9.

Yoshimi

Raktarival beszélgetni mindig olyan furcsán jó érzés. Szeretem, mikor így kicsit összebújunk, ő játszik és aztán kerekedik belőle valami. Valamennyire lazán érintjük az úgymond veszélyes témákat is, amiket nem hiszem, hogy mással mernék. Valahogy megvan az összhang, minden stimmel, így pedig nincsen félelem sem. Imádok a sráccal lenni és szerintem ezt ő is tudja, ahogy viszont is van ez az állapot.


Azonban ha délután tényleg velük akarok menni, akkor nem ártana nekikezdeni a papírjaimnak, mert este le kell adni őket, szóval ha hamarabb behozom a lemaradásom, akkor nem gáz a lógás sem. Nyomok egy puszit Tari homlokára és kikászálódom mellőle, hogy magamhoz vegyem a stócot, meg valami keményet, amin írni tudok. Aztán csak nem bírom ki és mellé telepszem az ágyra, ugyan felhúzott térdekkel, de mégis csak a közelébe, azzal nekilátok a munkának. Utálom a jelentéseket, jegyzőkönyveket, dokumentációt, könyvelést, de néha nekem is kell. Sajnos ez pont az az alkalom. Tíz perc után már dobolok a könyvön, meg minden bajom van, de igyekszem a munkával foglalkozni. Ez így bőven kínszenvedés lesz. Utálom, utálom, utálom! Most meg pláne, mert lehetne jobbat is csinálni, ehelyett ezt a rohadt papírt körmölöm. De ha meg estére nem vagyok meg vele, akkor meg bukom a holnapot is, amit szeretnék szabaddá tenni, legalábbis a délutánt és az estét. Nem kell nekem még plusz feladat is.


Viszonylag gyorsan veszem az akadályokat, csak egyszerűen kedvem nem sok a dologhoz. Időnként kipillantok Tarira, elmosolyodva figyelem egy kicsit, aztán visszatérek a munkához. Ezek a pillantások segítenek, mert ilyenkor sem kell a hülyeséggel foglalkozni. Sosem értettem, miért kell ennyi mindent kézzel írni, nem is szeretek, nem is írok valami szépen, de persze igyekszem. Mikor ide kerültem, olyan ronda volt az írásom, hogy gyakoroltattak velem. Egy óra után feladom és kicsit félreteszem a paksamétát és csak figyelem a srácot, aztán nem bírom ki, hogy ne érintsem meg. Most egy kicsit bújnék és kiskutya szemekkel lesek fel rá, hogy szabad-e. Raktari leteszi a PSP-t a kezéből és magához húz. Bújok, mint egy kisgyerek, ez a munka mindig hisztissé tesz és ezt ő is nagyon jól tudja. Átölelem és a fejem a nyakához fúrom, ő mosolyogva ringat meg és kapok egy csókot is a fejemre. Imádom ezt a srácot, mindig kitalálja, mit szeretnék. Lassan simogatom a hátát és szinte ráfekszem, vagyis inkább az ölébe, de ez mindegy is. Kell egy kis más, egy kis nyugi, kis szeretgetés, aztán mehet tovább a papírozás.


Kiélvezem egy kicsit a közelségét, aztán felegyenesedem és nyomok egy pici puszit a szájára, aztán még egyet, meg még egyet. Kíváncsi vagyok, vevő-e most egy kis játékra. Úgy látom, nem nagyon érti, mit szeretnék, bár mosolyogva viszonozza a csókjaimat. Nem tudom, mit szeretnék, csak jó így lenni. Végül elmélyítem az egyik puszit és gyengéden megcsókolom a srácot. Azt hiszem, ez tetszik neki, mert szerelmesen viszonozza. Fél kézzel felkúszok a nyakára és így tartom meg magam. Vajon meddig bírjuk így, egymás szájából véve levegőt? Egyre kíváncsibb vagyok rá. Aztán ígérem, visszamászom a jelentésekhez. Lelkesen megy bele a játékba, miközben a karomba kapaszkodik. Úgy látszik, ő bírja jobban, mert még csak kicsit sincs kifáradva, mikor én már kapkodom a levegőt. Sebaj! Most már nem hagyom abba. A kérdés, meddig bírom tartani magam. Vajon, ha elkezdek dőlni, megfog? Remélem, mert lassan bekövetkezik. Együtt dőlünk le az ágyra, mire már mozdulok is közelebb hozzá, hogy odabújhassak. Nem akarok bekómálni, de ez valahol fantasztikusan jó. Tovább ostromlom Tari ajkait, remélve, hogy még ő is bírja. Végigsimít a karomon, a hátamon. Tudom, hogy élvezi, ezért nekem sincs kedvem megállni. A hátamra fordulok és magam fölé vonom, mert így a legstabilabb és azt hiszem, az én levegőm fogy jobban. Raktari lassan csókol, élvezetesen, őszintén, szerelmesen. Ugyanez van bennem is, remélem, érzi, amit ezzel mondani akarok neki. Még egy ideig bírjuk, bár én már erősen pihegek, mikor abbahagyjuk, ő meg a mellkasomra fekszik és hozzám simul. Beletúrok a hajába, eljátszom a tincseivel, miközben csak figyelem és próbálok levegőt kapkodni. Ez annyira jó. Várom, hogy megtaláljam a hangom végre.

- Te mióta bírod ilyen jól? - kérdezem még egy picit mindig lihegve.

- Hogy? Mit? - Ezek szerint nem is tudja?

- A csókolózást.

- Szeretem - árulja el végül zavartan kuncogva.

- Ezt én is - vallom be. - Fantasztikus volt. - Választ ugyan nem kapok, de a nevetgélés folytatódik és szégyellősen bújik hozzám. - Kitől tanultad?

- Mégis mit? - kérdezi nevetve. - Csókolózni?

- Aham. - Nem tudom, min kuncog, de élvezem, hogy ezt teszi. Apró köröket rajzolok a hátára, miközben lesandítok rá.

- Te most komolyan erről akarsz hallgatni? - Kétkedik abban, hogy ez valóban érdekel, pedig de.

- Ha nem akarsz róla beszélni, nem. Csak kíváncsi voltam - ismerem el végül.

- Nekem... szinte mindenben Masao volt az első... - motyogja. - Egy ideig a kapcsolatunk csak apróságokkal lett több, mint volt... érintésekkel, csókokkal... hosszú csókolózásokkal, összebújásokkal... - magyarázza csendesen.

- Zavar, hogy megkérdeztem?

- Nem.

- És miért gondoltad, hogy engem fog?

- Én nem szívesen hallgatnék túl sokat az előző kapcsolataidról - vallja be. - Ha beszélni akarsz róluk, meghallgatlak, ha valamit nem zártál le, vagy ilyesmi, segítek, vagy ha csak eszedbe jut egy-egy emlék és meg akarod osztani velem, azt is lehet, csak vannak dolgok, amikről én magam sosem kérdeznélek.

- Akkor mást kérdezek. Ugye ilyet gyakran szeretnénk csinálni? - kérdezem végül vágyakozva.

- Benne vagyok - válaszolja széles mosollyal.

- Szuper - kuncogom el magam. - Most viszont vissza kéne menni a lapjaimhoz - mondom lemondóan.

- Na! Pattanj! - biztat lelkesen. - Én is kerítek magamnak némi feladatot, hogy ne érezd egyedül magad - teszi hozzá játékosan.

- Ugyan, melletted nem érzem. És ha időben végzek, kapok még egy csókot? - kérdezek vissza húzva őt.

- Abból bárhányat kaphatsz, de ha az motivál, a következőt csak akkor kapod, ha időben kész leszel - heccel vissza.

- Akkor ugrás van, még szeretnék egyet az újoncok előtt - nevetem el magam. - Előleg nincs? - Persze végül ő sem bírja és kapok egyet, bár ez nem olyan hosszú és Raktari is ellép a munkáért. Visszavackolom magam és írom tovább ezt a szerencsétlenséget. Ő is betelepszik végül mellém és most már egymás mellett szenvedünk. Mondjuk a jutalom ígéretével sokkal könnyebben megy a dolog, az egyszer biztos. Raktari persze végigmocorogja az egészet, már megint nem tud meglenni egy helyben. Meg is lepődöm, még fogalmazni is könnyebb és másfél óra alatt befejezem az összeset, ami megmaradt. - Kész vagyok - közlöm be vidáman.

- Akkor ellenőrizd ezt lécives - kéri kínosan és odaadja a munkáját. Kérdőn nézek rá, de azért nekiállok átolvasni, és azért egy-két helyen találok pici pontatlanságokat, amit meg is mutatok Tarinak, hogy javítsa ki. Persze kínosan viseli, de amint kész, nyomok egy csókot a homlokára, ezzel próbálva vigasztalni őt. Nem is volt vészes most, nem tudom, miért csinál így.

- Akkor minden kész?

- Öltözés és edzőterem. Meg szólok Jeremynek, hogy ne maradjon le a mókáról.

- Héééé! És mi lesz a jutalmammal? - kuncogom el magam. Még több mint egy óránk van háromig. Hova kapkodunk?

- Ja tényleg! - jut eszébe. Megcsóválom a fejem. Már totál izgatott a srác, így meg sem lep a gyors csók, amit kapok. Legyen, de ezt este még megbosszulom. Raktari már ki is ugrott az ágyból? Hova-hova?

- Sietünk? - kérdezem be vigyorogva, de már mászom én is utána.