19.

Shinji

Fogalmazzunk úgy, hogy kibaszott fáradt vagyok. Bakari és Tatsuki tegnap esti záróműsora pont úgy hiányzott, mint árvíz idején a szakadó eső, de nem is ők lennének persze. Komolyan néha fontolóra veszem, hogy inkább bébisintért hívok nekik, annak talán jobban megy helyrerakni a két óvodás fejét. Egyik megy az egyik sarokba, másik a másikba, aztán gondolkodhatnak az élet nagy dolgain.


Szerencsére Jeremy is úgy dönt, hogy mindent megbeszélt Tatsukival és lelép, amit cseppet sem bánok jelenleg. Nem zavar a kölyök, egyszerűen csak hosszú volt ez a két nap ahhoz, hogy most többet elviseljek bárki jelenlétéből is. Az antiszocialitásom még ilyenkor is képes virágozni. Ezt kell szeretni, vagy elfogadni, teljesen mindegy. Miután kiengedtem a kölyköt, visszamegyek a nappaliba, ahol már Tatsukinak persze hűlt helyét találom, így egy apró sóhajjal leoltom a villanyt és bemegyek a hálóba. Nem tudom, mit mondhatott neki Jeremy, de leverte a biztosítékot a tetoválónál, így gyanítom, megint a szalon került szóba. Faszomért nem tudja csak egyszer befogni a száját, nem mindent az ember nyakába borítani egyszerre! Semmi gond, végülis igaza van, itt van ez a hülye Shinji, majd ő megnyugtatja, elsimítja... Hát kösz...!


Belépek közös szobánkba. Tatsuki az ablaknál áll és kifele bámul rajta, így odasétálok hozzá, s átkarolva derekát hajtom fejem vállához. Nem szólok semmit, ha akar, úgyis beszél, ha nem, akkor meg hiába faggatózom, kussolni fog ítéletnapig. Érzem, hogy mindene remeg, ezért apró csókot nyomva a vállára pillantok fel rá. Lecsukja szemeit, a vállai meg-megrándulnak és apró szusszanások is előtörnek belőle, miközben ajkait néha összeszorítja. Az arca úgy fest, mint akit épp lassú kínzásnak vetnek alá, s tudom, hogy ez valahol így is van, ő pedig csak némán tűri mindezt. Néha annyira szeretném, ha legalább a felét átvállalhatnám tőle ebből az egészből, de persze az ilyen kívánságok sosem teljesülnek...


Akárki akármit mond, nekem ő mindig is megmarad annak az erős és büszke férfinek, mint akit megismertem, még akkor is, mint az ilyen alkalmakkor, mikor befelé sír és tombol. Dühös. Kissé kivörösödik és a szemöldökeit is összeráncolja, valahol azonban most örülök annak, hogy nem állt neki törni-zúzni. Nem biztos, hogy képes lennék bármit tenni, hogy lenyugodjon, arról nem is beszélve, hogy Bakarival megint csak egymásnak esnének abban az esetben. Hosszú percek telnek el így, mire szép lassan elmúlik nála a düh és kezd megnyugodni is, én pedig továbbra sem eresztem őt. Végül kibontakozik az ölelésemből és az ágyra telepedve kihúzza kezeit a kötésből és kinyújtja őket. Halványan elmosolyodom a dolgon, majd odalépek hozzá, s míg előhalászom a Bakari által hozott krémet az éjjeliszekrényből, nyomok egy csókot ajkaira, utána azonban elmegyek kezet mosni, hogy visszatérve a tetoválóhoz elláthassam a kezeit.


Amint végzek kezei újrakötözésével, Tatsuki hátradől az ágyon és addig mocorog, míg nagyjából az ágy közepére nem keveredik, ott pedig összegömbölyödik. Figyelem őt, míg elpakolok, s bár Tatsuki nem mutatja, sejtem, hogy fájdalmai is vannak. Kiviszem a szemetesbe a róla lefejtett kötszert, majd elvonulok kezet mosni, s egy teát is készítek neki abból a gyógynövényes keverékből, amivel ő is itatott engem, míg az ágyat nyomtam. Az egész nem tart sokáig, s kezemben a bögrével térek vissza a hálóba, majd az éjjeliszekrényre téve azt telepedek le a tetováló mellé. Nem alszik még, csak kezeit nézi, miközben szinte hallom, ahogy jár az agya.


Ezek a legrohadtabb pillanatok az egészben. Ilyenkor csak még erősebben érzem azt, hogy ha kérhetném, ha lehetne ilyet, inkább az én kezeim legyenek ilyen állapotban. Nekem nem számítana... Tatsuki megint magába van fordulva, így derekára csúsztatom kezem valamelyest magamhoz ölelve őt és gyengéden cirógatni kezdem a hátát. Most is hagyja magát engem figyelve, én pedig halvány mosollyal ajkaimon nyomok csókot övéire. Korábban sosem engedte ezt, elhúzódott vagy megállította a kezemet, ha cirógatni akartam, most azonban látom rajta, hogy nem csak elviseli, de valahol igényli is a gyengédséget. Nincs okom nem megadni neki. Kezét óvatosan átveti rajtam, majd helyezkedik kicsit, hogy minél közelebb lehessünk egymáshoz. Csókot nyom fejemre és arcát hajamba temetve vesz egy mély levegőt, majd nem azonnal, de gyorsan fújja ki azt. Zúgolódnak benne az érzések, amitől bár úgy fest, hogy nehezen kap levegőt, tudom, hogy nem erről van szó, egyszerűen csak megváltozik a légzésének üteme, nekem pedig csak még jobban összeszorul a szívem ezekben a pillanatokban, előtte azonban sohasem mutatom. Nincs szó arról, hogy sajnálnám, egyszerűen csak fáj így látni őt és bármit megadnék azért, hogy ez ne legyen így. Megadnék mindent azért, hogy újra normálisan tudja használni a kezeit, nem számítana, mekkora árat kellene fizetnem érte.


Tatsuki vállai aprókat rándulnak, miközben ajakpiercinge néha hozzásúrlódik fogaihoz. Légzése megint szabálytalanná válik és apró kortyokban veszi a levegőt. Továbbra is simogatom őt, gyengéden csitítva, némán nyugtatva, mire válaszul arcát még erősebben fúrja hajamba. Lenyelem könnyeimet, mert kettőnk közül most nekem kell erősnek lennem, nekem kell őt segítenem, támogatnom és ösztönöznöm, bármennyire is nehéz, mert azt akarom, hogy talpra álljon ebből, tart ameddig tart, kerül, amibe kerül. Beledöglök ebbe a tehetetlenségbe...


Lassan végül tényleg teljesen megnyugszik és el is alszik, én pedig megint magamra maradok a bennem kavargó érzésekkel. Bakari figyelmeztetett, hogy rohadt nehéz lesz, magam is tisztában voltam vele, mégis vállaltam, mert szeretem ezt a férfit és legyen bármi, kitartok mellette, de azt nem gondoltam teljesen végig, hogy magammal is meg kell küzdenem az ilyen pillanatokban. Nincs bennem önvád, csak tehetetlenség és keserűség, mert nem tudom megkönnyíteni a dolgot, nem tudok tenni semmit azért, hogy ne szenvedjen és nem fizikálisan, lelkileg... Mondd, erre miért nincs semmi? Miért nem viselhetem én helyetted a következményeket?


Lehunyom szemem és bár baromi fáradtnak érzem magam, képtelen vagyok aludni. Csak hallgatom egyenletes szuszogását. Nem tudom, mennyi idő telik el így, míg végül Tatsuki megébred, s kikelve az ágyból indul el kifelé, ám félúton megáll és visszafordul felém.

- Segíts nekem - kéri. Mindig így tesz, ha valami olyasmit akar, amit egyedül nem tud megtenni, ám kimondani nem mondja ki, csak rávezet arra, mit szeretne. Kikelek én is az ágyból, majd elindulok vele. A mosdóba megyünk. Segítek neki elintézni folyóügyeit, majd csókot nyomva vállára ellépek mellőle és kezet mosok.

- Nem vagy éhes?

- Nem igazán. Mehetnékem van, de így nem akarok menni sehova.

- Tudok pár olyan helyet, ahol egyedül lehetsz, de kimozdulhatsz innen - ajánlom fel neki.

- Hagyjunk üzenetet Bakarinak, hogy ha felébredt, hívjon fel, mi teszünk egy kört a Nissannal - dönt így némi hezitálás után.

- Rendben van, de előtte eszünk valamit - jelentem ki, majd papírt és ceruzát kerítve írok pár sort Bakarinak, hogy elmentünk kocsikázni egyet, ne aggódjon és mindenképpen hívja fel a tetoválót, ha felébredt, majd lerakva a dohányzóasztalra a levelet elvonulok a konyhába kaját készíteni. Én éhes vagyok, ő pedig ha most nem is annyira, de fél óra múlva tuti az lesz. Ismerem már, mint a rossz pénzt. Előpakolok a hűtőből néhány cuccot és nekiállok szendvicseket csinálni. Majd este főzök valamit. Tatsuki nem szól semmit, csak figyeli, mit csinálok, miközben letelepszik mellém az asztalhoz, s amint elkészül az első szendvics, felé nyújtom, ő pedig elfogadva azt beleharap. Kész szerencse, hogy étvágygerjesztőleg hatok rá. Mosolyogva csóválom meg a fejem, majd nyomok egy csókot vállára és magamnak is nekiállok gyártani egy szendót.

- Min mosolyogsz? - kérdezi meg.

- Azon elmélkedtem, hogy a szendvics ért el ekkora hatást, vagy én - vigyorgok rá angyalian, miközben megint felé nyújtom, hogy ehessen.

- Mindketten elég étvágygerjesztőek vagytok - válaszol könnyedén, halvány mosollyal, majd harap a szendvicsből.

- Te meg vajas - kuncogom és lecsókolom szája széléről a vajat, majd folytatom az evést. Még mindig jobban szeretem a tejszínhabot nyalogatni róla, bármennyire nem vagyok édesszájú, a vajat abszolúte nem csipázom azonban.

- Előfordul - passzolja, azzal újabb falatot kér. - Jó szendvicset csináltál.

- Gyakoroltam - kuncogom és megint felé nyújtom a sajátját, hogy haraphasson belőle. - Este mit szeretnél enni?

- Spenótot tojással. Nem túl laktató, de finom.

- Rendben van, csak ne felejtsünk el hazafele spenótot venni - nyújtom megint oda neki a szendvicsét, miközben elkezdek egy másikat is összeállítani neki.

- El lehet feledkezni a kajáról? - kérdezi elvigyorodva, majd megint nagy falatot harap az ételből.

- Részemről volt rá precedens - közlöm vele megvonva a vállam.

- Ha te vagy terítéken, nekem is előfordult.

- Határozottan eltereli a gondolatokat a kajáról az egymás felfalása, de rám ez alapjáraton is jellemző. Megunni is képes vagyok az evést, ha olyanom van.

- Hajolj ide - kér maga felé intve engem a fejével is. Nincs okom nem teljesíteni a kérést, így odahajolok hozzá, mire kapok egy csókot fejemre. Elmosolyodom és nyomok egy puszit vállára, majd folytatom tovább az etetését és én is tovább falatozok. - Azt még megeszem, aztán elég lesz.

- Jól van - válaszolok neki én viszont már most befejezem az evést, mert elteltem, így csak segítek Tatsukinak abban, hogy elpusztíthassa a saját adagját, s amint végzünk, nekiállok elpakolni magunk után. - Teát?

- Jöhet.

- Máris hozom - felelem vidáman, majd becsattogok a hálóba a bögréért és kiviszem a konyhába. Magamnak is csinálok egy teát és visszatelepedve Tatsuki mellé itatom meg őt. Meg sem lepődöm, hogy ízlik neki, hiszen szereti a gyógynövényteákat.

- Örülsz, hogy kiszabadulsz innen? - kérdezi meg tűnődve, én pedig meglepetten pillantok fel rá, hiszen semmi bajom nincs az ittléttel. Mintha nem tudná, hogy amúgy sem vagyok az az otthonról eljárkálós típus, így nem is értem igazán a kérdést. Egy dolog, hogy vele szívesen megyek bárhova, egy másik, hogy nélküle nem sokszor tettem ezt meg és előtte sem igazán járkáltam el sehova.

- Mielőtt elmennétek, elmondhatod, miért kell keresnem téged - szólal meg Bakari a konyhába lépve. - Megspórolnátok egy telefont.

- Masao címe Edogawa utca 32., a Shinjuku negyedben.

- Kertváros.

- Hozd el tőle Akemit, ha nem beszél - utasítja a férfit.

- Hova vigyem?

- Passzold le Deonnak.

- Deonnak? - kérdezi meglepetten Bakari.

- Majd a kölykök vigyáznak rá, nekem csak annyi kell, hogy kéznél legyen és minden kapcsolata el legyen vágva Masaoval.

- Már megint teszteled őket - állapítja meg halvány, örömtelen félmosollyal.

- Így is felfogható.

- Masaonak saját orvosa van, ha végeztem Akemivel, megkeresem és elkezdek informálódni.

- Mégsem lehetetlen utánanyomozni? - vág vissza neki a korábbiért Tatsuki.

- Várd ki a végét!

- Mást úgysem tehetek - sóhajtja. - Jó szórakozást - búcsúzik tőle.

- Nektek is - feleli a férfi, majd lelép.

- Készülődünk mi is? - kérdezem meg tőle csendesen.

- Persze.

- Akkor irány a szoba - nyújtom rá nyelvem kuncogva, mire kapok egy csókot, majd Tatsuki elindul befelé. Vigyorogva követem őt és betámadom a szekrényt. - Mit akarsz felvenni? - kérdezem tőle ruhák után kutakodva magamnak. Még jó, hogy minden olyan holmit a legfelső polcra pakolt, amit ő szerzett be és mivel nem volt rajtam még minden, a legtöbbje továbbra is ott tanyázik fent. Alacsonyabb szekrény nem volt?

- Inget. Azt - válaszol orrával bökve a szekrénybe akasztott ingek felé. Egyelőre inkább felhagyok azzal, hogy magamnak túrjak valamit - Rövid ujjú, fehér alapon narancs és sötétzöld csíkok keresztezik rajta egymást.

- Egy ing rendel - veszem ki a szekrényből azt, amelyiket kiválasztotta. - Még valami?

- Zokni, sportcipő, meg az a vastag pulóver fent. Fehér, a mintája meg fekete és sötétzöld. Ja, meg az ing alá egy fekete trikó!

- Okééé... - nyújtom el a végét, majd megdörzsölöm tarkóm. - Nyugodtan helyezd magad kényelembe, míg kerítek egy széket. Holnaptól meg kiállok az esőre... - Fújtatok egyet, majd elindulok a konyhába, hogy legyen mire állnom és megszerezni neki a ruháit, no meg a sajátjaimat. A tetováló persze nevetni kezd.

- Sajnálom, de ki kell ábrándítsalak, huszonkét éves kora után már senki se nő, hacsak nem minden gondolata ekörül forog.

- Bajosan fér be két perverz gondolat közé - kiáltok vissza neki a konyhából, majd felkapva az egyik széket csattogok be újra a szobába és lerakom azt a szekrény elé, hogy felállva rá vadásszam le a ruhákat Tatsukinak, meg akkor már magamnak is. Persze nem bír magával és hozzám lépve beleharap a hátsómba, mire csak mordulok egyet, majd bosszúból a fejére dobom a pulóverét, majd felé fordulok és csípőre rakom kezeimet, mint egy durcás óvodás. Tatsuki lerázza fejéről a pulóvert és jót vigyorog rajtam. - Leül szépen és nem terrorizál, míg ruhát vadászok magamnak - közlöm vele szigorú pillantások kíséretében.

- Miért? Ez jó volt, nekem tetszett - érvel nevetve.

- Persze, aztán majd ijedtembe bemenekülök a felső polcra és lesheted, mikor mászom elő onnan - ugratom őt és az ágyra dobom a kiválasztott nadrágot, majd ismét a férfi felé fordulok és karba tett kézzel nézek le rá. Megnézném, milyen képet vágna, ha most itt állnék neki vetkőzni előtte, de sanszos, hogy záros időn belül nem jutnánk el semerre. Egyikünk sem bánkódna rajta túl sokat azért...

- Nem vagy te olyan ijedős, meg az a polc magasan van - jelenti ki a ravaszdi mosolyával.

- Megbarátkoznék a magaslati levegővel. - Mellesleg kurvára megfeledkeztem arról, hogy tulajdonképpen tériszonyom van és már ez a magasság is sok. Shinji fiam, te sem leszel már teljesen normális. Lehet, inkább meggondolom azt a rögtönzött vetkőzést mégis. Ér nekem ennyit az elégedett képe? Ér...

- Elnéznélek ott, aztán jól kiröhögnélek, mikor már kényelmetlenné vált neked az a zug - közli szenvtelenül.

- A macskafélék szeretnek szekrényben bujkálni - vetek ellent könnyedén.

- Jól van - egyezik bele, azzal hátrább lép.

- Borzalmas vagy - csóválom meg a fejem vigyorogva, majd megszabadulok a felsőmtől és az ágyra dobom. - Le se merek innen mászni, látod?

- Látom - válaszol a szemét le sem véve rólam. - Azt viszont nem értem, miért vagyok borzalmas.

- Ha most ezt megosztom veled, félő, hogy röhögőgörcsöt kapsz - kezdem el kigombolni nadrágomat is, direkt lassan és incselkedve vele.

- Ki vele! - kér lelkesen.

- Nem tudom, feltűnt-e, de lassan húsz perce ácsorgok itt azt is elfelejtve, hogy baszottul tériszonyom van már ilyen magasságban is, ami nem gond, ám az annál inkább, hogy ez alig két perce koppant csak le - kezdem el lassan lehúzni magamról a nadrágot.

- Ez csak jópofa - jelenti ki visszalépve hozzám és végignyaldos a hasamon. Vállaira teszem kezem, kellemesebben érzem magam így, hogy legalább megkapaszkodhatok benne, s aprót szusszantok.

- Ellenben gőzöm sincs, hogy keveredtem volna le innen, ha nem jössz ide - vigyorgok rá.

- És ha leültem volna? - heccel ajkaival simogatva közben.

- Akkor felállítalak - morgom jólesően.

- Vagy én téged - búgja, s orrával kezdi cirógatni ágyékom és farkam.

- Most ettél, de már kolbászra fáj a fogad? - heccelem őt aprót sóhajtva, mire Tatsuki röhögve nekidől hasamnak és még vállai is rázkódnak a nevetésől. Kész szerencse, hogy még nem állt neki kényeztetni, különben félthetném a farkamat.

- Félelmetesen nagy hülyeségeket tudsz mondani - jegyzi meg. - Na szedj le ruhákat magadnak! - mondja felbiccentve a felső polcra.

- És félelmetes, milyen lazán ki tudok baszni magammal miattuk - válaszolom levadászva egy garbót is, s miután az is az ágyon landol, megkapaszkodva a tetováló vállaiba mászom le a székről végre. Sokkal jobban érzem magam két lábbal a földön.

- Semmi gond, most már két lábbal a földön állsz.

- A gond nem is azzal van, hogy min állok, sokkal inkább azzal, hogy hol - felelem könnyedén lefelé sandítva célzásképpen.

- Az előbb még kifogásoltad, hogy megéheztem rá - vág vissza fancsali képpel.

- Nem volt benne semmi ilyen - fogom meg a széket, hogy visszavigyem a helyére, Tatsuki pedig leül az ágyra és megvárja, míg visszatérek.

- Akkor most döntsd el, hogy öltözünk és megyünk, vagy vetkőzünk és még maradunk egy kicsit.

- Menjünk - lépek elé és megszabadítva a tartókötésektől kezdem el ráadni először a fekete trikót, majd az inget és végül a kapucnis pulóvert is, s miután ezekkel megvagyok, én is belebújok a saját ruháimba, majd letelepedve a tetováló elé ráadom a zoknikat is, ám nem kelek fel azonnal a földről, hanem becsúszva lábai közé hajtom fejemet ölébe és átkarolom derekát. Tatsuki is így tesz, óvatosan rám teszi a kezeit és magához ölel.

- Rendben vagy? - kérdezi csendesen.

- Persze - felelek elmosolyodva. A férfi aprókat húz hátamon, így simogatva, s ténykedésével még hajam is összetúrja, ahogy keze felvándorol fejemre. Halkan, röviden dorombolok neki, végül óvatosan felegyenesedem és ránézek. Tatsuki lehajol hozzám, majd megcsókol, végül mindketten feltápászkodunk és cipőbe bújva indulunk el.