102.

Jeremy

Tatsuki utánam jön, érzem magamon a tekintetét, de csak a cipzár behúzása után nézek rá. Nem tetszik, hogy kiröhög, ugyanakkor meg is értem, így csak egy futó, félig durcás, félig boldog mosolyt küldök felé. Ami azt illeti, oké, de most izé... Jó, nem vagyok szokva ehhez, de majd megtanulom, amúgy sem pakoltam többet a tatyóba, mint amit mondott, csak... Na mindegy, ez ad biztonságot, kész. Most marad és majd legközelebb kevesebb lesz belőle, azt hiszem. De most kell, mert kell és kész.


Aztán közelebb jön és átfésüli a frizurám, miközben lehülyéz. Remek, de engem mégis boldogsággal tölt el a dolog, mert nem dobott ki és nem mondta, hogy egy rakás szar. Tetszik neki, érzem és ez jó nekem is, mert ettől vagyok boldog, ha ő elégedett velem. Lehet, hülyeség, de akkor leszek hülye tényleg.


Aztán megkapom a lecseszésem és valahol megértem, miért. Oké, erre én nem gondoltam, ráadásul a komolyságából úgy veszem ki, hogy ez most nem csak erre vonatkozik, hanem minden másra is. Végülis az életre is nevel, ebbe bele kell törődnöm, márpedig ez a világ nem könnyű és még csak nem is barátságos. Tehát vigyázzak arra, ami az enyém, hogy ne tudják megtámadni és elvenni. Valami átlobban rajtam, de nem akarom és nem is merem megkérdezni. Vajon én is ebbe a kategóriába tartozom? Mert az nem kérdés, hogy az övé vagyok, mert egyrészt sakkban tud tartani, másrészt önként is ezt akarom. De vajon meglesz ennek is a jele, mármint persze miután elmúlik, amit a nyakamon hagyott? Bár azt nem tekintem annak. Oké, a tetkó az oldalamon ott van, de ettől még... Mindegy, hülyeségeken agyalok megint. Kiveszem a kezéből a rajzot és mosolyogva fektetem az asztalra, mellé térdelek és kerül az aljára egy cirka Remy, ahogy Iku írta mindig, mikor levelet hagyott nekem. A gömbölyű R és az y kanyargós szára, amit áthúzott az R fején és visszakanyarított a végén, ezzel minden betűn áthúzva azt. Nehezen másolható, de nekünk ez volt a külön nyelvünk, pont azért is volt fontos. Úgy ejteni sem tudta soha senki, nemhogy leírni, mint ő, úgyhogy tökéletes választás lesz. Ezzel azt is jelzem Tatsukinak, hogy értem, mire gondolt és szem előtt fogom tartani minden téren, mert itt mások a szabályok, hát rendben, akkor megtanulok ezek szerint élni. Aztán végül leteszem a ceruzát és meglepődöm, mert így valóban teljesebb a dolog, valahogy a kinézete is más. Mindegy, most már tudom, mit szeretnék, vagy hogyan. Otthagyom az asztalon, mert nincs hová elraknom, meg nem is akarom, és felveszem a motyóm. Felőlem mehetünk, ha Shinjinek mennie kell, márpedig gondolom, kell. Kész vagyok, csak... csak jöjjön vissza Tatsuki értem, a többi már nem számít, de megígérte, hogy vissza fog és ez nekem bőven elég. Most nem tudok megszólalni, megint csak nem megy, de majd... Úgysincs mit mondanom igazán neki, ha pedig ő akar valamit, akkor úgyis szól.