarázkodom ügyetlenül.

- Értem, akkor ezennel fel vagy hatalmazva bárminek a használatára. Nincs mit titkolnom előled, meg mivel nem használom sokat, csak néha jövök, így nagyon nincs is mit rejtegetni.

- Nem a rejtegetés vagy a titkolózás miatt, hanem ez így szokás - jelentem ki a hangom is megtalálva. - Ha valahova mész, csak felkérés után érzed magad otthon, de még akkor is megkérdezed, benyúlhatsz-e a hűtőbe, használhatod-e a fürdőt, meg ilyesmi.

- Igazad van, ne haragudj, erre nem gondoltam. Csak kicsit furcsa nekem is még. Ugyanakkor ciki lenne, ha bepisilnél, mikor mondjuk nem vagyok elérhető - kuncogja el magát, ezen pedig én is elmosolyodom, s folytatom a reggelim elfogyasztását.

- Azért ezt nem kockáztatnám meg, ébredés után is feltaláltam magam - tájékoztatom viccelődve.

- Helyes. - Vigyorog is hozzá. - Bár merem remélni, nem a virágokat locsoltad meg - húz, mire majdnem kiköpöm a falatot a feltörő röhögés miatt. Muszáj befognom a szám, valószínűleg elvörösödöm és igyekszem úgy kiröhögni magam, hogy nem köpök le semmit a már megrágott brióssal. Ez szerencsére sikerül, de utána is el-elkap a nevetés.

- Természetesen nem. A vécét használtam - teszem hozzá, nehogy még ilyen jó alternatívákat találjon ki. Nem mintha nem tetszett volna.

- Akkor tényleg feltaláltad magad - kuncogja. - Mit szólnál reggeli után egy összebújós filmezéshez? Még belefér, mielőtt vissza kéne menni.

- És a zenélés? - emlékeztetem.

- Az is belefér bőven. - És közben megvakarja a tarkóját. - De majd lőj le, mert ha beleélem magam, akkor néha nem tudom abbahagyni.

- Az nem baj - mondom komolyan.


Miután befejezzük a reggelit, megkávéztunk, teret kap az említett zenélés is. Izgatottan ülünk le, Yoshi a szintetizátor mögé, én pedig egy széket közelebb húzva hozzá valahova mellé, de úgy, hogy véletlenül se zavarjam a mozgásban. Figyelem, ahogy előkészül, majd nekikezd. Bármit is ad elő, az tetszik, főleg az, ahogy játszik. Eleinte zavarban van, de lassanként belemelegszik, kis homlokráncolással koncentrál, de nagyon élvezi a billentyűk nyomkodását, mert még mosolyog is közben. Megszerettem ezt a látványt. Levezeti ezt, majd átvált egy másik dallamra, amely hol lassabb, hol gyors. Megéli közben a hangulatát, nekem pedig nagyon tetszik, amit Yoshin látok. Nem gondoltam volna, hogy át tud szellemülni ennyire, bele tudja magát élni valamibe, de megint csak én becsültem alá őt. Mikor befejezi a számot, csillogó szemekkel, némi kérdéssel néz rám fel, én pedig rámosolygok.

- Nagyon jól csinálod - mondom neki csendesen. - Játssz még nyugodtan, tetszik - biztatom.

- Nincs kedved megtanulni az alapokat? - kérdez vissza játékosan.

- Nem hiszem, hogy jó tanítványnak bizonyulnék - motyogom. - De ha akarod...

- Gyere, hidd el, jó szórakozás - mondja meggyőzően. - Csak játék ez is, meg addig is együtt csinálunk valamit. - Elfogadom a felkérést, más amúgy sem hiszem, hogy tudna tanítani ilyesmit nekem. Odahúzódom a székkel mellé, s várom, hogy mondja, mit csináljak. - Add a kezed! - kéri csendesen, majd mikor megtörténik, szétsimogatja az ujjaimat és egy-egy billentyű fölé helyezi azokat. - Most nem kezdem el magyarázni, miért van ilyen sok gomb, mi csak az alap nyolc hangot használjuk. Valami gyerekdal erre bőven megfelel, abban félhang sincs. Szóval... azért a szolmizációval helyén vagy, ugye?

- Háát... mondtam, hogy nem értek a zenéhez és nem leszek jó tanítvány - védekezek. - A dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó még megy, de a másik nem és kottázni sem igazán tudok - vallom be.

- Semmi gáz, ez most bőven elég, akkor fektessük erre a dolgot. Nézd! - Azzal elkezdi lenyomatni velem a billentyűket. - Simán csak kövesd le a nyolc hangot. Ez az alapja, betűkre nem kell feltétlenül átrakni, az csak bonyolítja egyelőre. Mit szeretnél játszani? - kérdezi meg végül.

- Mindegy, válassz valami egyszerűt és ne reméld, hogy megtanulom! - mondom elmosolyodva és újra végigzongorázok a hangokon.

- Akkor mondjuk nézzük ezt! - Azzal ujjaimra fekteti a sajátjait és elkezd egy gyerekdalt lenyomkodni rajta. Szépen lassan, hangról hangra tanítja meg az egészet. Összesen tíz hang ismétlődik háromszor.

- Ennek mi a neve? - kérdezem meg.

- Jókat kérdezel, már fogalmam sincs, de ezt tanították először nekem. A szövegére sem emlékszem, csak a hangokra - vallja be és picit meggyorsítja a játékunkat. Ma még el tudnám játszani nélküle, később már kétlem, de nem baj, így jó most és majd maximum legközelebb is megtanítja nekem, aztán vagy megtanulom, vagy mindig ennél az egy kis dalocskánál leszünk leragadva. - És akkor most egyedül - mondja és el is enged, én pedig, amíg még emlékszem a sorrendre, igyekszem visszaadni egymás után a hangokat. Könnyebb volt vele, a végén el is rontom, de mindjárt próbálkozom is újra.


Addig küzdök, amíg sikerül. Ahogy megtalálom a helyes sorrendet és magamtól is le tudom játszani, Yoshi beszáll egy oktávval feljebb ugyanazt játszva, amit én. Nagyot mosolygok. Tetszik így, jól hangzik, ezért nem hagyom abba. Nem is én lennék, ha nem rontanék bele, de újra megtaláljuk a közös ritmust.

- Még hogy nem fog menni - kuncogja el magát, de nem esik ki a ritmusból. - Tök ügyes vagy, legközelebb már lepipálsz simán. - Szégyenlősen elnevetem magam, amitől megszakad a nagy fokú koncentráció, ami miatt elég jól tudtam tartani a sorrendet. Alaposan elrontom és inkább visszavonulok, mert az, hogy én bekapcsolódjak, esélytelen.

- Holnap már nem valószínű, hogy menne - vallom be.

- Gyakorlás kérdése. - Elvigyorodik és elkezdi cifrázni, majd már egy teljesen más dallamot játszik szinte oda sem figyelve. Felvág a tudásával, de van is mivel és cseppet sincs ellenemre, én is szoktam ilyesmit tenni. - Egy idő után benne lesz a kezedben, aztán már nem tudod elfelejteni. De azért tetszik?

- Nekem nincs érzékem hozzá, de tetszik, persze - válaszolok mosolyogva. - Azt hiszem, ez olyasmi lehet, amit jobb, ha az ember gyerekkorától kezdve tanul - teszem hozzá. - Szépen játszol - mondom meg őszintén.

- Talán az egyetlen olyan dolog, amit tényleg szívesen csináltam már gyerekként is. Néha hiányzik is, hogy nem lehet bárhol és persze kéne egy valódi zongora, mert annak nem ilyen a hangja, sokkal szebb és kevésbé gépies - árulja el mosolyogva. - Ezt anyámmal kezdtem tanulni és annyira tetszett, hogy fogadtak mellém tanárt, aztán mikor elkerültem testőrképzőbe, akkor már nem lehetett, mert cikinek számított és akkor csak titokban meg otthon gyakoroltam. - Még jobban gyorsít és élvezettel játszik tovább, de most már a billentyűket figyelve. Néha átnyúl egyik kezével a másikon, hogy elérjen egy hangot, aztán végigzongoráz minden hangot és befejezi, majd vigyorogva rám néz. Le vagyok nyűgözve. Engem sosem érdekeltek a művészetek, én csak játszani szerettem, méghozzá elsősorban Masaoval.

- Miért nincs valódi zongorád? - kérdezem meg bátortalanul. Gondolom, nagy és drága holmi, az a gond, de lehet, hogy nem.

- Nem egy olcsó darab, plusz ebben a lakásban nem igazán fér el - vallja be apró fintorral. - Szerettem volna egyet, de arra az időre, amíg itt tartózkodtam, feleslegesnek éreztem, mert azt megoldottam ezzel. Csak az érzés nem ugyanaz. Meg ez csak hobbijáték, a zongorapénzből végül autó lett, mert arra szükség is volt.

- Zeneiskolákba nem engednek be zongorázni? - kérdezem tippelve. Lehet, hogy butaság, de hátha mégsem.

- Ezt nem tudom, sosem próbáltam ki, de lehet, ki kéne. - Nekem ez volt az első gondolatom. Fura... - Elvileg vannak nyílt órák, meg talán bérelni is lehet, de idáig sosem jutottam el. Eljönnél velem egyszer megkérdezni?

- El - válaszolom elmosolyodva. - Játszol még vagy filmezzünk akkor? - kérdezem meg félénken.

- Ahogy szeretnéd, én szívesen filmeznék. Már ha van kedved hozzá - teszi hozzá. Akkor van. Kezét az enyémért nyújtja, s megfogja - Hogy legyen? - kérdezi. Játékos mosollyal felhúzom, miközben én is felállok.

- Most van alkalmunk lazítani, úgyhogy használjuk ki - tanácsolom. - Mit nézünk meg?

- Én benne vagyok, a lazítás mindig jó - kuncogja. - Válogass, van egy csomó film, én szinte mindet láttam legalább egyszer, szóval te jössz. - Odaenged a DVD tartóhoz. Vannak klasszikus filmek, nagymozis sikerfilmek, rajzfilmek, de még ismeretterjesztők is és legalul edző DVD-k. Utóbbin elröhögöm magam, néhányat megnézek, aztán a sikerfilmek közt kezdek kutatni.

- Olyan nincs, amit még nem láttál? - kérdezem meg.

- Talán... ezt még nem. - Rábök az egyik DVD-re. - Meg ezt és ezt sem. - Előkerül összesen három, A bakancslista, az Avatar és az Éhezők viadala. Az Avatart választom és odaadom neki, a másik kettőt visszarakom a helyére.


Bekapcsolja a tévét, beteszi a DVD-t, aztán lehuppan a kanapéra és int nekem, hogy menjek én is oda. Helyet szorít nekem, hogy amint leteszem magam, át tudjon karolni, de minimum a közelemben legyen, én pedig finoman, de határozottan elfektetem az alkalmatosságon, majd ráfekszem testére. Fejem a vállára hajtom, könyökeimmel körülötte támaszkodom meg, de oldalára csúsztatom a tenyereimet. Nem biztos, hogy hosszútávon kényelmes lesz, de most kellemes.

- Kényelmetlen neked így? - kérdezem meg csendesen.

- Egyelőre nagyon is kellemes - vallja be, miközben elhelyezkedik és rám mosolyog.

- Akkor jó.


Persze film közben mocorgunk valamennyit, én is inkább mellé fekszem, lejjebb húzódom, hogy lássam a képernyőt is, de rajta is fekhessek, Yoshi is máshogy karol, a mozi pedig engem megfog, szerintem nagyon szép. A végén megsimogatom a srác hasát és ugyan nem tudom, mennyi maradt még a szabadidőnkből, de jó lenne, ha még sok, mert hiába gémberedtem el, remekül érzem így magam. Yoshi rám mosolyog és cirógatni kezd, aztán elgondolkodva nézi meg a telefonját. Ő is rájön, hogy lassan indulnunk kell...

- Mennyi munkád van a műszak előtt?

- Most jól állok, nem sok.

- Akkor még mondjuk egy órát tudunk maradni, mert nekem semmi sincs, tegnap előre dolgoztam kicsit. Ha négykor elindulunk, akkor még be tudod fejezni?

- Aha. Van valami marokgéped? - kérdezem meg. - Ilyen nyomkodós, mint a PSP - teszem hozzá.

- Van - kuncogja el magát. - De csak Nintendo - teszi hozzá, azzal fel is kászálódik. Nekem az tökéletes. A testőr bemegy a hálóba és egy dobozzal jön vissza, amit a kezembe nyom. Benne van a készülék, meg vagy harminc játékkazetta. Jól meglepődöm, de rutinosan választok és üzemelem be a kis gépet.

- Köszi - mondom vigyorogva, miközben elhelyezkedek. Hátamra fekszem, fejem a kanapé támlájára hajtom, lábaim felhúzom, miközben nyomkodom a játékot. - Mikor szeretted meg az ilyen kis kütyüket? - kérdezem tőle.

- Hm... - Elneveti magát. - Olyan négy éve - vallja be végül. Először nem esik le, hogy miért nevetett emiatt, aztán zavarba jövök, hiszen ez azt jelenti, hogy miattam kapott rá. - Nem lehetne úgy, hogy a fejed az ölembe kerül? - kérdezi meg bátortalanul. Megállítom a játékot és felülök.

- De lehet - mondom, mire Yoshi vigyorogva ül le. Visszadőlök és folytatom a játékot. Néz engem, kezét a hasamra teszi, mire elmosolyodom. Örülök, hogy együtt lehetünk és annak is, hogy szabadon. Nem olyan rossz gondolat ez az összeköltözés, csak korai. Ellenben szeretnék vele így lenni sokat, mégis félek. Nem tudom, hosszútávon is jó leszek-e neki, elégedett lesz-e velem. Úgy érzem, könnyen találna nálam fesztelenebb, odaadóbb szeretőt, de olyat, aki jobban szereti nálam, nehezen. Nem mondom, hogy belehalnék a fájdalomba, ha elhagyna, mert túlélném, ahogy a Masaoval való szakítást is túléltem, mégis úgy érzem, én szeretem Yoshimit a legjobban. Talán Jeremy szerelme latba vethető még, de azért annyira mégse. Én nem lennék képes mással érintkezni, sosem csalnám meg, ám mivel nekem még Yoshival is nehéz például lefeküdni, nem biztos, hogy ennyi elég. - Karácsonyra van terved? - kérdezem meg talán váratlanul.

- Tessék? - eszmél fel a merengésből, de aztán elmosolyodik. - Nagyjából semmit, eddig sem volt túl izgalmas. Mivel haza nem mehettem, így általában a házban töltöttem - vonja meg a vállát. - Miért?

- Nekem a menetterv az volt, hogy huszonnegyedikére visszamentem a szüleimhez, ott töltöttem maximum három napot, aztán összeültünk valahol a srácokkal, majd éjszakára Masaonál húztam meg magam. Gondoltam, idén eljöhetnél velem találkozni a csapattal, meg ha mindenki benne van, akkor Masaoval is együtt ünnepelni egy keveset - osztom meg vele. Úgy fest, sikerült nagyon meghatnom, pedig már nincs olyan messze karácsony.

- Jól hangzik - válaszol kicsit ábrándozó hangon. - Mesélj egy kicsit ezekről - kéri csendesen.

- Nem igazán van mit, otthon körülbelül az első egy óra jó, aztán már csak azt várom, hogy leléphessek, a srácokkal viszont imádok együtt lenni. Nem szoktunk ajándékozni, inkább mindenki hoz valamit a közösbe, mint a kaja, pia, süti, társas és kifulladásig együtt vagyunk. Én nem maradtam ott együtt aludni a bandával szinte sosem, mindig felhívtam Masaot, hogy valahol találkozzunk, aztán nála csöveltem egy-két napot. Utána meg visszajöttem és folytattam tovább a dolgaimat, szilveszterkor meg a Ritsukuban buliztunk mindig a csapattal - mesélem el azért.

- És elvinnél bulizni is? - De a kérdés csak húzás, mégis bólogatok, hogy biztos legyen az igenlő válaszban. - Én szívesen csatlakozom hozzád, de csak ha nem okozok gondot - mondja kicsit komolyabban.

- Miért okoznál gondot? - kérdezem meg értetlenül.

- Hát, hogy felborítom a szokásaidat.

- Ezt nem értem. Milyen szokásomat borítod fel?

- Nem tudom, csak... nem tudom - fejezi be ezzel zavartan és felnéz a plafonra. - Csak nem akarom, hogy nélkülem ne mozdulj ki, meg ilyenek.

- Ilyen miatt ne aggódj, megtalálom a módját, hogy kettesben is legyek, akivel akarok - mondom igyekezve megnyugtatni őt.

- Biztos? - kérdezi meg csendesen, megsimogatva a hasamat.

- Persze. Daykival tegnap például táncolás közben beszélgettünk - hozok fel neki egy példát.

- Láttam, meg azt is, hogy mekkora az összhang köztetek - mondja, de mosolyog hozzá. - Nagyon kedvesek a barátaid és irtó jól éreztem magam velük. Remélem, ők is.

- Aha, Daykival eléggé le lehet lazulni - ismerem el könnyedén. - Annak ellenére, hogy simán leverném, úgy vigyáz rám, mintha a kisöccse lennék, de Taora is. Bár rá én is - teszem hozzá kuncogva. - Chiakival szorosabb a barátságom, Miyuval és Yajiroval kicsit különbözünk, ami nálunk nem feltétlen szerencsés, de persze nagyon bírom őket, Yuura meg néha megharagszom, mert számomra nem elfogadható a viselkedése, de aztán megbocsátom neki a hülyeségeit, mert jó srác. Kaptam egy csomó sms-t tőlük, Tao egész regényt írt, Yuu meg, mivel nem feleltem a tegnap éjjeli üzenetére, újra írt. A csapat biztosított róla, hogy teljes jogú tagjává avanzsál - újságolom el széles vigyorral és belenézek Yoshi szemeibe is hozzá.

- Tényleg? Muti - kéri mint egy gyerek, csillogó szemmel. - Nekem Tao meg Chiaki volt a legszimpibb, de Daykiban pont az tetszett, hogy igyekszik vigyázni rátok. Szegény Yajiro meg... hát az a vécés jelenet elég kellemetlen volt, de megoldottuk. Miyut szinte nem is láttam... Yuu meg... nekem kicsit sok volt és talán sokkolt is, hogy ezt megteszi a barátjával. Pláne, hogy burkoltan ajánlatot is tett, csak nem voltam hajlandó felvenni.

- Felkészültem rá, hogy begerjed - mondom vállat vonva. - Nem hittem volna, hogy ennyire messzire elmegy, de majd megtanulja a szabályokat, különben nem jár jól. - Hiába a barátom, el fogom verni, ha nem tisztel és még egyszer így megsért. - Yajiro sem változik, csak ő a másik véglet, szinte ellentéte Yuunak ezzel a folytonos áldozatul esésnek.

- Én nem - árulja el leszegett fejjel. - Nem gondoltam, hogy nem lesz olyan, de hogy pont a barátod... Még Chiakival sem mertem átmenni a másik terembe, nemhogy vele. Yajiro meg aranyos volt, bár azért hogy még ebből is bajba keveredett... Bár a meglepetés tetszett az arcán, mikor belandoltam a kabinba - kuncogja el magát. - De a legédesebb Tao, emlékeztet kicsit Jeremyre.

- A másik terem... - sóhajtom. - Nos igen. Nem félek tőle, de nem tenném be a lábam - mondom meg komolyan. - Taora néha vigyázok - árulom el elmosolyodva.

- Egy ideig én sem, az tuti - vallja be komolyan. - Ezt a vigyázás dolgot hogy érted? - kérdez rá.

- Mint testőr. A srác vonzza a barmokat.

- Hát azt nem csodálom, mert aranyos és olyan kis pici. De esze legalább van, azt mondta, az összes cetli megy ki a kukába, abból, amit összeszedett. Ez nekem nagyon bejött. - Ezen elnevetem magam.

- Hívtunk fel anno ilyen srácokat, pasikat - mesélem vigyorogva. - A hatodik után megállapítottuk, hogy ez csak arra jó, hogy szívózzunk másokkal, arra biztosan nem, hogy komoly kapcsolatot építsen ki a két fél. Egyébként is a hatból négy azt se tudta, ki hívja vissza, egy arcra, semmire sem emlékezett, de szívesen ágyba bújt volna vele.

- Mit vártatok? - neveti el magát Yoshi. - Vajon hány ilyen cédula lehet az illetőknél? Amúgy találtam én is egyet a farzsebemben - vallja be végül.

- Csak kíváncsiak voltunk - mondom könnyedén. - Felhívjuk? - kérdezem elvigyorodva és leteszem a Nintendot.

- Komoly a kérdés? - kérdezi elkerekedett szemmel, majd elvigyorodik. - Hívjuk - kuncogja el magát.

- Aha - mondom. Kikapcsolom a kis gépet és felülök. - Mindig jót röhögtünk rajtuk, aztán Tao azt mondta, ez kegyetlenség tőlünk, úgyhogy hagyjuk abba, mi meg abbahagytuk.

- Szerintem marhára nem az, aki így próbál szexpartnerhez jutni... az meg is érdemli - mondja meg a véleményét, azzal feláll és a fürdőből elhoz egy cetlit. Se név, se semmi, csak egy szám szerepel rajta egy kék papíron.

- Taoéin legalább keresztnevek voltak - jegyzem meg könnyedén.

- Hát ezen nincs... tuti biztosra ment, vagy nem tudom. Fogalmam sincs, mikor kaptam, nem is emlékszem rá.

- Lehet, viccből Tao gyűrte a zsebedbe - kockáztatom meg.

- Elképzelhető, tényleg nem tudom - ráncolja is a homlokát. - Felhívjuk, vagy sem?

- Felőlem felhívhatjuk - mondom vállat vonva.

- Akkor tessék - húzza vigyorra a száját. - Tied a lehetőség, én azt sem tudom, hogy kell.

- Nem bonyolult - közlöm, azzal visszamegyek a hálóba a telefonomért, majd útközben kikapcsolom a számkijelzést és mikor visszaérek, bepötyögöm a papíron lévő számot és amint kicsent, kihangosítom.

- Tessék, Dazai Ichiro! - szól bele egy kellemesen lágy hang.

- Üdv, itt Yuusuke Raktari. Tegnap a barátom zsebébe került a számod egy jó bulin - tájékoztatom.

- Valóban? - lelkesül fel. - Akkor a barátod kivételes teremtés lehet.

- Aha - válaszolok neki csevegő hangon, közben vetve egy izgatott pillantást Yoshira -, középmagas, izmos, szőke hajú, barna szemű és feszes, fekete farmer volt rajta - Az ilyen helyeken úgyis kábé csak ezek számítanak. -, sokat mosolygott és egy hét fős bandával volt. Rémlik?

- Naná, ő volt, aki a mosdóban megleckéztette a haverom, ugye? - kérdez rá kifejezetten lelkesen.

- Aha, mert a te haverod a mi haverunkat szorította oda - árulom el neki. - Fair play volt. De hogy került a zsebébe a számod?

- Junji mutatta a srácot, nekem meg megtetszett és mikor a töpszlit cipelte, még jobban felkeltette az érdeklődésem, szóval kipróbáltam, hátha felhív.

- Nem igazán nyert a dolog, és ugye érzed, hogy miért? - kérdezem meg lazán.

- He? Ezt most tulajdonképpen hogy is érted?

- Rakd össze. Ha az ő zsebében volt a számod és a barátja hívott fel, akkor hogy is van tulajdonképpen? - passzolom vissza játékosan a labdát.

- Ez akár azt is jelentheti, hogy a társaság más tagja facér éppen - tolja be szinte búgva.

- Tökfej - röhögöm el magam, Yoshi meg halkan kuncog. - Mindenesetre ő nem - teszem hozzá.

- Aha... És te? Igazán megnyerő a hangod. Nem akarod elárulni, te hogy nézel ki? - kérdezi hallhatóan vigyorogva.

- Több vért a fejbe, ember! - szólok rá a fejem fogva, de persze mulatva rajta. - Nem voltál elég figyelmes a társasággal kapcsolatban. A szőkével voltam, tőle pár centivel alacsonyabb, izmos, a hajam szanaszét állt és a szemem is barna.

- Bocs, de túl jó hatással vagy rám - közli egyszerűen. Remélem, gyorsan túllendülünk ezen a részen, mert nincs kedvem telefonszexelni. - És ez most mit is jelent?

- Semmit. Kíváncsi voltam, milyen csávó csempész telefonszámot név nélkül valakinek a zsebébe.

- Aki először csinál ilyet.

- Szerintem sokkal jobb módszer, ha meghívod valamire és beszélgetsz vele - jelentem ki lazán, de egyáltalán nem bántóan. - Közvetlenebb, személyesebb, azonnal jön a reakció, nem kell szorongva várni, hogy visszahív-e.

- És ha félénk vagyok? - kérdezi, de érzem, hogy most lódít.

- Nem tűnsz annak. Még a végén kiderül, hogy nem is először dugtad a számod más zsebébe - húzom kicsit.

- Elképzelhető.

- Na, barátom, akkor legközelebb szemelj ki mást! - tanácsolom neki vidáman. - És sok sikert! - teszem hozzá búcsúzóul.

- Nem találkozhatnék veletek? - kérdezi számomra váratlanul. Ahogy elbúcsúztam tőle, nem ezt vártam, de kellemesen ér a meglepetés.

- Miért is?

- Csak kíváncsiságból? Meg mert nem csak dugni lehet ám azzal, aki telefonszámot tesz a zsebedbe.

- Találd meg a bátorságod és csípj el minket a Ritsukuban.

- Mert ott szóba állnátok velem?

- Ha odajössz hozzánk és bemutatkozol, igen.

- Rendben van, meglátjuk, most már tényleg kíváncsi vagyok rátok. - Ez a kijelentés őszinte. Még nem döntöttem el, hogy miképp álljak ehhez a sráchoz, de majd úgyis adja magát a helyzet.

- Van is valami, amire különösen kíváncsi vagy, vagy csak ismerkedni akarsz? - kérdezem meg a hangsúlyba fektetve a kérdés lényegét.

- Így ránézésre elég sokfélék voltatok, csak kíváncsi vagyok, hogyan bírjátok egymást. Meg... te vagy az első, aki nem elküldött a picsába - vallja be.

- Gyorsan sor került volna valami hasonlóra, ha ajánlatot teszel - osztom meg vele őszintén, jelezve, hogy azt cseppet sem szoktam pozitívan értékelni. Az más kérdés, hogy udvariasan elköszöntem volna és bontom a vonalat, aztán bukott mindent, mert egy ismeretlen számot nem fog tudni visszahívni, személyesen meg simán rendezem el pár jól irányzott pofonnal a nyomulós bandát, amiatt nem kell félni. - Régi barátok vagyunk mind, egyszóval jól, jól bírjuk egymást.

- Nem cipelek minden idegent az ágyamba elsőre, ha a barátod nem lenne foglalt, akkor is randira hívtam volna - mondja komolyan. - Akkor nektek végülis ez egy bejáratott hely? Engem ide most vittek először.

- Nem feltételeztem semmit, mivel nem ismerlek - jelentem ki határozottan. - Én korrekt módon igyekeztem hozzáállni ehhez a beszélgetéshez, de korábban a srácokkal lezavartunk párat, ami alapján azt állapítottuk meg, hogy a legtöbben nem rendelkeznek annyi kultúrával vagy ésszel, hogy eljussanak addig a pontig, hogy ha szextelefonozást vagy szexet akarnak, akkor célirányosan ezeket keressék, ne a bár visszafogottabb felén lévőket zaklassák ezekkel, meg a hülyeségekkel. Számomra bejáratott hely, meg a hat srácnak is, akikkel voltunk, a magasabb szőke meg tegnap járt ott először - árulom el. Szándékosan nem adok ki neveket, valahogy elővigyázatosság ez a részemről. Engem nem tudnak semmibe sem belehúzni, mert a családom neve olyan, amihez tengernyi sár kell, hogy bekoszolódjon. - A Ritsukuban minden megvan, amire egy jó helynek szüksége van, máshova nem is megyünk.

- Gondolom, ez nem számít, de tegnap én is kaptam fecniket. Egyébként nem hittem volna, hogy vissza fog vagy fogtok hívni. És ha esetleg tényleg veszem a bátorságot odamenni hozzátok, akkor nem fogtok rögtön elgyepálni?

- Bántottunk ok nélkül bárkit is? Egymást megvédjük, egyébként nem vagyunk harciasak.

- Én nem tudom, de ahogy látom, a haverommal szemben is volt alapja a dolognak, szóval így egyelőre nem a válasz a kérdésre.

- Hát volt. Ha megy a banda megint a Ritsukuba, ha akarod, rád csörgök - búcsúzom újra, most teljesen más felhanggal.

- Megköszönném. Örülnék, ha megismerhetnélek benneteket. Legyen szép napod, már ami még megmaradt belőle! - Na, tök jófej!

- Viszont kívánom! - Azzal kinyomom és leteszem a készüléket magam mellé a kanapéra, s rámosolygok Yoshira. Kíváncsi vagyok, milyennek találta az ízelítőt.

- Azt hiszem, bedőlt a szexgép feltételezésünk - mondja mosolyogva. - A többiek nem fognak kiakadni?

- Nem dőlt be, egy kivétel még nem mérvadó - vetek ellent nyugodtan. - Egyébként is az elején simán bepróbálkozott volna, ha én is úgy állok hozzá.

- Raktari, minden bántás nélkül, de kevesen vannak, akik nem tennék, ha olyan a másik fél viselkedése - mondja meg őszintén. - És én csak vele kapcsolatban gondoltam a bedőlésre.

- Igen, de valahol mindenki vágyik egy társra, egy barátra, valakire, aki szereti és elfogadja. Főleg a melegek körében - válaszolok neki komolyan, s egészen közel csúszom hozzá, hogy oldalának simulhassak.

- Ez korfüggő és mentalitás kérdése is. Nagyon sokaknak van egy olyan időszaka, hogy tombol és minden nap mással van - mondja komolyan, átkarolva engem. Ez nálam kimaradt, de teljesen. - Nekem nem volt ilyen, de találkoztam már olyannal, aki így élte ki magát. Én mindig is igyekeztem társat találni, de nekem is volt egyéjszakás kalandom.

- Mit jelent az egyéjszakás kaland? - kérdezem meg. - Mit értünk alatta, hogy megismerkedtél a másikkal, megtörtént, ami, és aztán pá?

- Valami olyasmi. Felszeded, felviszed magadhoz vagy felmentek hozzá, elvagytok, reggel lelépsz vagy kirakod, és soha többet nem keresitek egymást.

- Nekem ilyen nem volt - árulom el csendesen. Gondolom, ez nem meglepő. - Kalandféleségem volt, de ennyire rövid távban nem gondolkodtam sosem - teszem hozzá. - Mesélsz? - kérdezem meg kíváncsian. - Nem konkrétan az aktusról, hanem a körülményeiről.

- Azt hiszem, ha háromszor volt így. - Az nem sok. - Egyszer elmentünk kocsmázni páran a suliból, ilyen régi banda-összejövetel volt, hogy lássuk, ki hova került és mit csinál. Ittunk, nem keveset, bár én még így sem voltam annyira részeg, mint a többiek. Tartottak egy szülinapot is a helyen csábítóan helyes srácokkal. Kimentem dohányozni, mire az egyik srác utánam jött közülük. Elvoltunk, beszélgettünk, aztán odalépett és megcsókolt, majd várta, hogy felpofozom vagy sem. Közöltem vele, hogy mi lenne, ha feljönne hozzám, azt mondta, rendben, így felmentünk hozzám. Sokáig nem bírtuk, nekem esett és ágyba dőltünk. - Nem gatyáztak tényleg... Nekem ez elég meredek. - Aztán persze bealudtunk. Reggel együtt zuhanyoztunk, ám beközölte, hogy amúgy neki kapcsolata van, szóval ő ennyinek gondolta ezt a dolgot. Vállat vontam és elment. Ennyi volt. - Nekem mégis kikerekednek a szemeim és végigfut a fejemben az a kérdés, amit már annyiszor feltettem: Ha valakinek kapcsolata van, miért fekszik le mással? Sosem fogom megérteni... - A másik kettő is hasonlóan zajlott, csak akkor éppen valami tök más indokkal váltunk el reggel, volt, akit én nem akartam újra látni, volt, aki engem nem. Egy-egy szexnek jó volt, de ezen túl nem zavartattam magam. - fejezi be. Nem véletlenül ő ment el Jeremyvel, és nem én. Gondolkodtam rajta, de Yoshi gyorsabban döntött. - Kalandok? - kérdez vissza.

- Nem igazán tudom, minek nevezzem azt, amit én csináltam. Amíg Masaoval voltam, volt, aki csapta nekem a szelet, de elutasítottam mindenkit, utána elég zavaros időszak volt az a körülbelül két év. Miután bekerültem Asame testőrségébe, kicsit letisztultak dolgok, ám mivel Teru kikosarazott, megpróbáltam továbblépni. Ismerkedtem, ezeket nevezem kalandoknak.

- Nem kell válaszolnod, de... hány emberrel feküdtél le eddig? - kérdezi meg félénken.

- Ez miért fontos? - kérdezem meg tőle. - Nem sokkal.

- Nem fontos, csak kíváncsi voltam rá, de igazából nem számít. Most már nem - mondja mosolyogva, de őszintén. - Viszont van egy rossz hírem. Lassan el kell indulnunk vissza - jelenti be. Ez valóban rossz hír, de hogy csillapítsa ennek bánatát, maga felé fordítja a fejemet, majd gyengéden megcsókol. - Ha Teru délelőttös, mármint szóval az, akkor alszunk együtt holnap? Más úgysem jön be, mikor éjszakások vagyunk.

- Ha Terunak esélye sincs ránk nyitni, benne vagyok. Egyébként mi az, hogy most már nem fontos, kikkel feküdtem le korábban? - kérdezek rá rendületlenül. - Mindig vigyáztam a betegségekkel, ha ezért kérdezted.

- Azért nem fontos már, mert velem vagy - mondja nagyon komolyan. - Csak velem. Nem gondoltam, hogy ne vigyáznál, ahogy ezt én is mindig megtettem, ez volt az első számú szempont mindig. - Mély nyomot hagyhatott benne Jeremy a csélcsapsággal, én azonban nem lennék képes odaadni magam másnak. Nyom egy puszit az arcomra, s a kezemre fog. - Na gyere! - kér felhúzva engem. - A héten még vissza kéne jönnünk egyszer, mert hoztam pár cuccot a hűtőbe, amit ki kéne enni - jelenti ki egy ravasz mosollyal.

- Részemről nincs akadálya szerintem. - Ezután összeszedjük, amit kell és visszamegyünk a házba, hogy a szokott életünket éljük. De legalább együtt.


* * *

Mire végzek a zuhany-öltözés-fogmosás körüli macerával, Yoshimi már az ágyában vár. Mindketten fáradtak vagyunk, nekem azonban még meg kellett valamit beszélnem Shiroval, így meglehetősen késve sikerült eljutnom ide. Nem szeretek éjszakás lenni, mert felborítja a bioritmusomat és az alvás intimitását nem óvja meg a sötétség. Szégyellős félmosollyal, leszegett fejjel megyek oda az ágyhoz, majd bebújok Yoshi mellé és hátat fordítva neki kicsit közelebb csúszom hozzá. Szinte azonnal átölel és az arcát a hajamba temeti. Még mindig a korábbi kérdésén jár az agyam. Azon, hogy miért annyira fontos, hogy hány emberrel feküdtem le és miért nem fontos mégsem azért, mert már az övé vagyok. Biztosan butaság ennyit agyalni ezen, mégis folyton visszakattan a fejemben ide a kerék. A családom nézőpontja szerint már kurvának minősülnék bőven, de nem nézem ki a mögöttem fekvő szőkeségből, hogy hasonlóan gondolkodna, mint az én kemény, konzervatív apám. Ha nem is az foglalkoztatta, hogy összeszedtem-e valami nyavalyát, akkor mi? Az, hogy másokkal mennyire volt rendszeres szexuális életem? Vajon ha mondanék neki egy számot, kiszámolná, mennyi esélye van többet dugni velem? Nem akarok kombinálni, csak... félek. Neki ez fontos, nekem pedig... nem. Illetve fontos, de nem úgy. Nekem inkább az számít, hogy ha kapcsolatban vagyok, akkor mindent kizárólag egymással és ha a kapcsolat jó, működik, biztonságos, szeretjük egymást, akkor kicsit... engedékenyebb vagyok, mert megteszem, amit a kalandjaim során sosem: odaadom magam.

- Min agyalsz még mindig? - kérdezi szinte morogva.

- Még... kattog az agyam... nappal nehezebben alszom, hiába vagyok fáradt - válaszolok bizonytalanul. Nem akarom felhúzni, ha én nem is bírok könnyen elaludni, legalább őt hagyom.

- Történt valami? - kérdezi, s megemeli a fejét, majd maga felé fordítja az enyémet, hogy a szemembe nézhessen.

- Nem, semmi rendkívüli. - Már olyan fáradt vagyok, hogy kissé elmosódik előttem minden. Erőtlenül rámosolygok, aztán becsukom a szemeimet. - Aludj - kérem csendesen.

- Rendben. - Nyom egy puszit a számra, aztán visszafekszik. Aprót mosolygok ezen az alvás előtti csókon, majd kicsit fészkelődöm és igyekszem átadni magam az alvásnak. Persze nem megy. Sosem tudtam aludni, ha valami gondom volt, Masao is inkább felkapcsolta a kislámpát és szétverte a fejemet párnával, mert bosszantotta, hogy nem bírok nyugton maradni, ő meg nagyon éberen alszik. A dolog vége sokszor nagy röhögés volt és kifáradtam annyira, hogy mire rendbe tettük az ágyat, már nem volt gondolat a fejemben, csak eldőltem és másnap valamikor felébredtem.


Újabban sokat gondolok arra az időszakra. Mellette voltam a legboldogabb mindig, aztán szakítottunk és szép lassan a banda váltotta fel azt a felhőtlen érzést, amiben mellette úsztam. A srácok... Mindegyiküknek tetszett Yoshimi és a szőkémmel együtt szeretnének viszont látni legközelebb is. Ennek elmondhatatlanul örülök. Tao tényleg elfogadta, Chiaki úgy láttam, nagyon megkedvelte, Yuu meg majd lecsillapodik és minden rendben lesz. Dayki is nyitott felé, hiszen elhívta a koncertjére, ami nála felér egy pertuivással. Nagyokat mosolygok, ahogy eszembe jut pár dolog, aztán a hátamra fordulok és a plafont bámulom tovább. Yoshit érdekelték a csapaton belüli kapcsolatok és nyilván rájött, hogy egy ilyen bandán belül könnyen kialakulnak szorosabb vagy lazább viszonyok. Nem arra gondolok, hogy Yuu addig hajtotta Yajirot, míg az ágyába nem tudta terelni, mert Yuu képes sokkal rámenősebb lenni az egészségesnél, Yajiro meg néha igazán szerencsétlen, de ha azt veszem, hogy a banda egy zárt tér, egy biztonságos, baráti társaság, azért érthetőek dolgok. Például Chiaki és Yajiro kapcsolata. Nincsenek együtt, nem szeretik jobban egymást, de rendszeresen összejárnak. Egy időben Tao és Dayki is kóstolgatta egymást, ám úgy tűnt, valami nem működik kettőjük közt, mert végül ez abbamaradt. Vajon, ha Yoshi tudná, hogy Daykival mi is...?

- Így sosem fogunk aludni - kuncogja el magát, én pedig kényelmetlenül összehúzom magam és bocsánatkérően pillantok rá. - Mondd el, mi bánt vagy foglalkoztat - kéri kedvesen.

- Átmásszak a saját ágyamba? - kérdezem meg. Masa, amikor még a kimerítő csatározás sem volt elég, vagy a lehető legrosszabb ötletnek bizonyult, inkább ott hagyott az ágyban, ő a vendégszobában húzta meg magát. Reggel persze mindig mellettem volt, de hogy mikor jött vissza, az rejtély maradt a számomra minden alkalommal.

- Hülye vagy? El nem engedlek innen - jelenti ki, majd megemelkedik és lemosolyog rám. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, pedig annyira hülyén érzem magam tényleg. - Inkább oldjuk meg, ami nem hagy aludni.

- Most épp raktározom el a buli emlékeit - árulom el. Nem nagyon akarok beszélgetni erről, bár lehet, hogy Yoshinak igaza van és jobb lenne mégis. Viszont nem tudom, ezt hogy lehetne, vagy hogy egyáltalán be akarom-e neki vallani, hány emberrel és hogyan feküdtem le.

- Ez rendben van, de más is foglalkoztat, érzem. Igaz? - kérdezi meg és orrával megböködi az arcom. Elmosolyodom és megsimogatom a haját. Nem tudnék hazudni neki. Nem csak azért nem, mert én magam képtelen vagyok rá, hanem mert ismer. Az elmúlt négy évben több időt töltöttünk együtt, mint a kapcsolatunk alatt Masaoval, hiszen együtt, egy szobában éltünk végig. Megadom magam. Hátat fordítok neki és a kezét szorosan a testemre csavarom, mert nem szeretném, ha látná a képem.

- Te hány emberrel feküdtél le? - kérdezem meg nagyon halkan.

- Szóval ez a baj - válaszol kedvesen. - Veled együtt nyolc. - Sokkal többre számítottam.

- Én... rajtad kívül hattal - mondom meg neki.

- És ez miért volt ekkora baj? Mármint miért rágódsz ezen?

- Nyugtalanított, mert ezt senki sem kérdezte meg tőlem.

- Csak kíváncsi voltam, sosem gondoltam volna, hogy ennyire kiakasztalak vele. Ne haragudj! Nem akartam vele rosszat.

- Nem, szó sincs ilyesmiről! Kicsit aggasztott, mert számosítani az ilyesmit sosem jó. A srácok közül például én rendelkezem egyedül egyjegyű értékkel - árulom el kínosan.

- Meg ezek szerint én - kuncogja el magát. - Nincsen ezzel semmi gond, ha negyven lenne, akkor sem számítana.

- Számítana. - Yuu, aki már nem is számolja a hódításait, mert feleslegesnek érzi, csupán vállvonva rávágja, hogy “Már a száz megvolt.”, számomra például... erkölcstelen. Én olyan családból jöttem, ahol a férfi megkéri az apjától a kiszemelt lányt, elveszi feleségül és egy életen át vele, és csak vele él, hál és van. Ehhez képest még a hat partner is rengeteg, de hogy húsz-harminc-negyven... Elfogadhatatlan.

- Szerintem meg nem, mert a fontos a most. Bízom benned, szeretlek és tudom, hogy nem lennél mással, így pedig a múltbeli dolgok már elmúltak.

- A múlt és a gyökerek mindig fontosak lesznek - jelentem ki. - Sosem tudsz megválni tőlük, menekülhetsz előlük, tagadhatod, megvetheted, másnak mondhatod magad, de végeredményben mindig hozzád fognak tartozni, beleszólnak majd az életedbe és meg is határozzák bizonyos részleteit.

- Mert attól, hogy volt hat partnered, rosszabb vagy, mint bárki más?

- Nem, nem ezt mondtam, csupán az én értékrendem szerint az egy az egész életen át az elfogadott. Így gondolkodom és így vagyok beállítva. - Ezért kellett olyan sok idő a Masaoval való szakítás feldolgozására és ez magyarázza, hogy míg Yoshival össze nem jöttünk, is képes voltam visszamenni hozzá. Masahoz tartoztam és bár a szerelem elmúlt, minden más állandó és nagyrészt érintetlen maradt.

- Szerintem meg ez hülyeség. Akár nőt, akár férfit szeretsz, ha csak eggyel vagy örök életedben, akkor mindig azon fogsz agyalni, milyen lehet mással, hogy jól döntöttél-e. Így viszont kiélheted magad, kipróbálsz pár embert, megnézed a saját határaidat, aztán megállapodsz amellett, akit igazán tudsz szeretni és akivel minden stimmel majd. - Kezdem kétségbe vonni azt a nyolcat...

- Nem, dehogy! - Szinte megpattanok az ágyban. Azonnal fel kell ülnöm, mert ez... ez... ez... ez... - Ez hallatlan! - csattanok fel, mikor végre megtalálom a keresett szót. - Mi az, hogy kipróbálsz pár embert?! Az emberek nem használati tárgyak! - Azt hiszem, hangos vagyok, ezért visszaveszek a lendületből, amennyire tudok. - Egy nőt kifejezetten visszataszítónak tartanak, ha sok férfivel osztja meg a testét! - folytatom halkabban. - Összesúgnak mögötte, kurvának nevezik és lenézik. Egy férfinek néhol talán erény sok nőt vagy férfit kipróbálni, de engem nem így neveltek.

- Raktari! - szól bele erélyesebben. - Hallgass meg! - kér komolyan. - A három egyéjszakásomon kívül a legrövidebb próbám hét hónapos volt, ezek kapcsolatok voltak, csak valami miatt végük lett. Senki nem kezelte a másikat tárgyként és mindet hosszútávra terveztem. Csak közbejöttek a körülmények mindig - próbál csitítani.

- Nem gondoltam rosszat rólad - szögezem le a szemébe nézve -, csupán a "kipróbálsz pár embert, mielőtt a megfelelővel összekötöd az életed" azt szokja jelenteni, hogy az illető egy hosszú ideig fűvel-fával akár bokorban is, aztán választ maga mellé egy olyan embert, aki elviseli és mellette legalább egy szeretőt tart, mert már nem bír leállni, megszokta a változatosságot. Én hiszek abban, hogy egy ember is képes egy egész életen át újat nyújtani, megújulni és tökéletesen kielégíteni minden vágyat, ezért nem tartom hülyeségnek azt, hogy egy mellett maradjak. Tudom, hogy hogyan értetted, amit mondtál, de a családomban az udvarlási időszak fél évtől egy évig terjed átlagosan, ami alatt bőven megismered a másikat, tehát eldönthető, hogy érdemes-e megházasodni vele, vagy sem.

- Ez rendben van, de mi történik, ha két év után érzed úgy, hogy mégsem ő nyert? Vagy más sokkal jobban bejönne? Mert szerintem ez előfordul. Ráadásul ezt úgy mondom, hogy talán a Jeremyvel való kapcsolatom volt az egyetlen, aminek én is akartam a végét.

- Ha elvetted, nincs kiszállás. Ha két év óta házasok vagytok, már valószínűsíthetően van egy gyereketek is és egy családot nem bontasz fel akkor sem, ha a ménkű csap beléd, olyan szerelmes leszel valaki másba. Ez becsület. Őt választottad, vele maradsz - jelentem ki komolyan.

- De ha boldogtalan leszel, meg ő is, akkor annak mi értelme van? Őszintén nem értem ezt. Rendben van, a gyereknek fontos, de megér annyit, hogy két ember is boldogtalan legyen ebben? Vagy jobb az, ha a gyerek viták és veszekedések között nő fel?

- Azért, mert valakibe nem vagy szerelmes, nem kell vele veszekednek, vitatkoznod, de még csak rosszul sem érezned magad egy házasságban. A legtöbb nem tudja megőrizni a szerelmet, de mivel két ember azért köti össze az életét, hogy együtt alkossanak valamit és gyereket neveljenek fel, igen, a gyerek nemhogy elég, de maga az ok, amiért a házasságot fenn kell tartani. Élhetsz békében, egyetértésben, jól a társaddal és ez a cél. - Ez a téma elég nehéz. Mindig rávilágít, mennyire gyenge és selejtes vagyok.

- És mit teszel, ha már nem bírsz vele egy helyen meglenni? Vagy ha mondjuk kiderül, hogy neki van szeretője melletted?

- Nem szabad eljutni addig, hogy már nem bír a két ember egy helyen megmaradni. Inkább el kell menni segítséget kérni az idősebbektől, vagy a családokat segítő szervezetektől. Irtózatos szégyen felbontani egy házasságot, Yoshi - mondom meg komolyan. - Az még nagyobb, ha valamelyik fél szeretőt tart, mert az nem csak a házasság bukását, de a másik fél saját nemiségének bukását jelenti. Ha a feleséged más férfinál keresi a boldogságot, megbuktál, mint férfi. Mintha kiheréltek volna.

- És ha ennek az az oka, hogy másba szerelmes és ez győz?

- Akkor is. Az ok mindegy, ha a másik szeretőt tart, megbuktál. Ő is, de te is.

- Hát nem tudom - mondja bizonytalanul. - Tudod, hogy azért menekültem el otthonról, mert hozzá akartak kényszeríteni valakihez. Ennek van értelme?

- Nekem is találtak menyasszonyt. Találkoztam vele, megbeszéltük, hogy a házassághoz igazából egyikünknek sincs kedve és megmondtuk otthon, hogy a másik nem alkalmas társnak. Ebbe nem lehetett belekötni. Azóta is hallgatom a fejmosásokat és az ajánlatokat, aztán ugyanúgy elmegyek a nőhöz, akit mellém szánnak és lebeszélem magamról, mint az elsőt.

- Nekem ennyi elég volt, mármint az első találkozás. A nő már akkor felajánlott mindent, csak vegyem el, mert betöltötte a harmicnyolcat és lassan kicsúszott az időből. - Kikerekednek a szemeim. Harmincnyolc?! Yoshimi apja a fejére esett, azt hiszem. Egy harminc éves nő már nagyon necces, afelett már a rejtegetnivaló kategória, arról nem is beszélve, hogy mindezt egy huszonéves srác mellé... Súlyos. - Ez nekem nem fért be és akkor léptem le otthonról. Ha apám szerint ez a nő volt a legmegfelelőbb, akkor nem is akartam tudni, ki a többi.

- Apukád egy kicsit átértelmezett dolgokat, azt hiszem... Vagy önmagának választotta - teszem hozzá még mindig sokkolva a hallottak miatt.

- Akkor, ha magának választotta, akkor vette volna el ő. Nekem ez nagyon meredek volt, túlontúl is. Ha addig érdeklődtem volna nő után, akkor ezután már tuti nem. Érted, a nő nekem esett, felkent a falra és elkezdett lesmárolni és már szedte is volna le a ruhám, hogy most azonnal mindent, alig tudtam menekülni. Megrázó volt.

- Azt elhiszem. - Az ilyen esetekre nem vagyok felkészülve, úgyhogy most nem tudom, mégis mi a fészkes fenét mondjak vagy csináljak. Kínosan összehúzom magam egy kicsit és igyekszem valami használhatót is kinyögni. - Nekem... semmi bajom a nőkkel, csak... nem... nem érdekelnek túlságosan - makogom el ügyetlenül. - Volt olyan, aki felajánlkozott, de úgy helyre tettem, hogy utána a legtiszteletteljesebb protokollal búcsúzott és sietősen eltipegett újragondolni az életét. - Engem nagyon kevesek voltak képesek sarokba szorítani, vagy legyőzni. Nem azért, mert olyan ellenállásom lenne, mint Deonnak, hanem a kiállásom tud élesen megváltozni, amikor szükséges. Mindig szelíd, szerény és kedves vagyok, ezért egy hirtelen pofon vagy kemény szavak a számból olyan meglepőek mások számára, hogy kétségtelenné válik, kinek az akarata érvényesül.

- Akkor ugyan nem voltam büszke rá, de a menekülést választottam. Elköltöztem, mire apám kitagadott, meg azt vágta a fejemhez, hogy majd pár hónap múlva visszakönyörgöm magam - sóhajt fel. - Hát ez nem történt meg, amitől még mindig dühös. A tesóimmal néha beszélek, ők mondták. Ennek ellenére most már büszke vagyok arra, hogy megléptem és nem azt tettem, amit parancsoltak. Boldog vagyok és szabad, ez pedig elég, sőt, bőven több is, mint amit otthon valaha is remélhettem. - Nagyot ásítok. Én szégyellem, hogy nem tudom teljesíteni a velem szemben támasztott elvárásokat, ezért inkább nem szólok semmit, csupán visszafekszem mellé.

- Most már tudok aludni - motyogom és remélem, hogy nem vettem el a kedvét, vagy töröltem ki a szeméből az álmot.

- Tudod, hogy én meg bármikor. - Ezen jót mosolygok és még egy újabb puszit is kapok az arcomra, aztán szorosan hozzám bújik. - Akkor jó éjt, vagy valami hasonlót. - Elkuncogom magam, s mire elhal a jókedvem, már alszom is.