Yoshimi
Teruki hangjára ébredek meg, de nem nyitom ki a szemem, inkább megpróbálom minél kisebbre húzni magam. Miéééért? Legalább ma hagyjanak aludni, légy szíves...! De a hang csak nem csökken, így muszáj leszek kinyitni a szemem. Felsandítok, ám még nem látok semmit igazán, csak foltokat.
- Ébredjetek fel, hétalvók! - szól ránk. - Irány az edzőterem, vagy a munka, elég a lustálkodásból! Így is kaptatok két órát pluszban - teszi hozzá szigorúan. Mihez képest? Tari álmos képpel sandít rá fel, az idősebb testőr meg igyekszik ki is kelteni minket az ágyból és gyorsan lelépni, ami úgy nyilvánul meg, hogy hátrafelé araszol. Akaratlanul is elmosolyodom, és lassan mocorogni kezdek, de azért még a takaró alatt simogatom meg Tarit. Jó itt, meleg van és ez az összebújás... Tökéletes reggel lenne, ha nem ennyire korán jött volna el.
- Fenn vagyok - közlöm félálomban, de tényleg ébredezve már. Remélem, Teru most le szeretne lépni, mert én vágyom egy apró reggeli puszira még mielőtt nekiugrunk ennek a napnak.
- Vissza ne kelljen jönnöm értetek! - Azzal Teru elhúz, Raktari meg nevetve ül fel. Elkuncogom magam én is.
- Szegény... Tiszta hülye - mondja vigyorogva. - El sem akarom képzelni, mit hitt, vagy mitől tartott, de vicces volt.
- Szerintem nem akarta tudni, mi van a takaró alatt, pedig csak mi voltunk - mosolygok fel rá, mire elröhögi magát, aztán kérek egy reggeli csókot, ha már legalább most még szabad, de egyelőre fuldoklik a nevetéstől, így szépen kivárom a sorom. Legalább még édesebb a jutalom. - Ma mit is csinálsz?
- Tetszik ez az edzőterem-dolog - árulja el vidáman. - Neked mik a terveid mára?
- Azt hiszem, ma éjszakázom, de mindjárt megnézem, már magam sem tudom - kuncogom el magam. - Addig meg gondolom, csinálom a dolgom, meg menjünk edzeni, ránk fér, még a végén elpuhulunk - kacsintok rá.
- Ja! - ért egyet nevetve, de már kel ki az ágyból, hogy felöltözhessen.
- Szerinted Teru tényleg beváltja a fenyegetést, hogy visszajön, ha nem megyünk ki? - kérdezem kíváncsian. - Vagy megfutamodik már a gondolattól is?
- Tuti, hogy visszajön! - neveti. - És abban is biztos vagyok, hogy nem járnánk jól, ha kénytelen lenne megtenni - teszi hozzá jókedvűen. - De akkor bejátszunk neki valamit, nem? - heccel.
- Mire gondolsz? - vigyorodok el kajánul.
- Áh, semmi - legyint játékosan, majd leveti a pólóját és reflexből az ágyamba dobja. Utóbb rájön, hogy a sajátjába kellett volna, de szégyenlős mosoly kíséretében vállat von, aztán inget húz. Elmosolyodom, nekem jólesett ezt látni.
- Vajon attól is kiakad, ha együtt alszunk? - kérdezem meg végül. Sokkal jobban kipihentem magam, mint eddig, pedig sokkal többet nem alhattunk, csak ez így mégis más.
- Aha - válaszol újra elnevetve magát, miközben a gombjaival bajlódik.
- Franc! - nevetem el magam végül, mikor felé fordulok. - Ugye tudod, hogy most gombolod félre az inged? - kérdezem kedvesen és hozzá lépve elkezdem kigombolni újra.
- Persze-persze, én is ezt mondanám, hogy még egy percig húzzuk az időt! - vág vissza vigyorogva, de készségesen átengedi a terepet.
- Jó, akkor még egy kicsit szeretnék kettesben lenni veled - kuncogom el magam, pedig tényleg félregombolta. Mindegy. Kap egy gyors csókot a nyakába, mikor végzek és mosolyogva lépek el tőle tovább öltözni. - Na és holnap hogy dolgozol?
- Kutyázom este, egyébként szabad vagyok.
- Akkor holnap csak ebédelni tudunk együtt - mosolygok rá, de tudom, hogy ezt szereti csinálni, így nem szólok be. Én mondjuk pont ezt utálom a legjobban, de egyéni szociális probléma. - Már ha ki tudsz robbantani az ágyból.
- Van, aki kirobbantson, nem? - vág vissza és előszedi a kulcsát pörgetni.
- Aki, vagy ami? - kérdezek vissza azonnal, miközben nadrágot húzok.
- Ami? Mire gondolsz?
- Hát mint Csipkerózsikát vagy Hófehérkét - tolom be vigyorogva, de Tari úgy néz rám, mintha minimum kínaiul beszélnék. - Te nem néztél gyerekkorodban meséket? - kérdezem végül meglepetten. - Bár nekem is Jeremy mutatta őket - teszem hozzá mosolyogva.
- Anyám olvasott fel nekem... de nem néztem meséket - árulja el csendesen. - Masao néha hagyta, de amikor vele voltam, nem érdekeltek, otthon meg nem lehetett.
- Akkor ezt be kell pótolnod - válaszolok komolyságot erőltetve magamra. - Volt, amelyik tényleg tetszett - teszem hozzá. - De azért nem a lányoknak való rúzsos mesék. Akkor az Oroszlánkirályt sem ismered?
- Nem, de a címéből ítélve oroszlánokról szól - motyogja kínosan mosolyogva. - Olyasmi, mint a Kimba?
- Nagyon hasonló, csak valamivel több benne a grafika, vagy nem tudom, hogyan fogalmazzam meg. De érdekes mese szerintem - teszem hozzá. - A kölyök sok ilyet nézett gyerekként az anyjával meg a tesóival, szóval egy csomót ismer.
- Elég poénos lesz, ha két lassan huszonöt éves pasi leül a mesék elé és könnyesre hatódik rajtuk - jelenti ki kuncogva. - Ha ezt a srácok tudnák, lefilmeznék és menne a YouTube-ra, de minimum fűnek-fának mesélnék és életünk végéig szívatnának vele.
- Senkinek nem kell tudnia - nevetem el magam. - Van lakásunk is, emlékszel? - kuncogok még mindig, mert ezt nagyon is el tudom képzelni. - Mindenesetre én egy csókra gondoltam - utalok végül vissza az elejére.
- Minek csók, ha Teru ilyen hatásos ébresztőt is tud? - kérdezi röhögve.
- Mert jobban szeretem a finom módszereket - vörösödöm el -, mint a "kelljetek már fel, de várjátok meg, míg elmenekülök" akciókat.
- Szerintem jó poén volt, de feltétlen a tudtára kell adnunk, hogy nem kell ennyire kellemetlen helyzetbe hoznia magát - állapítja meg komolyabban, majd hozzám lép és kezét az arcomra csúsztatja, hogy így vonjon csókba. Rövid, őszinte szájra puszit kapok, aztán ellép tőlem. - Egyébként az is egy érdekes eset lett volna, ha csókkal kelt minket - fordítja ki a szavakat és a helyzetet vidáman, mire félrenyelem a nyálam és fuldokolni kezdek, miközben röhögök is -, de azt hiszem, akkor kerítenék egy másik szobát.
- Úristen! - kapok levegő után még mindig. - Ezt el ne mondjuk neki, mert megfojt minket! - találom meg végre a hangom.
- Az biztos! - ért egyet röhögve. - De azért ne fulladj meg, jó?
- Fiúúúk! - morog be az ajtón túlról Teruki kopogtatva, Raktari meg nyugodtan odamegy és kinyitja.
- Bátor vagy, de azért még egy tigris ellen ne állj ki - hecceli könnyedén. - Megbeszéltük, hogy nem sokkolunk téged, nem? Na, akkor megnyugodhatsz, nincs semmi kompromittáló sehol. Egyébként jó reggelt neked is - köszön neki, majd hátba veregeti és ott hagyja, Teru meg döbbenten néz rám.
- Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott - közlöm be vigyorogva, miközben átgereblyézek a hajamon egy fésűvel, aztán visszadobom a szekrényre. - Valami gáz van? - Indulok el én is kifelé.
- Nem - válaszol a fejét is rázva és lerí róla, hogy nem igazán tud napirendre térni, de lassan már maga is kezd nevetni a dolgon.
- Csak jó kedve van, végre megint a régi - mondom komolyan. - Ellenben neked nem ártana aludni, mert olyan fekete karikáid vannak, hogy apám... Megyek, eltakarítom a vacsora maradványait.
- Reggelizni menj, a másikon már túlestem - jelenti semleges arckifejezéssel, mintha nem tudná eldönteni, hogy somolyogjon, vagy mit csináljon. - Lefekszem, nyugi - teszi hozzá és engedelmesen az ajtó felé araszol.
- Egy mosolyba még senki sem halt bele - közlöm végül vállat vonva és elindulok beszerezni a reggelit, bár szerintem Teru nem értette, mit akarok. Mindegy, majd elmagyarázom neki alvás után. Meg sem lep, hogy Raktarit is a konyhában találom. Elkérem a reggelimet és leülök mellé. - Teru úgy nézett utánad, mint aki szellemet lát - tájékoztatom kuncogva.
- Ja. Szerintem azt várta, hogy szemlesütve elhúzunk mind a ketten, vagy valami hasonlót. Jó étvágyat - jegyzi meg újabb falat lekváros kenyeret harapva.
- Ja, igaz, jó étvágyat - vörösödöm el. - Akkor nagyon rosszul gondolta. Egyébként olyan volt, mintha nem tudná eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen - teszem hozzá, majd nekiállok a pirítósnak, amit frissen kaptam.
- Erről lehet szó, hiszen örül az örömünknek és nem érinti azért túl jól a kapcsolatunk.
- Pedig szerintem tekintettel vagyunk rá és semmi olyat nem csinálunk előtte, amit ne lehetne - mondom csendesen. - Azért remélem, később beleszokunk ebbe mindannyian.
- Szerintem is, de kell még neki idő, az biztos.
- Akkor addig mi meg nagyon vigyázunk - mondom komolyan. - Nem kell ebből vita meg fennakadás köztünk, ettől még jó lenne barátoknak maradni.
- Mi az, hogy addig?
- Ne értsd félre, jó? Addig tökéletesen el kell tüntetni minden nyomot, ennyi - mondom meg komolyan. - De utána sem gondoltam, hogy bármit is előtte.
- Én sem. Meg azt sem, hogy bármit elöl hagyunk. Azért az letűnt, mennyire be van tojva, hogy beletenyerel valamibe, amibe egyikünk se venné jó néven.
- Azt hittem, letisztáztuk ezeket és nem gondolja, hogy nem figyelünk oda - vallom be. - Mindegy, túlvagyunk rajta most már.
- Ne húzd fel magad rajta, majd ha bizonyítunk, megnyugszik ő is - mondja szelíden.
- Nem húztam fel magam - veszek vissza egy kicsit. - Csak nem értem, miért hiszi, hogy meggondolatlanok leszünk.
- Volt már szerelmes - válaszolja meg könnyedén, vállat vonva, és a mosolyát egy újabb falat harapásával rejti el.
- Meggyőztél - vigyorodom el belekortyolva a tejbe. - Amit tegnap elfelejtettem. Hogy van Masao?
- Még eléggé nehézkesen, mert húzódik a bőre, fájnak a mélyebben égett területek, de alakul. Kiíratta az iskolából Akemit, telefonon beszélt az anyjával, hogy a pártfogásába vette és most vele él a srác. Ő ápolja, Masao meg nagyon panaszkodik rá - árulja el elmosolyodva.
- Panaszkodik? - kérdezem meglepetten. Ezt most nem értem. - Tudom, hogy nem nagyon kéne felhoznom, de Jeremyvel beszéltél mostanában? Velem még mindig nem áll szóba.
- Nem igazi panaszkodás, csak olyasmik, hogy fél órát áll legalább a zuhany alatt egy egyszerű tusolás miatt, tetvészkedik a tükör előtt, állandóan azt bújja a neten, milyen leárazások vagy új trendek vannak. Masa azt mondta, egyelőre elviseli a kölyköt, mert mindenben segít neki, meg kedveli, de hosszútávon meg fog tőle bolondulni, meg Akemi nyafog, hogy új kígyót akar magának, még sérülten is intézi az ügyeit, ezért szerintem kerít neki hamarosan egy igazi pártfogót - magyarázza. - Nincs azzal semmi baj, ha Jeremyről kérdezel, én szoktam vele néha beszélni, de aki tud is róla tényleg, az Teruki - jelenti ki természetesen.
- Akkor ezek szerint nem Akemi lesz a nagy befutó? - kérdezem meg finoman, hiszen semmibe nem akarok belenyúlni ezzel. - Nem mertem megkérdezni Terut - árulom el. - Pedig tudom, hogy nincs okom erre.
- Nem, ő biztosan nem lesz - válaszol csendesen. - Miért nem mersz Jeremyről kérdezni?
- Mert még mindig nem akar látni és egy kicsit tartok attól, hogy lassan meggyűlöl - vallom be.
- Miért gyűlölne meg? - kérdezi szemöldökét ráncolva.
- Nem tudom. Mert a fájdalom gyakran vált át abba, nem?
- Jobban szeret az a fiú téged annál, minthogy meggyűlöljön - jelenti ki komolyan, mire elmosolyodom. - Azt akarja, hogy boldog légy, amihez tudja, hogy ő is részben hozzátartozik. Kell neki idő, most Tatsuki is visszatért, megbeszéléseket tartanak Bakarival, Terukival és a többi alvilágival, tehát elfoglalt egy kissé.
- A végén tényleg rendes alvilági lesz belőle, ha így halad - sóhajtok fel. - De ráfért már egy kis öröm, meg Tatsuki jelenléte. Biztos nem viseli könnyen.
- Masao meg volt vele elégedve, így szerintem kétségtelen, hogy remek alvilági lesz. Bánt valami Jeremyvel kapcsolatban? - kérdez rá kicsit közelebb hajolva hozzám.
- Csak a tény, hogy egyáltalán nem kommunikál velem - vallom be. - Rendben, nem akar találkozni, ezért kerül, az is rendben, hogy nem veszi fel a telefont, ha hívom, de SMS-re sem válaszol. Semmi, mintha elvágott volna mindent.
- Miért akarsz vele kapcsolatot már most? - kérdezi meg egyszerűen. - Nem olyan rég szakítottál vele.
- Csak szeretném tudni, jól van-e, ennyi. Tényleg semmi többet.
- Sokkal jobban szerintem.
- Rendben - bólintok pár aprót, majd elmosolyodom. - Ma találd ki, hova akarsz majd menni, mert annak megfelelően kérjünk szabit minél előbb.
- De be vagy sózva! Ma este szabad vagy? - kérdezi meg.
- Ühüm, benéztem, holnap éjszakázom, ma csak papírmunkán vagyok, irodázom délután - kuncogom el magam.
- Meglépünk estére?
- Hova? Mehetünk - teszem hozzá kicsit izgatottan.
- Szerinted? - És elvigyorodik.
- A Ritsukuba? - kérdezem meg egy félmosollyal.
- Ühüm. A srácok most már aztán végképp nyúznak, hogy mikor mutatlak már be végre - árulja el szégyellős mosollyal. - Múltkor jól elhordtak, mert egyedül jelentem meg. Közölték is, hogy nélküled be ne tegyem a lábam. Szép, mi?
- Zavarban leszek. - Sőt, inkább már vagyok, Tari meg csak kuncog. - Még a végén elpáholnak téged, ezt nem engedhetem, szóval menjünk - egyezem bele mosolyogva.
- Arra befizetek! Jól van, akkor beszélek velük. - Gyorsan felissza az utolsó korty kakaóját is, azzal feláll az asztaltól. - Majd később találkozunk, most halaszthatatlan dolgom van - búcsúzik, majd lelép. Mint akit a tatárok kergetnek... Megcsóválom a fejem és befejezem az evést, megiszom a gyümölcslevem is.
Nem kapkodok semmivel, egykor kell csak elkezdenem a műszakot, addig visszanézek Terura is, hogy tényleg lefeküdt-e, meg ahogy ismerem, megint csak bedőlt és szunyál, szóval nem árt betakarni sem. Igazából mi hárman akkora lükék tudunk lenni, mint senki más, de ez a jó a barátságunkban. A mai reggel is... Kész káosz és mégis hatalmas volt. Szeretem az ilyeneket. Végül nagy sóhajjal kelek fel, megköszönöm a reggelit, aztán elindulok a szobánk felé. Lehetne már bőven este, mert irtó kíváncsi vagyok, noha tartok is az egésztől. De majd meglátjuk, mi sül ki ebből.
2012. december 2., vasárnap
4.
Shinji
A napok borzalmasan lassan telnek, s minden időmet Tatsukival töltöm. Nem könnyű a helyzet most, sőt, néha teljesen elviselhetetlen, de akkor sem fogom feladni és akkor sem fog elüldözni maga mellől. Lehet, hogy makacs, dühönghet, ordítozhat, mindegy, mit csinál, nem fogom hagyni. A sokadik műtéten van már túl és van remény arra, hogy ha nem is száz százalékosan, de helyre jöjjön, ám ezt neki is akarnia kell. Én kibaszottul nem fogom hagyni, hogy feladja. Órákig foglalkozom vele nap mint nap, nem érdekel, hogy akarja vagy sem, mert nem hagyom, hogy belenyugodjon, hogy feladja. Fogni tanítom újra, finom mozdulatokra, amennyire lehet, de persze nem ő lenne, ha türelmesen csinálná azokat a dolgokat, amiket Bakari mondott. Tulajdonképpen türelmetlenkedhet, én ráérek nyúzni őt. Felállok a kanapéról és elmászom egy kávéért, míg őfelsége kiduzzogja magát, természetesen neki is készítek egyet, csak hogy ne érezze elhanyagolva magát, majd rágyújtva megyek vissza a szobába és lerakom bögréjét az asztalra.
Tatsuki persze egy darabig mindennel megküzd, mert használni akarja a kezeit, de ha valami nem sikerül mégsem elsőre, akkor vagy a földhöz vágja, vagy az asztalt felborítja, kidühöngi magát, majd próbálkozik tovább, én pedig rendet rakok. Ez megy egy ideje. Bakari a harmadik műtétre cipelés után már rutinosan érkezett meg a lakásra, fogóval, előre bekészítve a köpőcsőbe a nyugtatót. Kicsit embertelen módszer, de tudom jól, hogy máshogy nem lehetett volna elrángatni Tatsukit. Tényleg nem könnyű, de bőven végigzongoráztam magamban azt, hogy ezt akarom csinálni, történjen bármi. Számoltam ezekkel és nem érdekeltek, mert szeretem, ennyi nem fog elrettenteni.
- Megpróbálod, vagy hagyjak időt lenyugodni? - kérdezem meg végül a bögrére intve fejemmel, de a cigim szája elé tolom, hogy ha szeretne, slukkoljon belőle. Nem könnyű így látni őt, de hiszem, hogy menni fog neki. Tatsuki odahajol a kezemhez és mélyet slukkol a cigarettából, majd lassan fújja ki a füstöt. Leengedi a kezeit az asztalra és halványan, rafináltan elmosolyodik. Kíváncsian várom, mit tervez. Szemeiben megcsillan valami, majd nem sokkal később feláll és közel lép hozzám, hogy átfogjon a karjaival. Erő még nincs benne ugyan, sokszor fájdalomcsillapítót is kér, de abban még mindig profi, hogyan tegye a mancsait fenekemre. Nem válaszol nekem, csak odabújik hozzám, arcát a hajamba temeti és azt a doromboláshoz hasonlító hangot formálja meg, amit mindig is imádtam. Tudja, hogyan vegyen le a lábamról, az már tuti és ilyenkor még csak haragudni sem lehet rá, ha véletlenül sikerülne felbasznia az agyam. Belesimulok az ölelésbe. - Mmm, sajnálom, de ebből nem értem, mit szeretnél - incselkedek vele játékosan és még jobban hozzásimulok. Rettenetesen fel tud húzni már csak ennyivel is.
- Ennyit akartam - közli mély hangon, nyilvánvalóan mosolyogva. - Most már megpróbálom - jelenti ki incselkedve, azzal elhúzódik tőlem, vagyis csak húzódna, ha hagynám, ám mivel nem engedem neki, hogy ellépjen, játékosan beleharap a nyakamba. Na jó, meggyőzhető vagyok... talán. Eleresztem őt és hagyom, hogy visszaülve a kanapéra két kezébe vegye a bögrét, mint egy gyerek és igyon. Ilyenkor engem is boldogsággal tölt el már csak az, hogy nézhetem. Tudom, hogy rendbe fog jönni, mert ő is akarja és ha ketten együtt küzdünk meg ezért a sikerért, menni is fog. Leülök mellé, átfogom derekát és fejem karjának döntve figyelem őt.
- Mit ennél? - kérdezem meg tőle, de még mindig bújva hozzá. Egyáltalán nem zavar, hogy nekem kell főzni, hogy rám marad a házimunka nagy része, mert befogom dolgozni őt is, nincs kibúvó. Kicsit elgondolkodik, azalatt leengedi a bögrét, a combján megtámasztja, fejét pedig fejemre dönti. Elmosolyodom.
- Rakott tésztát... olyan európai fajtát - teszi hozzá. - Az neked is megfelel? - kérdezi meg.
- Megfelel - mondom mosolyogva, de még nem engedem el. Majd megnézem, mi van hozzá itthon, ami meg nincs, azért elszaladok a boltba, végül elengedem őt, s lopok egy csókot ajkairól, aztán kimegyek a konyhába és megnézem, kell-e valami itthonra. Igazából szinte minden megvan hozzá, csak egy-két apróság hiányzik. A szobába megyek felöltözni, majd visszatérek a nappaliba Tatsukihoz. - Kell még valami? Elugrom a boltba néhány dologért az ebédhez.
- Nem... Nem tudok róla, hogy kellene... - egészíti ki. - Kérem a telefonomat.
Már egy ideje megfigyeltem és tudom, hogy amikor egyedül hagyom, fél. Mindig ugyanott marad, szinte ugyanúgy, ahogy hagytam. Bár ebben nem vagyok biztos, de ilyenkor szerintem rendszerint meredten várja, ki bukkan elő majd, miközben a markában szorongatja a telefont, még ha erőtlenül is. Igyekszik leplezni, úgy tenni, mintha megörülne csak, hogy már van kihez szólni, kit figyelni, de amíg egyáltalán nem tudta használni a kezeit, látszott rajta mindenféle érzelem. Ideges volt, dühös, csalódott, félt is... Szorong amiatt, hogy ha nem én jelennék meg, nem igazán tudna mit csinálni, vagy hogy történik valami, amit nem tud kezelni, mert nem tudja használni a kezeit. Nem mondja ugyan, de látom rajta, a megfigyelőképességem pedig sosem hagyott cserben eddig. Valahol még mindig kicsit fél attól, hogy ellenség tör rá, pedig a házban több klántag is lakik, az ellenségei pedig ha jól tudjuk, kimúltak nagyrészt, aki pedig él, az még jobban féli a nevét. Nincs reális alapja annak, hogy tart ettől, de tudom, hogy nem tud nem félni. Persze igyekszik természetesen viselkedni, úgy csinálni, hogy ne vegyem észre ezeket, de észrevettem és tudom, pontosan tudom, ám sosem fogom neki ezt bevallani és úgy teszek, mintha nem látnám. Kegyes hazugság? Talán, de amíg ő nem akar erről beszélni, én nem fogok, mert nekem ő továbbra is az az erős férfi, aki meg akart ölni annak idején a gyakorlóplaccon, majd aki megjelölt és képes fölém kerekedni. Most is az, hiába nem tudja még használni a kezeit, sosem lesz más a szememben. Kezébe adom a telefont, majd lopok egy csókot ajkairól.
- Sietek - mondom neki, azzal kilépek az előtérbe, cipőmbe bújok és elindulok bevásárolni. Hamar megjárom, mert nem akarom túl sokáig egyedül hagyni Tatsuki, ám a szükséges cuccok mellé beszerzek egy-két apróságot estére. Kis nasit, ha esetleg megint megnéznénk valami filmet közösen, ahogy azt tettük az elmúlt estéken is. Igazából nem számított, mit nézünk, csak együtt legyünk nyugalomban végre. Kezemben két szatyorral lépek be a lakásba, majd zárom vissza az ajtót és elindulok befelé. Nem voltam többet távol húsz percnél, és így is rohantam vissza. Lepakolom a cuccokat a konyhába, majd visszamegyek hozzá a nappaliba. - Na, essünk neki az ebédnek, mert éhen halunk! - vigyorgok rá. - Hoztam még pár dolgot, hogy holnap ne kelljen ezzel foglalkozni.
- Rendben - egyezik bele, azzal a zsebébe tuszkolja a telefonját és megindul a konyha felé, de elhaladva mellettem nyom egy puszit a fejemre. - Hívott Bakari... - szólal meg, miközben már a szatyrokkal bíbelődik, kisgyerekekéhez hasonló, esetlen, néha ügyetlen mozdulatokkal kipakol a pultra, én pedig elrakosgatom a vásárolt holmikat a helyükre. - Kérdezte, hogy vagyunk, hogy bírjuk, ilyenek - tájékoztat csendesen, mire csak elmosolyodva mellé lépek és magamhoz karolom. Eszembe jut, mikor először kefélt meg a konyhaasztalra döntve, s ettől menten libabőrös leszek és megremegek. Alig várom, hogy újra megtegye.
- Mit mondtál neki? - kérdezem meg végül, miközben eleresztem őt, és elkezdek előkészülni az ebédkészítéshez.
- Az igazat - válaszol csendesen. - Beszámoltam a végzett gyakorlatokról, annak módjáról és eredményéről is, mondtam neki, hogy telik átlagosan egy napunk, hogy levonhassa ő a következtetéseket, ne csak megállapítást kapjon - meséli. - Mit segítsek? - kérdezi. - Udvarol - mondja halvány mosollyal.
- Megcsináljuk a húst előbb. Kérek egy közepes nagyságú edényt - kérem meg, míg én előveszem az olajat és hagymát pucolok. - Örülök neki, hogy talált magának valakit - mondom őszintén. Tatsuki lassan, minden mozdulatára figyelve tesz eleget a kérésnek, én pedig szemem sarkából figyelem őt, míg felkockázom az időközben megpucolt hagymát. Ennyi idő alatt már volt alkalmam megfigyelni, hogy szándékosan tesz így, tanítja magát, s miután végzek a hagymával, kinyitom az olajos üveget, majd felé nyújtom. A biztonság kedvéért most is két kézzel fogja meg, mint a bögrét korábban, majd tölt az edénybe és megfontolt mozdulatokkal teszi azt a tűzhelyre. Odalépek és begyújtom alatta a gázt, majd belerakom a hagymát is. Fakanalat kerítek és ezt most Tatsukira bízom, míg én folytatom a többi hozzávaló előkészítését.
- Furcsa... - mondja ki őszintén, saját, az eszköz nyelét markoló kezét nézve. - Persze sejtettem, hogy egyszer túllép... vagyis inkább reméltem - javítja ki magát -, de nem gondoltam volna, hogy Mitsuko ennyire be tudja magát lopni az életébe - ismeri el lassan megkavarva az edény tartalmát. - Nem lesz könnyű találkozni vele, alig vártam, hogy elhúzzunk és otthagyjuk - vallja be.
- Miért? - kérdezek rá őszinte kíváncsisággal, miközben a húst is az edénybe rakom.
- Én láttam őt Rikával - válaszolja, miközben átnyújtja a fakanalat nekem. - Nálam odakozmál - magyarázza meg, miért tesz úgy, ahogy. - Megint lesz egy második, egy igazi Bakari... Lesz egy az új nővel és lesz egy, akit ismersz te is - válaszol. Miután a hús is elkészül, teljesen elzárom alatta a gázt és elővéve a sajtot nekiállok azt lereszelni.
- Mesélsz, milyen volt régen? - kérdezem meg végül, miközben a sajttal foglalkozom. - És pakold ki nekem a sütőt, kérlek - teszem még hozzá elmosolyodva. Nincs benne sok minden, csak pár tepsi, sütőlap, amit egyszerre próbál kivenni, mire az egész csörömpölve csattan a padlón. Figyelem őt továbbra is, de nem segítek neki, nagykisfiú, boldogul vele és tudom, hogy amúgy sem igényelné. Sőt, egyenesen sértené és bántaná, ha mégis megpróbálnám. De nem is akarom. Az elején persze bennem volt a mozdulat, hogy segítsek neki, menjek és ne hagyjam, hogy elintézze egyedül. Nem is tetszett neki, így azóta csak figyelemmel kísérem, ahogy próbálkozik.
- Bocsi - kér elnézést egy csibészes mosollyal, amivel a zavarát és a kínlódását próbálja elrejteni, majd nekiáll összeszedni őket. Most is meglesz egymaga, tudom, és nem öntött ki semmit, mert olyat nem rak a sütőbe, amiben van valami, ezért csupán fel kell szednie a földről a fémeket és a tűzhelyre kell pakolnia, az meg megy neki. - Amikor még csak tíz éves volt - kezd mesélni a művelet közben -, már akkor láttam rajta, hogy tökéletes kutya lesz. Úgy nézett rám, ami megfogott. A tekintete hideg volt, semmitmondó, de nagyon értelmes. Nem szólt egy szót sem, mégis akaratosnak tűnt. Csupa mocsok volt, a haja csapzott, összetapadt, látszott rajta, hogy megrángatták, elverték, a markában mégis szorongatott valamit. Ráparancsoltam, hogy mutassa meg, asszem, egy fémállat volt. Nem félt tőlem, de engedelmes volt, tudta, hogy hol a helye, rólam viszont semmit sem tudott. Tetszett, hogy csendes, elszánt, szívós. Közöltem vele, hogy ha élni akar, jöjjön velem. És jött. Csak később tudtam meg, hogy kicsoda, micsoda, még jót vigyorogtam is, hogy Shimpei kölykét szedtem fel az utcáról. Tanulékony, csendes volt, bármiben engedelmesnek bizonyult, nehezen lehetett kibillenteni a nyugalmából, akkor viszont úgy viselkedett, mint az olajon szétterülő tűz - meséli most már engem figyelve. - Szerencsére nagyon érdekelte az orvosi pálya, szívesen és szorgalmasan tanult meg szinte mindent. Meglepően nyugodt kamasz volt, visszafogott. Igazából a tökéletes ellentétem, magánélete vagy nem volt, vagy megtanulta olyan diszkréten rendezni, hogy ha nem beszélt róla, akkor nem lehetett utánanyomozni. Mindig külsős csajokat választott, de hiába járt valakivel, nem mutatott fikarcnyi érzelmet sem a csajnak, sem nekem. Aztán jött Rika... Szerintem az első pillanattól kezdve lehetett tudni, hogy ezek vagy megölik egymást, vagy pedig lesz valami köztük. Bakari közel egy évig udvarolt Rikának, aztán mire észbe kaptam, már össze is bútoroztak. Nem mutattak semmit senkinek, de az otthonukban nagyon kellemes légkör keringett. Akkoriban rosszul érintett, feszültté tett - vallja be. - Ismeretlen volt számomra, amit éltek... Szerették egymást. Nagyon.
- Mi történt Rikával? - kérdezek rá, miközben összerakom az egyik tepsibe a tésztát, sajtot szórok a tetejére, s begyújtva a sütőt rakom azt be, majd csinálok még egy kávét magunknak.
- Vadásztak rá... rájuk gyújtották a házat a fiukkal együtt... Bakari is akkor égett meg - válaszol halk hangon. Elpakolom, ami már nem kell, majd odalépek Tatsukihoz és magamhoz ölelem őt, mire ő is átfog engem. Lehet, talán érzelgősebb lettem az elmúlt időszakban, legalábbis ami azt illeti, hogy szeretek a közelében lenni minél többet; hozzábújni, átölelni, lenni mellette. Mindegy. Rettenetesen ragaszkodom hozzá, még jobban talán, mint eddig.
- És most? - kérdezem meg csendesen, felnézve rá, még mindig ölelve. A kérdésemre nem igazán várok választ, mert érzem, hogy szeret, hogy már tudja kezelni, érteni és ismeri, milyen az az érzés.
- Nem tudom... Rika halála óta félember, csak az a része maradt meg, amit mutatott mindig mindenkinek. Anai úgy tűnt, hogy érdeklődik iránta és fordítva, végül Bakari volt az, aki elutasította ezt az egészet, mondván, a lányomról van szó és túl fiatal hozzá. Nem tudom, hogy ez lehetett-e az igaz ok, vagy inkább az, hogy nem volt kész új kapcsolatra, nem feszegettem, ő nem akart róla beszélni - válaszol. - Valószínűleg udvarol egy ideig, aztán eldönti, hogy mit akar. Nem beszél Mitsukoról, ami ugyanúgy jelentheti, hogy közömbös számára, mint azt, hogy nagyon is tetszik neki.
- Bármelyik is, a korkülönbség nem a legjobb kifogás lenne, főleg, ha magunkat veszem figyelembe. - Harapdálok végig nyakán játékosan. - De mindegy is... a lényeg mindenképpen az, hogy rendeződjön az ő élete is, nem?
- Bakarinak számít azért az ilyesmi - mondja, miközben kezeit bevezeti felsőm alá és kedveskedve cirógatja hátam, oldalam. - Mitsuko a harmincas évei elején van, tehát korban jobban illik hozzá, könnyebben el is fogadja maga mellett, mint Anait. A huszonéves lányokkal azért meggyűlik a baja az embernek, harmincon túl legalábbis már nem olyan érdekesek, bár Anai a kortársaival ellentétben tud főzni, mosni, takarítani, visszafogott, illedelmes és komoly, de megvan ennek is a háttere - mondja. - Bakari igényeinek megfelelne, ám amikor kezdődött ez az egész kettejükkel, azt mondta, Anai inkább összekeveri a hálát és a vonzalmat. Bakari úgy gondolta, nem egészséges az orvos és a páciens közti kapcsolat, mert ha végül valami rosszul sül el, nagyobb bajt csinál, mintha egyszerűen visszautasítaná. Ennek ellenére nagyon óvatosan koslatott Anai után, mígnem meghátrált. Fogalmam sincs, mi játszódott le benne, bánta vagy bánja-e, nekem csak Anai öntötte ki a lelkét - meséli el. - A tudottak fényében nem hiszem, hogy könnyű menet lesz Bakarinak ez a mostani... kapcsolat. Rendezett az élete, ura mindennek, aminek lehet, néha még úgy fest, annak is, amiről azt gondoljuk, hogy nem lehetséges, inkább azt mondanám... ideje... talán - hangsúlyozza ki ezt a szót - túllépni Rika és Masami elvesztésén, új esélyt adni magának és egyet valaki másnak.
- Rendezett, de nem teljes - felelem, miközben újabb harapásokat mérek nyakának bőrére. - Túllépni nem fog rajta, de talán az új kapcsolattal még enyhébb lesz az elvesztésük miatt érzet fájdalom, üresség...
- Nem teljes, ez igaz - ismeri el és apró harapásokkal felel enyéimre.
- És a tied milyen? - kérdezem bőrére lehelve, incselkedve vele.
- Küzdelmes - válaszol diplomatikusan.
- De mindig megéri küzdeni, nem?
- Remélem - dorombolja. - Mire is játszol tulajdonképpen? - kérdezi meg a hangjából ítélve elvigyorodva.
- Én? Semmire - kuncogom, de tovább harapdálom nyakát. - Kezdek roppant módon éhes lenni.
- Sül a kaja - vágja rá szinte csípőből.
- Uhum - morgom bőrére. - Semmi előétel?
- Aztán jól laksz vele, a főétel meg bent ég a sütőben - heccel kuncogva.
- Majd vigyázok - szusszanok fel. Válaszul rövid kis kuncogást hallat, majd végignyal állam vonala mellett a nyakamon, kezeivel pedig a felsőm alatt cirógatni, gyengén markolni kezdi a bőrömet. Az én kezeim is bekúsznak a felsője alá, miközben tovább harapdálom a nyakát, majd kezem lecsúszik nadrágjának övére és azzal kezd el babrálni. Vágyom rá, rohadtul. Kibontom nadrágjának övét, majd mialatt elé térdelek, lehúzom róla a nadrágot és az alsót is, ám egyelőre csak felnézek rá. Tatsuki elmosolyodik, lassan nyúl arcomhoz, majd kedveskedőn, gyengén-gyengéden megcirógat, utána viszont belebújtatja ujjait hajamba és lassan az ölére húz. Inkább célzás a mozdulat, nincs benne túl sok erő, de már nincs gond a potenciájával, most is áll, mint a cövek.
Viszonylag sokszor irányít megint, aminek nagyon örülök, és tudom, hogy nem azért, mert nem élvezné, mikor elszabadulok rajta, hanem mert végre meg tudja tenni és imádom is, mikor megteszi. Ajkaim közé fogadom őt felnézve rá, és szopni kezdem. Alig várom, hogy újra vadul kefélhessünk, mint régebben, hogy megkötözzön, falra kenjen megint, mert vágyom erre is, de már talán nem kell sokáig várnom. Hagyom, hogy ő ütemezze a szopás sebességét, miközben folyamatosan nézem őt továbbra is. Tatsuki elégedetten figyel a művelet közben, finoman szájba is dug, majd halk, mély nyögésekkel elélvez, s én mohón nyelem le élvezetének minden cseppjét. Célzatosan, a hajamnál fogva húz fel magához, hogy megcsókolhasson, szenvedélyes, szerelmes, hosszú csókot kapok és ugyanilyen szenvedéllyel, szerelemmel viszonzom azt, majd hozzábújva magamhoz ölelem. Nincs kedvem egyelőre sem mozdulni, sem szólni, most jó így; nyugodt, csendes és Tatsuki is csak ölel magához. Lassan azonban kénytelen leszek elengedni ezt a maflát, mert egyre jobb illatok terjengenek a konyhában és bátran kijelenthetem, hogy bár a fehérjedús táplálkozás jó dolog, de nem elégítette ki az étvágyamat. Tény, hogy másra is roppant módon éhes vagyok, de szerintem senki nem sértődik meg, ha most eszünk előbb, aztán jöhet a desszert, ha már az előételt letudtuk ennyivel.
Ellépek Tatsuki elől, majd felhúzom a nadrágját és bekapcsolom az övet. Tudom, hogy ez még mindig kényelmetlen számára, de legalább elviseli, hogy még ebben a segítségemre szorul. Kezet mosok a csapnál, konyharuhát kerítek és kinyitva a sütőajtót nézem meg, hogy áll a tészta. Már csak öt-tíz perc kell neki, hogy a sajtnak is szép színe legyen, így elkezdek megteríteni.
- Később valami film? - ajánlom be, miközben előveszek tányért és villát, majd az asztalra teszem, onnan már Tatsuki is szét tudja dobálni. - Vagy mihez lenne kedved?
- Nézhetünk valamit - válaszol, miközben megterít. - Rákaptam az elgondolkodtató filmekre, ami után lehet beszélgetni, mert van miről. De még mindig nem tudom, mit érdemes megnézni és mit nem - teszi hozzá elmosolyodva.
- Akkor majd választunk valamit - felelek neki elzárva a tűzhelyet, majd az asztalra rakok egy vágódeszkát, s kivéve a tepsit a sütőből rárakom azt. Kést és szedőkanalat vadászok. - Megpróbálkozol a vágásával? - kérdezek rá. Már várom, mikor unja meg, hogy mindig nyüstölöm, de legalább így is haladunk előre.
- Meg - válaszol, azzal kesztyűt kerít és kezembe nyomja, hogy húzzam fel a bal kezére. Úgy nyújtja mancsát, mint egy gyerek, aztán egy konyharuhát összehajt az asztalon, s azt a kesztyűs kezével a tepsi széléhez fogva támasztja meg az edényt és próbálkozik úgy megfogni a kést, hogy vágni is tudjon vele. Egy ideig ügyetlenkedik, aztán kissé ugyan botrányos módon, de célt ér. - A szedés a te dolgod, ha nem az asztalról akarod enni - jegyzi meg egy félmosollyal, amibe a zavar és a kínlódás megint belevegyül. Nagy kockákat vágott, kisebbre vagdalni őket azonban már nem kísérli meg, leteszi a kést, a konyharuhát és a kesztyűt. Utóbbit úgy veszi le, hogy a kezét az asztallapra fekteti, a végére rátámasztja a másikat és kihúzza belőle a kezét, végül helyet foglal és várja, hogy megkapja az adagját. Nem lett túl egyenes és szép vágás, sőt, ezért nem is túlzottan elégedett, meg-megvonja a szája szegletét, de néma marad. Csókot nyomok ajkaira. Tudom, hogy szigorú magával szemben, ahogy én is, de már így is remekül haladunk. Rengeteg mindent meg tud csinálni és ez csak egyre jobb lesz. Türelemjáték.
- Szerintem onnan is finom - mosolygom, miközben szedek neki, majd magamnak is és végül egészen közel ülve hozzá ülök le enni. Már megszoktam, hogy ennyire mellette vagyok ilyenkor is, hiszen elég sokáig etetnem kellett őt, most meg már nem is akarok ennél messzebb lenni tőle.
- De nem túl esztétikus és ha már bíbelődtünk a tányérral, legalább arról együnk - jegyzi meg játékosan. Evőpálcával nem tud enni, villával viszont már igen. Nem túl könnyen, lassan halad az evéssel, ám most is figyel minden mozdulatára. Sikerül leennie az asztalt is, ráadásul nem tudja róla felszedni a falatot, úgyhogy félrehúzódik, hogy megoldhassam a helyzetet. Felszedem a villával, amit leszórt és bekapom a falatot.
- Mondtam én, hogy innen is finom - mosolygok rá és folytatom tovább az evést, de nyújtok neki egy falatot, hátha elfogadja most, hogy inkább csak játékos kínálás, mint kényszer.
- Nagyon humoros - mondja kissé megbántottan és a pillantását is lesüti. Némileg bosszús, nézi a tányérján lévő ételt és vonakodik elfogadni a neki nyújtott falatot, végül nem is teszi, csak elgondolkodó képpel bámul maga elé.
- Ne haragudj - kérek tőle őszintén bocsánatot, mert nem akartam megbántani. Leteszem a villám és magamhoz ölelem, majd fejem vállára hajtom. - Min gondolkodsz?
- Szuggerálom a kezem, hogy működjön rendesen - vallja be. - Marha szar, hogy mindennapi, egyszerű, megszokott dolgok nem mennek. Néha olyan, mint mikor van egy áramkimaradás, van, ami csak arra a pillanatra más, van, amit újra kell indítani. Mint a laptop és az asztali gép reakciója... - magyarázza most a kezeire szegezve a tekintetét. - Tudom, hogy nem akarsz megbántani, én sem mindig tudom, hogy miért úgy reagálok, ahogy - ismeri el. - Valamikor tudom normálisan kezelni ezt a helyzetet, hogy teljesen belefér, hogy kicsúszik valami a kezemből, nem tudom rendesen megfogni, máskor viszont szétvet az ideg és fel bírnám borítani, ami előttem van. - Csókot nyomok vállára.
- Ezzel egyáltalán nincs gond. Néha nem baj, ha kiadod magadból a feszültséget. - Kap újabb csókot vállára. - Folytatjuk az evést?
- Aha - válaszol, de nem mozdul azonnal, csak engem fürkész. - Nem nagyon kedvelem, mikor önként vállalod a bokszzsák szerepét. Hálátlan feladat.
- Nem érzem annak, sem tehernek, hogy néha az legyek - vonom meg vállam, mert tényleg így van. Számomra nem teher az, hogy néha kidühöngi magát, még ha ehhez az kell, hogy én legyek a bokszzsák.
- Mazochista dög - mondja apró mosollyal, majd leteszi a villáját és felém fordul, s átfogva csókot nyom a fejemre.
- De csak a tied - teszem szabaddá én is kezem és átkarolva őt bújok hozzá.
- Még szép, hogy csak az enyém - szólal meg mély hangon, elégedetten, noha nem azonnal, és ezzel apró mosolyt csal arcomra. A légzése érezhetően elnehezült, s pár pillanat múlva csókolva, harapdálva tapad nyakamra, amitől jólesően felszusszanok. Kezei befurakszanak a pólóm alá, felkúsznak a hátamon, majd körmeivel komótosan végigkaristolva a bőrömet húz lefele. Mire leér a derekamhoz, már birtoklón szívja ki a nyakam és érezhetően közelebb akar lenni hozzám. Megremegve, elégedetten szuszogva tolom félre az asztalon lévő tényért, hogy ne verjük le később, majd eleget teszek burkolt kérésének és ölébe telepedve karolom át nyakát, viszonozva a harapásait.
- Látom... a desszert... téged is jobban... izgat - nyögöm bőrébe a szavakat, mert egyszerűen imádom, mikor ennyire birtokolni akar. Sok minden változott ennyi idő alatt, teljesen egymáshoz szelídültünk, s bár nem vagyok és nem tartom továbbra sem magam ukénak, mellette boldogan vagyok az. Az elmúlt hónapokban eljutottam oda, hogy érdekeljenek olyan dolgok is, amiket a kapcsolatunk elején elutasítottam vagy idegenkedtem tőlük, kellemetlennek számított, mert úgy éreztem, megalázó és csak a tipikus ukékkal lehet megtenni. Most sem biztos, hogy elsőre elfogadnám a helyzetet, de talán ha előtte beszélnénk ilyenekről, hogy ezt vagy azt próbáljuk ki, talán nem lenne olyan, mintha váratlanul történne meg. Lenne ellenállásom akkor is, mert ezt nem lehet leküzdeni, de nem akkora. Szeretem feszegetni a határaim.
Tatsuki előrébb csúszik a széken, miközben nyakam falja, mancsaival bőrömön járkál, erőtlen, de birtokló módon markol és fog. Érzem, hogy teljesen lázban ég ő is, s harapásai immár erősek és ezzel engem is egyre jobban megőrjít.
- Kapaszkodj! - kér és utasít egyszerre mély, vágytól ködös hangon, s amint lábaimmal is átkulcsoltam őt, feláll velem és a hálóba cipel. Útközben tovább mancsol, egy-egy csókot vagy harapást intéz bőrömre, aztán leül velem az ágyra, magára húz és vadul megcsókol. Viszonzom ezt a vadságot én is, hiszen mindennél jobban vágytam rá, és akarom, hogy irányítson. Kezemmel feltúrom felsőjét, karmolom és harapom én is őt. Tudom, hogy még a kezei nem olyan erősek, ezért most csak képletesen tiltakoznék és küzdenék ellene, de akarom, hogy durván bánjon velem, hogy irányítson. Tatsuki belemarkol a hajamba, jobbjával pedig megrángatja övemet. Kibontom azt engedve a parancsnak, s leveszem magamról a nadrágot az alsóval együtt. Tatsuki is segít benne amennyire tud, s amint ezzel megvan, rám fordul. A könyökén már meg tud támaszkodni valamennyire, még ha csak kicsit is, így most súlyát használva fog le és ismét falni kezdi bőröm és markolni testemet.
Felnyögök, megremegek. Egyszerűen vágyom és élvezem, amit csinál. Most is bennem van, hogy szabaduljak alóla, ugyanakkor eszemben sincs mozdulni, menekülni vagy túlságosan küzdeni vele, ezek csak ösztönök, amik mindig így fognak reagálni. Imádunk harcolni egymással még mindig, ez sosem fog változni. Szeretem, ha megküzd értem, és ő is szereti, ha nem adom meg magam neki könnyen. Néha persze kell a gyengédség, az, hogy kiélvezzük a pillanatot teljesen, ugyanakkor mindketten vágyjuk ezt a vadságot is, amit a másiknak tudunk adni.
Úgy szorít le testével, mintha mégis szökni akarnék. Eszemben sincs, de tiltakozás, ellenállás nélkül talán sosem leszek képes megadni magam neki, legalábbis egy ilyen vad dugás esetében nem. Mikor szeretkezünk, az teljesen más, olyankor mindketten olyanok vagyunk, mint a frissen összejött párok, akik kiélveznek mindent és ismerkedve korbácsolják fel egymásban a vágyat. Miközben továbbra is vadul felfal, az éjjeliszekrény fiókjába kezd el kutatni a síkosítóért, s amint megtalálja, türelmetlenül, a fogai segítségével nyitja ki, majd egy keveset nyom belőle a hasamra. A hideg géltől megborzongok és egy apró nyögés hagyja el ajkaim, Tatsuki türelmetlenül beleforgatja ujjait és belém tolja őket. Megküzd azért, hogy az övé legyek, akkor is, ha magával kell ezért, és akkor is, ha a velem.
Megfeszülök, megkapaszkodom karjában, a fájdalom azonban kisebb ahhoz képest, hogy mennyire vágytam erre. Erősen zihálok, míg megint nem kezdem teljesen elveszíteni minden józan eszemet attól, hogy élvezem a vadságát. A fenekemben lüktető fájdalom kibaszottul vágyott volt már, akartam, élvezem és jóleső bizsergéssel tölt el. Igyekszem ellazulni, hogy szűnjön a feszítő érzés, és Tatsuki is igyekszik megszüntetni ezt, ahogy lassan tágítani kezd. Nem akarok túl nagy előjátékot és a tetováló sem tököl sokáig ezzel, mert amint eltűnik arcomról minden fájdalom és kellemetlenséget tükröző vonás, ami eddig valószínűleg ott volt, vesz megint a hasamra nyomott síkosítóból, bekeni farkát és egyenletes, lassú mozdulattal nyomul belém. Megfeszülök alatta, s kissé talán fájdalmasan nyögök fel, ugyanakkor nem akarom, hogy abbahagyja, vagy túl sokat foglalkozzon ezzel. Szerencsére, nem is teszi, fogaival marva, néha csókolva vállam és nyakam kezd el megdugni. Nyers, de egyértelmű, hogy még most is vigyáz rám.
Teljesen megőrjít és így rohadtul nem fogom sokáig bírni, pedig vágyom arra, hogy ezt most kurva hosszan kiélvezzem, nem számít, hogy hogyan fogok kinézni utána. Tatsuki is egyre hevesebb lesz, biztos vagyok benne, hogy látni akar, ahogy elvesztem a maradék józan eszem is a kéjtől, és nincs nehéz dolga, egyenesen belehajszol az örömbe és szakadatlanul, lendületesen kefél meg. Hosszú percekig hajszoljuk a gyönyört így, míg végül izmaim megfeszülnek, s zihálva élvezek el alatta, ő azonban nem követ a beteljesülés édes mámorába, csak megáll és hagyja, hogy kicsit rendezzem légzésem. Nem húzódik ki belőlem, türelmesen vár, s amint úgy ítéli, eléggé észhez tértem már, újra ingerelni kezd lassú mozdulatokkal, aprókat lökve rajtam. Felnyögök. Kicsit kellemetlen ez az érzés, hiszen sajog a hátsóm, de ugyanakkor megint kezd ébredezni bennem a vágy is, noha csak igen lassan. Tatsuki óvatosan, körző mozdulatokkal folytatja megkefélésemet, ám tudom, hogy ha nem esne jól, abbahagyná bármikor. Nem tudom, valójában mit érzek. Az előző orgazmus mámora még bennem kering, az új pedig megint kecsegtetően hívogat, azonban nem elhanyagolható tény, hogy most még fáj és kellemetlen.
Az apró nyögések azonban, amik felszakadnak belőlem, mikor olyan pontot érint bennem, egyszerűen elárulják, hogy bár még idő, mire megint megbolondulok a vágytól, az, amit csinál, kibaszottul jó és élvezetes is a kellemetlen érzés ellenére. Most gyengéd csókokkal, apró nyalintásokkal járja be vállaim, kulcscsontom és nyakam. Érzéki módon játszik ajkaimmal és nyelvemmel, míg tartva a lassú, gyengéd ütemet jár bennem. Újabb remegéseket vált ki belőlem, és apró, halk nyögéseket, szűnik a kellemetlen érzés és ismét csak azon kapom magam, hogy vágyom rá, akarom, hogy ismét magáévá tegyen.
Lassú, egyenletes, folyamatos, hullámzásszerű mozgással szeretkezünk. Puha csókokat hint továbbra is rám, ahol csak ér, néha pedig mélyen megcsókol. Átkarolom őt, muszáj megint érintenem és így is éreznem, miközben egyre jobban ismét magával ragad a vágy és egyre jobban adom át magam az édes őrületnek. Tatsuki is fokozatosan vált egyre gyorsabb, mélyebb és keményebb lökésekre, amivel elveszi szép lassan megint maradék józanságomat is. Testem meg-megremeg, és egyre több jóleső nyögés hagyja el ajkaim, s hogy néhányat elfojtsak közülük, harapdálni kezdem a tetováló bőrét, ahol csak érem. Egyre jobban vágyom újra elélvezni alatta, és egyre jobban vágyom, hogy megint sokáig tartson ez. Nem érdekel, hogy utána nem fogok tudni ülni a seggemen, megéri a szenvedést majd a mostani gyönyörökért cserébe. Reszketve, fújtatva hajt, miközben néha mélyeket nyög, amiből már pontosan tudom, hogy közel jár a beteljesüléshez, így egyik kezem saját farkamra csúsztatva segítek Tatsukinak abban, hogy engem is újra leterítsen a kéj. Apró harapásokkal, elnyújtott csókokkal ostromolja a nyakam, majd nem sokkal később megfeszülve, erősen remegve élvez el. Nekem még kell egy kis idő, hogy kövessem őt, de végül zihálva, remegő testtel, kissé talán már erőtlenül ölelem őt magamhoz. Ez megint kibaszott jó kör volt, csak ne kelljen még megmozdulni, mert képtelen lennék rá.
Tatsuki egy kicsit hagyja ezt, aztán minden maradék erejét összeszedve, nehézkesen lekászálódik rólam, majd elnyúlik mellettem és mozdulataival arra kér, hogy bújjak oda hozzá. Ragaszkodón karol magához, miután ez megtörténik, bennem meg hirtelen változik meg valami és csak azon kapom magam, hogy folynak könnyeim. Azonnal, szinte kapkodva törlöm le őket, mert kibaszottul nem akarok és nincs is miért sírnom. Határozottan meglepett most ez. Tatsuki gyengéden megsimogatja fejem, ujjaival belebújik a hajamba és tovább cirógat ügyetlenül játszadozva tincseimmel. Szuszogva puszit nyom a fejem búbjára, míg másik kezével a hátam simogatja. Tényleg lövésem sincs, mi ütött belém, egyszerűen csak már rohadtul vágytam erre. Azt hiszem, túlságosan érzelgős lettem. Még közelebb fészkelem magam Tatsukihoz, ennél közelebb talán már nem is lehetne, s aprót szusszanva fújom ki magamból a feszültséget, megnyugszom újra.
- Leterhellek? - kérdezi meg némi hallgatás után csendesen.
- Egyáltalán nem - felelek neki őszintén. Tényleg nem tudom, mi a francért reagáltam így, ahogy, talán az utóbbi időben túlságosan puhány lettem, mint egy hülye kis uke. Legalábbis ami az érzelgősséget illeti, kibaszottul úgy fest a dolog és ez valahogy most cseppet sem vigasztal, egyenesen borzaszt is, de annyira, hogy a hideg is kiráz a gondolattól.
- Szabadságoltathatod magad, ha kicsit pihenni akarsz, nem fogok megsértődni - bizonygatja komolyan. - Bakari is itt tud ülni velem - teszi hozzá. - Nem akarom, hogy kikészülj, annyit nem ér az egész. Még én is nehezen viselem a bezártságot, a kocsi dorombolásának hiányát... - érvel, de aztán elhallgat. Felsóhajtok.
- Egyáltalán nincs szó ilyesmiről - felelem neki határozottan. - Persze, hiányzik, hogy meghajtsam a Nissant, de ezek nem számítanak. Te számítasz! Lesz időnk mindent bepótolni.
- Nem fogok belehalni, ha meghajtod a kocsid, találkozol a barátaiddal és még csak beszélni se beszélünk addig, sőt, akarom, hogy megtedd. Nincs szükségem semmilyen áldozatra, ezért magad számára se csinálj kötelességet abból, hogy velem vagy! - mondja meg nagyon komolyan. Megrázom fejem.
- Nem áldozat és egyáltalán nem kötelességből vagyok veled.
- Elég idő eltelt már, hogy megnyugodj, élek, nem kell ennyire hozzám kötnöd magad. Nyugodtan találkozz a barátaiddal, versenyezz, amit szoktatok! - biztat komolyan. Elmosolyodom.
- Meguntad a képem? - kérdezem meg heccelve őt. - Tényleg semmi gond nincs ezzel az egésszel.
- Nem, csak tisztában vagyok vele, hogy a lakásomon kívül is van élet, főleg neked és attól, mert én egyelőre jobban elvagyok itt, nem akarom, hogy te is lekorlátozd magad.
- Hidd el, ha majd úgy érzem, hogy el akarok innen menni egy kicsit kikapcsolódni, meg fogom tenni - mondom őszintén. - Az a másfél hónap pokolian nehéz volt. Megtörtem és nem könnyű felállni belőle. Fel fogok, mert ezt akarom, de még idő kell... Elvesztettelek... Másodjára vesztettem el azt, akit szerettem és ezen nem egyszerű túllendülni, még akkor sem, ha visszakaptalak, de akarom. Egyszerűen a hideg kiráz attól, amilyen lettem emiatt a másfél hónap miatt.
- Nem vesztettél el, itt vagyok. Én ezt a másfél hónapot igyekszem valahova nagyon mélyre elsuvasztani az emlékeim közé, ahogy az azóta eltelt idő szörnyűséges pillanatait is, ha már kitörölni nem tudom őket - vallja be egyszerűen. - Ha meghaltam volna, Bakari pár napon belül megjelent volna a halálhíremmel, intézkedett volna a búcsúszertartásról, mert hiába magyaráztam el anno neki, hogy semmi ilyet nem akarnék soha, halottként már nem szólhatnék bele és ő ezt így akarná szerintem, esküt tesz Deonnak és amint lehet, eltűnik egy időre.
- Nem voltunk biztosak abban sem, hogy Bakari túlélte-e egyáltalán - árulom el neki. - Minden olyan képességem, amikre a legszarabb helyzetekben is támaszkodhattam, cserbenhagytak. Képtelen voltam higgadtan gondolkodni, bármit végiggondolni, vagy információkat szerezni bármiről. Nem vesztettelek el, de éltem már át, milyen elveszíteni valakit és egy második ilyennek az esélye kikészített annak ellenére is, hogy végig hittem abban, hogy élsz.
- Tény, hogy a hullák gyorsan eltűnnek időnként, de nem egy olyan csata után, mint a Kitamurás volt és nem is nyomtalanul - mondja meg komolyan. - Ha egy ilyen ütközetben egy nagyobb kutyát megölnek, azt ott hagyják szem előtt, hogy a sok kis dögevő lássa, mi a pálya. Kitamura se lett elhantolva a domboldalba, Kageru és Katsuri magukkal vitték kitenni a terület központjára, jelezve, új tulajdonosa van a helynek és nem érdemes szórakozni vele.
- Szeretem, mikor ennyire megnyugtatsz - kuncogom el magam. Kész vagyok tőle, komolyan. Győzköd arról, hogy hülye voltam, hogy nem figyeltem ilyen dolgokra, holott tökéletesen tudatában vagyok vele, hogy csak kicsit meg kellett volna emberelnem magam és rájöhetek magamtól is mindenre. Arra legalábbis tuti, hogy élnek, vagy legalábbis Bakari él.
- Ennek örülök. Vigyázz a fejedben lévő űrtartalomra, mert az igazán hasznos és vonzó benned - kér játékosan. Na kapd be! Én is imádlak. - Van egy hírem... meg kellene látogatnom Jeremyt.
- Elviszlek szívesen - mondom elmosolyodva.
- A szalonban kellene lennie. Akkor öltözzünk - javasolja, majd kimászik mellőlem. Én is felkelek és kerítek valami ruhát magamnak azokból, amiket betárazott. Hagyom egyelőre őt is kibontakozni, hiszen a pólóba bele tud bújni, meg alsónadrágot venni, a többiben meg majd segítek neki. A farmerral, zoknival, cipővel egyedül még nem boldogul, így ezeket ráadogatom, miután a pulcsit is felveszi, csak középen összecipzárazom, majd eligazítom testén, s én is befejezem az öltözködést. Megint színesen öltözöm persze, szerintem nem is én lennék lassan, ha nem folyton valami fekete cuccban rohangálnék. Választásom egy bővebb szárú, több zsebbel és cipzárral ellátott nadrágra esett és valahogy meg sem lepődöm azon, hogy bár a nadrágszára laza, a fenekemen szinte feszül az egész. Val'szeg Tatsuki minden gatyát a legkevesebb hátsó szándékkal választott meg így. Felveszem hozzá a hosszú ujjú garbót, majd magamra kötöm a pisztolytáskát, s az éjjeliszekrényről elvéve a Nissan kulcsait indulok el az előtérbe, hogy a férfire is rásegítsem a cipőt, belebújjak sajátomba, majd a bőrdzsekit magamra véve jelentsem ki, menetkész vagyok én is.
- Mehetünk - vigyorgok Tatsukira, s előre engedve őt zárom be végül magunk után a lakás ajtaját. Míg lefelé haladunk, Tatsuki megejt egy telefont Jeremynek, hogy legyen a szalonban, ha véletlenül nem tartózkodna ott, mert negyed óra múlva ott vagyunk mi is, s amint beszállunk az autóba, már indítok is és a gázba taposok. Rendben, kicsit kiélvezem most a motor dorombolását, a gyorshajtás miatt amúgy sem aggódtam magam halálra sosem, a százhatvan meg simán belefér még a városi utak zsúfoltságába. Konkrétan és meglepő módon kurva kevesen vannak az utakon, de nem is bánom jelenleg.
- Furikázhatsz majd egy nagyobb kört is, ha végeztünk a kölyökkel - mondja elmosolyodva.
- Mennyire nagy kört szeretnél? - vigyorgom a kérdést, miközben a visszapillantókba lesek, de nem csak azzal a céllal, hogy sávot váltsak. Még mindig figyelem, nem követ-e valaki minket és hogy minden rendben van-e, mert habár látszólag béke van, sosem lehet tudni.
- Amekkorát te - válaszol elégedetten, mancsát pedig combomra fekteti. - Kéne még sok helyre mennem, de kurvára nincs kedvem.
- Akkor nem árt, ha tankolunk is - felelek, majd leparkolok a szalon előtt. - Majd mész, ha kedved lesz. Az élet nem áll meg ugyan, de ennyi távollét és nyugalom szerintem bőven rád fér.
- Áh, nem arról van szó. Nem akarom, hogy így lássanak - mondja meg őszintén és egy kicsit megemeli a kezeit. Óvatosan tenyereim közé fogom balját.
- Hamarosan túlleszünk rajta - mondom csendesen. Tudom, hogy felesleges biztatnom, de engem megnyugtat, ha kimondhatom neki. Talán őt is. Remélem.
- Lehetne gyorsabban? - kérdezi meg halvány, fáradtnak tetsző félmosollyal.
- Így is sokkal jobban haladunk, mint ahogy azt Bakari várta. Nincs miért elégedetlennek lenned.
- Majd akkor elégedett leszek, ha teljesen egyedül elboldogulok a mindennapi életben és legalább annyi erő lesz a kezemben, hogy fel bírjalak emelni - közli őszintén. Megcsókolom.
- Menjünk - kérem őt csendesen és kinyitom neki az ajtót, mielőtt visszahúzódom tőle. Tatsuki előre megy, de bevár.
- Előbb nézzünk rá Jeremyre, aztán mehetünk autókázni.
- Rendben van.
A napok borzalmasan lassan telnek, s minden időmet Tatsukival töltöm. Nem könnyű a helyzet most, sőt, néha teljesen elviselhetetlen, de akkor sem fogom feladni és akkor sem fog elüldözni maga mellől. Lehet, hogy makacs, dühönghet, ordítozhat, mindegy, mit csinál, nem fogom hagyni. A sokadik műtéten van már túl és van remény arra, hogy ha nem is száz százalékosan, de helyre jöjjön, ám ezt neki is akarnia kell. Én kibaszottul nem fogom hagyni, hogy feladja. Órákig foglalkozom vele nap mint nap, nem érdekel, hogy akarja vagy sem, mert nem hagyom, hogy belenyugodjon, hogy feladja. Fogni tanítom újra, finom mozdulatokra, amennyire lehet, de persze nem ő lenne, ha türelmesen csinálná azokat a dolgokat, amiket Bakari mondott. Tulajdonképpen türelmetlenkedhet, én ráérek nyúzni őt. Felállok a kanapéról és elmászom egy kávéért, míg őfelsége kiduzzogja magát, természetesen neki is készítek egyet, csak hogy ne érezze elhanyagolva magát, majd rágyújtva megyek vissza a szobába és lerakom bögréjét az asztalra.
Tatsuki persze egy darabig mindennel megküzd, mert használni akarja a kezeit, de ha valami nem sikerül mégsem elsőre, akkor vagy a földhöz vágja, vagy az asztalt felborítja, kidühöngi magát, majd próbálkozik tovább, én pedig rendet rakok. Ez megy egy ideje. Bakari a harmadik műtétre cipelés után már rutinosan érkezett meg a lakásra, fogóval, előre bekészítve a köpőcsőbe a nyugtatót. Kicsit embertelen módszer, de tudom jól, hogy máshogy nem lehetett volna elrángatni Tatsukit. Tényleg nem könnyű, de bőven végigzongoráztam magamban azt, hogy ezt akarom csinálni, történjen bármi. Számoltam ezekkel és nem érdekeltek, mert szeretem, ennyi nem fog elrettenteni.
- Megpróbálod, vagy hagyjak időt lenyugodni? - kérdezem meg végül a bögrére intve fejemmel, de a cigim szája elé tolom, hogy ha szeretne, slukkoljon belőle. Nem könnyű így látni őt, de hiszem, hogy menni fog neki. Tatsuki odahajol a kezemhez és mélyet slukkol a cigarettából, majd lassan fújja ki a füstöt. Leengedi a kezeit az asztalra és halványan, rafináltan elmosolyodik. Kíváncsian várom, mit tervez. Szemeiben megcsillan valami, majd nem sokkal később feláll és közel lép hozzám, hogy átfogjon a karjaival. Erő még nincs benne ugyan, sokszor fájdalomcsillapítót is kér, de abban még mindig profi, hogyan tegye a mancsait fenekemre. Nem válaszol nekem, csak odabújik hozzám, arcát a hajamba temeti és azt a doromboláshoz hasonlító hangot formálja meg, amit mindig is imádtam. Tudja, hogyan vegyen le a lábamról, az már tuti és ilyenkor még csak haragudni sem lehet rá, ha véletlenül sikerülne felbasznia az agyam. Belesimulok az ölelésbe. - Mmm, sajnálom, de ebből nem értem, mit szeretnél - incselkedek vele játékosan és még jobban hozzásimulok. Rettenetesen fel tud húzni már csak ennyivel is.
- Ennyit akartam - közli mély hangon, nyilvánvalóan mosolyogva. - Most már megpróbálom - jelenti ki incselkedve, azzal elhúzódik tőlem, vagyis csak húzódna, ha hagynám, ám mivel nem engedem neki, hogy ellépjen, játékosan beleharap a nyakamba. Na jó, meggyőzhető vagyok... talán. Eleresztem őt és hagyom, hogy visszaülve a kanapéra két kezébe vegye a bögrét, mint egy gyerek és igyon. Ilyenkor engem is boldogsággal tölt el már csak az, hogy nézhetem. Tudom, hogy rendbe fog jönni, mert ő is akarja és ha ketten együtt küzdünk meg ezért a sikerért, menni is fog. Leülök mellé, átfogom derekát és fejem karjának döntve figyelem őt.
- Mit ennél? - kérdezem meg tőle, de még mindig bújva hozzá. Egyáltalán nem zavar, hogy nekem kell főzni, hogy rám marad a házimunka nagy része, mert befogom dolgozni őt is, nincs kibúvó. Kicsit elgondolkodik, azalatt leengedi a bögrét, a combján megtámasztja, fejét pedig fejemre dönti. Elmosolyodom.
- Rakott tésztát... olyan európai fajtát - teszi hozzá. - Az neked is megfelel? - kérdezi meg.
- Megfelel - mondom mosolyogva, de még nem engedem el. Majd megnézem, mi van hozzá itthon, ami meg nincs, azért elszaladok a boltba, végül elengedem őt, s lopok egy csókot ajkairól, aztán kimegyek a konyhába és megnézem, kell-e valami itthonra. Igazából szinte minden megvan hozzá, csak egy-két apróság hiányzik. A szobába megyek felöltözni, majd visszatérek a nappaliba Tatsukihoz. - Kell még valami? Elugrom a boltba néhány dologért az ebédhez.
- Nem... Nem tudok róla, hogy kellene... - egészíti ki. - Kérem a telefonomat.
Már egy ideje megfigyeltem és tudom, hogy amikor egyedül hagyom, fél. Mindig ugyanott marad, szinte ugyanúgy, ahogy hagytam. Bár ebben nem vagyok biztos, de ilyenkor szerintem rendszerint meredten várja, ki bukkan elő majd, miközben a markában szorongatja a telefont, még ha erőtlenül is. Igyekszik leplezni, úgy tenni, mintha megörülne csak, hogy már van kihez szólni, kit figyelni, de amíg egyáltalán nem tudta használni a kezeit, látszott rajta mindenféle érzelem. Ideges volt, dühös, csalódott, félt is... Szorong amiatt, hogy ha nem én jelennék meg, nem igazán tudna mit csinálni, vagy hogy történik valami, amit nem tud kezelni, mert nem tudja használni a kezeit. Nem mondja ugyan, de látom rajta, a megfigyelőképességem pedig sosem hagyott cserben eddig. Valahol még mindig kicsit fél attól, hogy ellenség tör rá, pedig a házban több klántag is lakik, az ellenségei pedig ha jól tudjuk, kimúltak nagyrészt, aki pedig él, az még jobban féli a nevét. Nincs reális alapja annak, hogy tart ettől, de tudom, hogy nem tud nem félni. Persze igyekszik természetesen viselkedni, úgy csinálni, hogy ne vegyem észre ezeket, de észrevettem és tudom, pontosan tudom, ám sosem fogom neki ezt bevallani és úgy teszek, mintha nem látnám. Kegyes hazugság? Talán, de amíg ő nem akar erről beszélni, én nem fogok, mert nekem ő továbbra is az az erős férfi, aki meg akart ölni annak idején a gyakorlóplaccon, majd aki megjelölt és képes fölém kerekedni. Most is az, hiába nem tudja még használni a kezeit, sosem lesz más a szememben. Kezébe adom a telefont, majd lopok egy csókot ajkairól.
- Sietek - mondom neki, azzal kilépek az előtérbe, cipőmbe bújok és elindulok bevásárolni. Hamar megjárom, mert nem akarom túl sokáig egyedül hagyni Tatsuki, ám a szükséges cuccok mellé beszerzek egy-két apróságot estére. Kis nasit, ha esetleg megint megnéznénk valami filmet közösen, ahogy azt tettük az elmúlt estéken is. Igazából nem számított, mit nézünk, csak együtt legyünk nyugalomban végre. Kezemben két szatyorral lépek be a lakásba, majd zárom vissza az ajtót és elindulok befelé. Nem voltam többet távol húsz percnél, és így is rohantam vissza. Lepakolom a cuccokat a konyhába, majd visszamegyek hozzá a nappaliba. - Na, essünk neki az ebédnek, mert éhen halunk! - vigyorgok rá. - Hoztam még pár dolgot, hogy holnap ne kelljen ezzel foglalkozni.
- Rendben - egyezik bele, azzal a zsebébe tuszkolja a telefonját és megindul a konyha felé, de elhaladva mellettem nyom egy puszit a fejemre. - Hívott Bakari... - szólal meg, miközben már a szatyrokkal bíbelődik, kisgyerekekéhez hasonló, esetlen, néha ügyetlen mozdulatokkal kipakol a pultra, én pedig elrakosgatom a vásárolt holmikat a helyükre. - Kérdezte, hogy vagyunk, hogy bírjuk, ilyenek - tájékoztat csendesen, mire csak elmosolyodva mellé lépek és magamhoz karolom. Eszembe jut, mikor először kefélt meg a konyhaasztalra döntve, s ettől menten libabőrös leszek és megremegek. Alig várom, hogy újra megtegye.
- Mit mondtál neki? - kérdezem meg végül, miközben eleresztem őt, és elkezdek előkészülni az ebédkészítéshez.
- Az igazat - válaszol csendesen. - Beszámoltam a végzett gyakorlatokról, annak módjáról és eredményéről is, mondtam neki, hogy telik átlagosan egy napunk, hogy levonhassa ő a következtetéseket, ne csak megállapítást kapjon - meséli. - Mit segítsek? - kérdezi. - Udvarol - mondja halvány mosollyal.
- Megcsináljuk a húst előbb. Kérek egy közepes nagyságú edényt - kérem meg, míg én előveszem az olajat és hagymát pucolok. - Örülök neki, hogy talált magának valakit - mondom őszintén. Tatsuki lassan, minden mozdulatára figyelve tesz eleget a kérésnek, én pedig szemem sarkából figyelem őt, míg felkockázom az időközben megpucolt hagymát. Ennyi idő alatt már volt alkalmam megfigyelni, hogy szándékosan tesz így, tanítja magát, s miután végzek a hagymával, kinyitom az olajos üveget, majd felé nyújtom. A biztonság kedvéért most is két kézzel fogja meg, mint a bögrét korábban, majd tölt az edénybe és megfontolt mozdulatokkal teszi azt a tűzhelyre. Odalépek és begyújtom alatta a gázt, majd belerakom a hagymát is. Fakanalat kerítek és ezt most Tatsukira bízom, míg én folytatom a többi hozzávaló előkészítését.
- Furcsa... - mondja ki őszintén, saját, az eszköz nyelét markoló kezét nézve. - Persze sejtettem, hogy egyszer túllép... vagyis inkább reméltem - javítja ki magát -, de nem gondoltam volna, hogy Mitsuko ennyire be tudja magát lopni az életébe - ismeri el lassan megkavarva az edény tartalmát. - Nem lesz könnyű találkozni vele, alig vártam, hogy elhúzzunk és otthagyjuk - vallja be.
- Miért? - kérdezek rá őszinte kíváncsisággal, miközben a húst is az edénybe rakom.
- Én láttam őt Rikával - válaszolja, miközben átnyújtja a fakanalat nekem. - Nálam odakozmál - magyarázza meg, miért tesz úgy, ahogy. - Megint lesz egy második, egy igazi Bakari... Lesz egy az új nővel és lesz egy, akit ismersz te is - válaszol. Miután a hús is elkészül, teljesen elzárom alatta a gázt és elővéve a sajtot nekiállok azt lereszelni.
- Mesélsz, milyen volt régen? - kérdezem meg végül, miközben a sajttal foglalkozom. - És pakold ki nekem a sütőt, kérlek - teszem még hozzá elmosolyodva. Nincs benne sok minden, csak pár tepsi, sütőlap, amit egyszerre próbál kivenni, mire az egész csörömpölve csattan a padlón. Figyelem őt továbbra is, de nem segítek neki, nagykisfiú, boldogul vele és tudom, hogy amúgy sem igényelné. Sőt, egyenesen sértené és bántaná, ha mégis megpróbálnám. De nem is akarom. Az elején persze bennem volt a mozdulat, hogy segítsek neki, menjek és ne hagyjam, hogy elintézze egyedül. Nem is tetszett neki, így azóta csak figyelemmel kísérem, ahogy próbálkozik.
- Bocsi - kér elnézést egy csibészes mosollyal, amivel a zavarát és a kínlódását próbálja elrejteni, majd nekiáll összeszedni őket. Most is meglesz egymaga, tudom, és nem öntött ki semmit, mert olyat nem rak a sütőbe, amiben van valami, ezért csupán fel kell szednie a földről a fémeket és a tűzhelyre kell pakolnia, az meg megy neki. - Amikor még csak tíz éves volt - kezd mesélni a művelet közben -, már akkor láttam rajta, hogy tökéletes kutya lesz. Úgy nézett rám, ami megfogott. A tekintete hideg volt, semmitmondó, de nagyon értelmes. Nem szólt egy szót sem, mégis akaratosnak tűnt. Csupa mocsok volt, a haja csapzott, összetapadt, látszott rajta, hogy megrángatták, elverték, a markában mégis szorongatott valamit. Ráparancsoltam, hogy mutassa meg, asszem, egy fémállat volt. Nem félt tőlem, de engedelmes volt, tudta, hogy hol a helye, rólam viszont semmit sem tudott. Tetszett, hogy csendes, elszánt, szívós. Közöltem vele, hogy ha élni akar, jöjjön velem. És jött. Csak később tudtam meg, hogy kicsoda, micsoda, még jót vigyorogtam is, hogy Shimpei kölykét szedtem fel az utcáról. Tanulékony, csendes volt, bármiben engedelmesnek bizonyult, nehezen lehetett kibillenteni a nyugalmából, akkor viszont úgy viselkedett, mint az olajon szétterülő tűz - meséli most már engem figyelve. - Szerencsére nagyon érdekelte az orvosi pálya, szívesen és szorgalmasan tanult meg szinte mindent. Meglepően nyugodt kamasz volt, visszafogott. Igazából a tökéletes ellentétem, magánélete vagy nem volt, vagy megtanulta olyan diszkréten rendezni, hogy ha nem beszélt róla, akkor nem lehetett utánanyomozni. Mindig külsős csajokat választott, de hiába járt valakivel, nem mutatott fikarcnyi érzelmet sem a csajnak, sem nekem. Aztán jött Rika... Szerintem az első pillanattól kezdve lehetett tudni, hogy ezek vagy megölik egymást, vagy pedig lesz valami köztük. Bakari közel egy évig udvarolt Rikának, aztán mire észbe kaptam, már össze is bútoroztak. Nem mutattak semmit senkinek, de az otthonukban nagyon kellemes légkör keringett. Akkoriban rosszul érintett, feszültté tett - vallja be. - Ismeretlen volt számomra, amit éltek... Szerették egymást. Nagyon.
- Mi történt Rikával? - kérdezek rá, miközben összerakom az egyik tepsibe a tésztát, sajtot szórok a tetejére, s begyújtva a sütőt rakom azt be, majd csinálok még egy kávét magunknak.
- Vadásztak rá... rájuk gyújtották a házat a fiukkal együtt... Bakari is akkor égett meg - válaszol halk hangon. Elpakolom, ami már nem kell, majd odalépek Tatsukihoz és magamhoz ölelem őt, mire ő is átfog engem. Lehet, talán érzelgősebb lettem az elmúlt időszakban, legalábbis ami azt illeti, hogy szeretek a közelében lenni minél többet; hozzábújni, átölelni, lenni mellette. Mindegy. Rettenetesen ragaszkodom hozzá, még jobban talán, mint eddig.
- És most? - kérdezem meg csendesen, felnézve rá, még mindig ölelve. A kérdésemre nem igazán várok választ, mert érzem, hogy szeret, hogy már tudja kezelni, érteni és ismeri, milyen az az érzés.
- Nem tudom... Rika halála óta félember, csak az a része maradt meg, amit mutatott mindig mindenkinek. Anai úgy tűnt, hogy érdeklődik iránta és fordítva, végül Bakari volt az, aki elutasította ezt az egészet, mondván, a lányomról van szó és túl fiatal hozzá. Nem tudom, hogy ez lehetett-e az igaz ok, vagy inkább az, hogy nem volt kész új kapcsolatra, nem feszegettem, ő nem akart róla beszélni - válaszol. - Valószínűleg udvarol egy ideig, aztán eldönti, hogy mit akar. Nem beszél Mitsukoról, ami ugyanúgy jelentheti, hogy közömbös számára, mint azt, hogy nagyon is tetszik neki.
- Bármelyik is, a korkülönbség nem a legjobb kifogás lenne, főleg, ha magunkat veszem figyelembe. - Harapdálok végig nyakán játékosan. - De mindegy is... a lényeg mindenképpen az, hogy rendeződjön az ő élete is, nem?
- Bakarinak számít azért az ilyesmi - mondja, miközben kezeit bevezeti felsőm alá és kedveskedve cirógatja hátam, oldalam. - Mitsuko a harmincas évei elején van, tehát korban jobban illik hozzá, könnyebben el is fogadja maga mellett, mint Anait. A huszonéves lányokkal azért meggyűlik a baja az embernek, harmincon túl legalábbis már nem olyan érdekesek, bár Anai a kortársaival ellentétben tud főzni, mosni, takarítani, visszafogott, illedelmes és komoly, de megvan ennek is a háttere - mondja. - Bakari igényeinek megfelelne, ám amikor kezdődött ez az egész kettejükkel, azt mondta, Anai inkább összekeveri a hálát és a vonzalmat. Bakari úgy gondolta, nem egészséges az orvos és a páciens közti kapcsolat, mert ha végül valami rosszul sül el, nagyobb bajt csinál, mintha egyszerűen visszautasítaná. Ennek ellenére nagyon óvatosan koslatott Anai után, mígnem meghátrált. Fogalmam sincs, mi játszódott le benne, bánta vagy bánja-e, nekem csak Anai öntötte ki a lelkét - meséli el. - A tudottak fényében nem hiszem, hogy könnyű menet lesz Bakarinak ez a mostani... kapcsolat. Rendezett az élete, ura mindennek, aminek lehet, néha még úgy fest, annak is, amiről azt gondoljuk, hogy nem lehetséges, inkább azt mondanám... ideje... talán - hangsúlyozza ki ezt a szót - túllépni Rika és Masami elvesztésén, új esélyt adni magának és egyet valaki másnak.
- Rendezett, de nem teljes - felelem, miközben újabb harapásokat mérek nyakának bőrére. - Túllépni nem fog rajta, de talán az új kapcsolattal még enyhébb lesz az elvesztésük miatt érzet fájdalom, üresség...
- Nem teljes, ez igaz - ismeri el és apró harapásokkal felel enyéimre.
- És a tied milyen? - kérdezem bőrére lehelve, incselkedve vele.
- Küzdelmes - válaszol diplomatikusan.
- De mindig megéri küzdeni, nem?
- Remélem - dorombolja. - Mire is játszol tulajdonképpen? - kérdezi meg a hangjából ítélve elvigyorodva.
- Én? Semmire - kuncogom, de tovább harapdálom nyakát. - Kezdek roppant módon éhes lenni.
- Sül a kaja - vágja rá szinte csípőből.
- Uhum - morgom bőrére. - Semmi előétel?
- Aztán jól laksz vele, a főétel meg bent ég a sütőben - heccel kuncogva.
- Majd vigyázok - szusszanok fel. Válaszul rövid kis kuncogást hallat, majd végignyal állam vonala mellett a nyakamon, kezeivel pedig a felsőm alatt cirógatni, gyengén markolni kezdi a bőrömet. Az én kezeim is bekúsznak a felsője alá, miközben tovább harapdálom a nyakát, majd kezem lecsúszik nadrágjának övére és azzal kezd el babrálni. Vágyom rá, rohadtul. Kibontom nadrágjának övét, majd mialatt elé térdelek, lehúzom róla a nadrágot és az alsót is, ám egyelőre csak felnézek rá. Tatsuki elmosolyodik, lassan nyúl arcomhoz, majd kedveskedőn, gyengén-gyengéden megcirógat, utána viszont belebújtatja ujjait hajamba és lassan az ölére húz. Inkább célzás a mozdulat, nincs benne túl sok erő, de már nincs gond a potenciájával, most is áll, mint a cövek.
Viszonylag sokszor irányít megint, aminek nagyon örülök, és tudom, hogy nem azért, mert nem élvezné, mikor elszabadulok rajta, hanem mert végre meg tudja tenni és imádom is, mikor megteszi. Ajkaim közé fogadom őt felnézve rá, és szopni kezdem. Alig várom, hogy újra vadul kefélhessünk, mint régebben, hogy megkötözzön, falra kenjen megint, mert vágyom erre is, de már talán nem kell sokáig várnom. Hagyom, hogy ő ütemezze a szopás sebességét, miközben folyamatosan nézem őt továbbra is. Tatsuki elégedetten figyel a művelet közben, finoman szájba is dug, majd halk, mély nyögésekkel elélvez, s én mohón nyelem le élvezetének minden cseppjét. Célzatosan, a hajamnál fogva húz fel magához, hogy megcsókolhasson, szenvedélyes, szerelmes, hosszú csókot kapok és ugyanilyen szenvedéllyel, szerelemmel viszonzom azt, majd hozzábújva magamhoz ölelem. Nincs kedvem egyelőre sem mozdulni, sem szólni, most jó így; nyugodt, csendes és Tatsuki is csak ölel magához. Lassan azonban kénytelen leszek elengedni ezt a maflát, mert egyre jobb illatok terjengenek a konyhában és bátran kijelenthetem, hogy bár a fehérjedús táplálkozás jó dolog, de nem elégítette ki az étvágyamat. Tény, hogy másra is roppant módon éhes vagyok, de szerintem senki nem sértődik meg, ha most eszünk előbb, aztán jöhet a desszert, ha már az előételt letudtuk ennyivel.
Ellépek Tatsuki elől, majd felhúzom a nadrágját és bekapcsolom az övet. Tudom, hogy ez még mindig kényelmetlen számára, de legalább elviseli, hogy még ebben a segítségemre szorul. Kezet mosok a csapnál, konyharuhát kerítek és kinyitva a sütőajtót nézem meg, hogy áll a tészta. Már csak öt-tíz perc kell neki, hogy a sajtnak is szép színe legyen, így elkezdek megteríteni.
- Később valami film? - ajánlom be, miközben előveszek tányért és villát, majd az asztalra teszem, onnan már Tatsuki is szét tudja dobálni. - Vagy mihez lenne kedved?
- Nézhetünk valamit - válaszol, miközben megterít. - Rákaptam az elgondolkodtató filmekre, ami után lehet beszélgetni, mert van miről. De még mindig nem tudom, mit érdemes megnézni és mit nem - teszi hozzá elmosolyodva.
- Akkor majd választunk valamit - felelek neki elzárva a tűzhelyet, majd az asztalra rakok egy vágódeszkát, s kivéve a tepsit a sütőből rárakom azt. Kést és szedőkanalat vadászok. - Megpróbálkozol a vágásával? - kérdezek rá. Már várom, mikor unja meg, hogy mindig nyüstölöm, de legalább így is haladunk előre.
- Meg - válaszol, azzal kesztyűt kerít és kezembe nyomja, hogy húzzam fel a bal kezére. Úgy nyújtja mancsát, mint egy gyerek, aztán egy konyharuhát összehajt az asztalon, s azt a kesztyűs kezével a tepsi széléhez fogva támasztja meg az edényt és próbálkozik úgy megfogni a kést, hogy vágni is tudjon vele. Egy ideig ügyetlenkedik, aztán kissé ugyan botrányos módon, de célt ér. - A szedés a te dolgod, ha nem az asztalról akarod enni - jegyzi meg egy félmosollyal, amibe a zavar és a kínlódás megint belevegyül. Nagy kockákat vágott, kisebbre vagdalni őket azonban már nem kísérli meg, leteszi a kést, a konyharuhát és a kesztyűt. Utóbbit úgy veszi le, hogy a kezét az asztallapra fekteti, a végére rátámasztja a másikat és kihúzza belőle a kezét, végül helyet foglal és várja, hogy megkapja az adagját. Nem lett túl egyenes és szép vágás, sőt, ezért nem is túlzottan elégedett, meg-megvonja a szája szegletét, de néma marad. Csókot nyomok ajkaira. Tudom, hogy szigorú magával szemben, ahogy én is, de már így is remekül haladunk. Rengeteg mindent meg tud csinálni és ez csak egyre jobb lesz. Türelemjáték.
- Szerintem onnan is finom - mosolygom, miközben szedek neki, majd magamnak is és végül egészen közel ülve hozzá ülök le enni. Már megszoktam, hogy ennyire mellette vagyok ilyenkor is, hiszen elég sokáig etetnem kellett őt, most meg már nem is akarok ennél messzebb lenni tőle.
- De nem túl esztétikus és ha már bíbelődtünk a tányérral, legalább arról együnk - jegyzi meg játékosan. Evőpálcával nem tud enni, villával viszont már igen. Nem túl könnyen, lassan halad az evéssel, ám most is figyel minden mozdulatára. Sikerül leennie az asztalt is, ráadásul nem tudja róla felszedni a falatot, úgyhogy félrehúzódik, hogy megoldhassam a helyzetet. Felszedem a villával, amit leszórt és bekapom a falatot.
- Mondtam én, hogy innen is finom - mosolygok rá és folytatom tovább az evést, de nyújtok neki egy falatot, hátha elfogadja most, hogy inkább csak játékos kínálás, mint kényszer.
- Nagyon humoros - mondja kissé megbántottan és a pillantását is lesüti. Némileg bosszús, nézi a tányérján lévő ételt és vonakodik elfogadni a neki nyújtott falatot, végül nem is teszi, csak elgondolkodó képpel bámul maga elé.
- Ne haragudj - kérek tőle őszintén bocsánatot, mert nem akartam megbántani. Leteszem a villám és magamhoz ölelem, majd fejem vállára hajtom. - Min gondolkodsz?
- Szuggerálom a kezem, hogy működjön rendesen - vallja be. - Marha szar, hogy mindennapi, egyszerű, megszokott dolgok nem mennek. Néha olyan, mint mikor van egy áramkimaradás, van, ami csak arra a pillanatra más, van, amit újra kell indítani. Mint a laptop és az asztali gép reakciója... - magyarázza most a kezeire szegezve a tekintetét. - Tudom, hogy nem akarsz megbántani, én sem mindig tudom, hogy miért úgy reagálok, ahogy - ismeri el. - Valamikor tudom normálisan kezelni ezt a helyzetet, hogy teljesen belefér, hogy kicsúszik valami a kezemből, nem tudom rendesen megfogni, máskor viszont szétvet az ideg és fel bírnám borítani, ami előttem van. - Csókot nyomok vállára.
- Ezzel egyáltalán nincs gond. Néha nem baj, ha kiadod magadból a feszültséget. - Kap újabb csókot vállára. - Folytatjuk az evést?
- Aha - válaszol, de nem mozdul azonnal, csak engem fürkész. - Nem nagyon kedvelem, mikor önként vállalod a bokszzsák szerepét. Hálátlan feladat.
- Nem érzem annak, sem tehernek, hogy néha az legyek - vonom meg vállam, mert tényleg így van. Számomra nem teher az, hogy néha kidühöngi magát, még ha ehhez az kell, hogy én legyek a bokszzsák.
- Mazochista dög - mondja apró mosollyal, majd leteszi a villáját és felém fordul, s átfogva csókot nyom a fejemre.
- De csak a tied - teszem szabaddá én is kezem és átkarolva őt bújok hozzá.
- Még szép, hogy csak az enyém - szólal meg mély hangon, elégedetten, noha nem azonnal, és ezzel apró mosolyt csal arcomra. A légzése érezhetően elnehezült, s pár pillanat múlva csókolva, harapdálva tapad nyakamra, amitől jólesően felszusszanok. Kezei befurakszanak a pólóm alá, felkúsznak a hátamon, majd körmeivel komótosan végigkaristolva a bőrömet húz lefele. Mire leér a derekamhoz, már birtoklón szívja ki a nyakam és érezhetően közelebb akar lenni hozzám. Megremegve, elégedetten szuszogva tolom félre az asztalon lévő tényért, hogy ne verjük le később, majd eleget teszek burkolt kérésének és ölébe telepedve karolom át nyakát, viszonozva a harapásait.
- Látom... a desszert... téged is jobban... izgat - nyögöm bőrébe a szavakat, mert egyszerűen imádom, mikor ennyire birtokolni akar. Sok minden változott ennyi idő alatt, teljesen egymáshoz szelídültünk, s bár nem vagyok és nem tartom továbbra sem magam ukénak, mellette boldogan vagyok az. Az elmúlt hónapokban eljutottam oda, hogy érdekeljenek olyan dolgok is, amiket a kapcsolatunk elején elutasítottam vagy idegenkedtem tőlük, kellemetlennek számított, mert úgy éreztem, megalázó és csak a tipikus ukékkal lehet megtenni. Most sem biztos, hogy elsőre elfogadnám a helyzetet, de talán ha előtte beszélnénk ilyenekről, hogy ezt vagy azt próbáljuk ki, talán nem lenne olyan, mintha váratlanul történne meg. Lenne ellenállásom akkor is, mert ezt nem lehet leküzdeni, de nem akkora. Szeretem feszegetni a határaim.
Tatsuki előrébb csúszik a széken, miközben nyakam falja, mancsaival bőrömön járkál, erőtlen, de birtokló módon markol és fog. Érzem, hogy teljesen lázban ég ő is, s harapásai immár erősek és ezzel engem is egyre jobban megőrjít.
- Kapaszkodj! - kér és utasít egyszerre mély, vágytól ködös hangon, s amint lábaimmal is átkulcsoltam őt, feláll velem és a hálóba cipel. Útközben tovább mancsol, egy-egy csókot vagy harapást intéz bőrömre, aztán leül velem az ágyra, magára húz és vadul megcsókol. Viszonzom ezt a vadságot én is, hiszen mindennél jobban vágytam rá, és akarom, hogy irányítson. Kezemmel feltúrom felsőjét, karmolom és harapom én is őt. Tudom, hogy még a kezei nem olyan erősek, ezért most csak képletesen tiltakoznék és küzdenék ellene, de akarom, hogy durván bánjon velem, hogy irányítson. Tatsuki belemarkol a hajamba, jobbjával pedig megrángatja övemet. Kibontom azt engedve a parancsnak, s leveszem magamról a nadrágot az alsóval együtt. Tatsuki is segít benne amennyire tud, s amint ezzel megvan, rám fordul. A könyökén már meg tud támaszkodni valamennyire, még ha csak kicsit is, így most súlyát használva fog le és ismét falni kezdi bőröm és markolni testemet.
Felnyögök, megremegek. Egyszerűen vágyom és élvezem, amit csinál. Most is bennem van, hogy szabaduljak alóla, ugyanakkor eszemben sincs mozdulni, menekülni vagy túlságosan küzdeni vele, ezek csak ösztönök, amik mindig így fognak reagálni. Imádunk harcolni egymással még mindig, ez sosem fog változni. Szeretem, ha megküzd értem, és ő is szereti, ha nem adom meg magam neki könnyen. Néha persze kell a gyengédség, az, hogy kiélvezzük a pillanatot teljesen, ugyanakkor mindketten vágyjuk ezt a vadságot is, amit a másiknak tudunk adni.
Úgy szorít le testével, mintha mégis szökni akarnék. Eszemben sincs, de tiltakozás, ellenállás nélkül talán sosem leszek képes megadni magam neki, legalábbis egy ilyen vad dugás esetében nem. Mikor szeretkezünk, az teljesen más, olyankor mindketten olyanok vagyunk, mint a frissen összejött párok, akik kiélveznek mindent és ismerkedve korbácsolják fel egymásban a vágyat. Miközben továbbra is vadul felfal, az éjjeliszekrény fiókjába kezd el kutatni a síkosítóért, s amint megtalálja, türelmetlenül, a fogai segítségével nyitja ki, majd egy keveset nyom belőle a hasamra. A hideg géltől megborzongok és egy apró nyögés hagyja el ajkaim, Tatsuki türelmetlenül beleforgatja ujjait és belém tolja őket. Megküzd azért, hogy az övé legyek, akkor is, ha magával kell ezért, és akkor is, ha a velem.
Megfeszülök, megkapaszkodom karjában, a fájdalom azonban kisebb ahhoz képest, hogy mennyire vágytam erre. Erősen zihálok, míg megint nem kezdem teljesen elveszíteni minden józan eszemet attól, hogy élvezem a vadságát. A fenekemben lüktető fájdalom kibaszottul vágyott volt már, akartam, élvezem és jóleső bizsergéssel tölt el. Igyekszem ellazulni, hogy szűnjön a feszítő érzés, és Tatsuki is igyekszik megszüntetni ezt, ahogy lassan tágítani kezd. Nem akarok túl nagy előjátékot és a tetováló sem tököl sokáig ezzel, mert amint eltűnik arcomról minden fájdalom és kellemetlenséget tükröző vonás, ami eddig valószínűleg ott volt, vesz megint a hasamra nyomott síkosítóból, bekeni farkát és egyenletes, lassú mozdulattal nyomul belém. Megfeszülök alatta, s kissé talán fájdalmasan nyögök fel, ugyanakkor nem akarom, hogy abbahagyja, vagy túl sokat foglalkozzon ezzel. Szerencsére, nem is teszi, fogaival marva, néha csókolva vállam és nyakam kezd el megdugni. Nyers, de egyértelmű, hogy még most is vigyáz rám.
Teljesen megőrjít és így rohadtul nem fogom sokáig bírni, pedig vágyom arra, hogy ezt most kurva hosszan kiélvezzem, nem számít, hogy hogyan fogok kinézni utána. Tatsuki is egyre hevesebb lesz, biztos vagyok benne, hogy látni akar, ahogy elvesztem a maradék józan eszem is a kéjtől, és nincs nehéz dolga, egyenesen belehajszol az örömbe és szakadatlanul, lendületesen kefél meg. Hosszú percekig hajszoljuk a gyönyört így, míg végül izmaim megfeszülnek, s zihálva élvezek el alatta, ő azonban nem követ a beteljesülés édes mámorába, csak megáll és hagyja, hogy kicsit rendezzem légzésem. Nem húzódik ki belőlem, türelmesen vár, s amint úgy ítéli, eléggé észhez tértem már, újra ingerelni kezd lassú mozdulatokkal, aprókat lökve rajtam. Felnyögök. Kicsit kellemetlen ez az érzés, hiszen sajog a hátsóm, de ugyanakkor megint kezd ébredezni bennem a vágy is, noha csak igen lassan. Tatsuki óvatosan, körző mozdulatokkal folytatja megkefélésemet, ám tudom, hogy ha nem esne jól, abbahagyná bármikor. Nem tudom, valójában mit érzek. Az előző orgazmus mámora még bennem kering, az új pedig megint kecsegtetően hívogat, azonban nem elhanyagolható tény, hogy most még fáj és kellemetlen.
Az apró nyögések azonban, amik felszakadnak belőlem, mikor olyan pontot érint bennem, egyszerűen elárulják, hogy bár még idő, mire megint megbolondulok a vágytól, az, amit csinál, kibaszottul jó és élvezetes is a kellemetlen érzés ellenére. Most gyengéd csókokkal, apró nyalintásokkal járja be vállaim, kulcscsontom és nyakam. Érzéki módon játszik ajkaimmal és nyelvemmel, míg tartva a lassú, gyengéd ütemet jár bennem. Újabb remegéseket vált ki belőlem, és apró, halk nyögéseket, szűnik a kellemetlen érzés és ismét csak azon kapom magam, hogy vágyom rá, akarom, hogy ismét magáévá tegyen.
Lassú, egyenletes, folyamatos, hullámzásszerű mozgással szeretkezünk. Puha csókokat hint továbbra is rám, ahol csak ér, néha pedig mélyen megcsókol. Átkarolom őt, muszáj megint érintenem és így is éreznem, miközben egyre jobban ismét magával ragad a vágy és egyre jobban adom át magam az édes őrületnek. Tatsuki is fokozatosan vált egyre gyorsabb, mélyebb és keményebb lökésekre, amivel elveszi szép lassan megint maradék józanságomat is. Testem meg-megremeg, és egyre több jóleső nyögés hagyja el ajkaim, s hogy néhányat elfojtsak közülük, harapdálni kezdem a tetováló bőrét, ahol csak érem. Egyre jobban vágyom újra elélvezni alatta, és egyre jobban vágyom, hogy megint sokáig tartson ez. Nem érdekel, hogy utána nem fogok tudni ülni a seggemen, megéri a szenvedést majd a mostani gyönyörökért cserébe. Reszketve, fújtatva hajt, miközben néha mélyeket nyög, amiből már pontosan tudom, hogy közel jár a beteljesüléshez, így egyik kezem saját farkamra csúsztatva segítek Tatsukinak abban, hogy engem is újra leterítsen a kéj. Apró harapásokkal, elnyújtott csókokkal ostromolja a nyakam, majd nem sokkal később megfeszülve, erősen remegve élvez el. Nekem még kell egy kis idő, hogy kövessem őt, de végül zihálva, remegő testtel, kissé talán már erőtlenül ölelem őt magamhoz. Ez megint kibaszott jó kör volt, csak ne kelljen még megmozdulni, mert képtelen lennék rá.
Tatsuki egy kicsit hagyja ezt, aztán minden maradék erejét összeszedve, nehézkesen lekászálódik rólam, majd elnyúlik mellettem és mozdulataival arra kér, hogy bújjak oda hozzá. Ragaszkodón karol magához, miután ez megtörténik, bennem meg hirtelen változik meg valami és csak azon kapom magam, hogy folynak könnyeim. Azonnal, szinte kapkodva törlöm le őket, mert kibaszottul nem akarok és nincs is miért sírnom. Határozottan meglepett most ez. Tatsuki gyengéden megsimogatja fejem, ujjaival belebújik a hajamba és tovább cirógat ügyetlenül játszadozva tincseimmel. Szuszogva puszit nyom a fejem búbjára, míg másik kezével a hátam simogatja. Tényleg lövésem sincs, mi ütött belém, egyszerűen csak már rohadtul vágytam erre. Azt hiszem, túlságosan érzelgős lettem. Még közelebb fészkelem magam Tatsukihoz, ennél közelebb talán már nem is lehetne, s aprót szusszanva fújom ki magamból a feszültséget, megnyugszom újra.
- Leterhellek? - kérdezi meg némi hallgatás után csendesen.
- Egyáltalán nem - felelek neki őszintén. Tényleg nem tudom, mi a francért reagáltam így, ahogy, talán az utóbbi időben túlságosan puhány lettem, mint egy hülye kis uke. Legalábbis ami az érzelgősséget illeti, kibaszottul úgy fest a dolog és ez valahogy most cseppet sem vigasztal, egyenesen borzaszt is, de annyira, hogy a hideg is kiráz a gondolattól.
- Szabadságoltathatod magad, ha kicsit pihenni akarsz, nem fogok megsértődni - bizonygatja komolyan. - Bakari is itt tud ülni velem - teszi hozzá. - Nem akarom, hogy kikészülj, annyit nem ér az egész. Még én is nehezen viselem a bezártságot, a kocsi dorombolásának hiányát... - érvel, de aztán elhallgat. Felsóhajtok.
- Egyáltalán nincs szó ilyesmiről - felelem neki határozottan. - Persze, hiányzik, hogy meghajtsam a Nissant, de ezek nem számítanak. Te számítasz! Lesz időnk mindent bepótolni.
- Nem fogok belehalni, ha meghajtod a kocsid, találkozol a barátaiddal és még csak beszélni se beszélünk addig, sőt, akarom, hogy megtedd. Nincs szükségem semmilyen áldozatra, ezért magad számára se csinálj kötelességet abból, hogy velem vagy! - mondja meg nagyon komolyan. Megrázom fejem.
- Nem áldozat és egyáltalán nem kötelességből vagyok veled.
- Elég idő eltelt már, hogy megnyugodj, élek, nem kell ennyire hozzám kötnöd magad. Nyugodtan találkozz a barátaiddal, versenyezz, amit szoktatok! - biztat komolyan. Elmosolyodom.
- Meguntad a képem? - kérdezem meg heccelve őt. - Tényleg semmi gond nincs ezzel az egésszel.
- Nem, csak tisztában vagyok vele, hogy a lakásomon kívül is van élet, főleg neked és attól, mert én egyelőre jobban elvagyok itt, nem akarom, hogy te is lekorlátozd magad.
- Hidd el, ha majd úgy érzem, hogy el akarok innen menni egy kicsit kikapcsolódni, meg fogom tenni - mondom őszintén. - Az a másfél hónap pokolian nehéz volt. Megtörtem és nem könnyű felállni belőle. Fel fogok, mert ezt akarom, de még idő kell... Elvesztettelek... Másodjára vesztettem el azt, akit szerettem és ezen nem egyszerű túllendülni, még akkor sem, ha visszakaptalak, de akarom. Egyszerűen a hideg kiráz attól, amilyen lettem emiatt a másfél hónap miatt.
- Nem vesztettél el, itt vagyok. Én ezt a másfél hónapot igyekszem valahova nagyon mélyre elsuvasztani az emlékeim közé, ahogy az azóta eltelt idő szörnyűséges pillanatait is, ha már kitörölni nem tudom őket - vallja be egyszerűen. - Ha meghaltam volna, Bakari pár napon belül megjelent volna a halálhíremmel, intézkedett volna a búcsúszertartásról, mert hiába magyaráztam el anno neki, hogy semmi ilyet nem akarnék soha, halottként már nem szólhatnék bele és ő ezt így akarná szerintem, esküt tesz Deonnak és amint lehet, eltűnik egy időre.
- Nem voltunk biztosak abban sem, hogy Bakari túlélte-e egyáltalán - árulom el neki. - Minden olyan képességem, amikre a legszarabb helyzetekben is támaszkodhattam, cserbenhagytak. Képtelen voltam higgadtan gondolkodni, bármit végiggondolni, vagy információkat szerezni bármiről. Nem vesztettelek el, de éltem már át, milyen elveszíteni valakit és egy második ilyennek az esélye kikészített annak ellenére is, hogy végig hittem abban, hogy élsz.
- Tény, hogy a hullák gyorsan eltűnnek időnként, de nem egy olyan csata után, mint a Kitamurás volt és nem is nyomtalanul - mondja meg komolyan. - Ha egy ilyen ütközetben egy nagyobb kutyát megölnek, azt ott hagyják szem előtt, hogy a sok kis dögevő lássa, mi a pálya. Kitamura se lett elhantolva a domboldalba, Kageru és Katsuri magukkal vitték kitenni a terület központjára, jelezve, új tulajdonosa van a helynek és nem érdemes szórakozni vele.
- Szeretem, mikor ennyire megnyugtatsz - kuncogom el magam. Kész vagyok tőle, komolyan. Győzköd arról, hogy hülye voltam, hogy nem figyeltem ilyen dolgokra, holott tökéletesen tudatában vagyok vele, hogy csak kicsit meg kellett volna emberelnem magam és rájöhetek magamtól is mindenre. Arra legalábbis tuti, hogy élnek, vagy legalábbis Bakari él.
- Ennek örülök. Vigyázz a fejedben lévő űrtartalomra, mert az igazán hasznos és vonzó benned - kér játékosan. Na kapd be! Én is imádlak. - Van egy hírem... meg kellene látogatnom Jeremyt.
- Elviszlek szívesen - mondom elmosolyodva.
- A szalonban kellene lennie. Akkor öltözzünk - javasolja, majd kimászik mellőlem. Én is felkelek és kerítek valami ruhát magamnak azokból, amiket betárazott. Hagyom egyelőre őt is kibontakozni, hiszen a pólóba bele tud bújni, meg alsónadrágot venni, a többiben meg majd segítek neki. A farmerral, zoknival, cipővel egyedül még nem boldogul, így ezeket ráadogatom, miután a pulcsit is felveszi, csak középen összecipzárazom, majd eligazítom testén, s én is befejezem az öltözködést. Megint színesen öltözöm persze, szerintem nem is én lennék lassan, ha nem folyton valami fekete cuccban rohangálnék. Választásom egy bővebb szárú, több zsebbel és cipzárral ellátott nadrágra esett és valahogy meg sem lepődöm azon, hogy bár a nadrágszára laza, a fenekemen szinte feszül az egész. Val'szeg Tatsuki minden gatyát a legkevesebb hátsó szándékkal választott meg így. Felveszem hozzá a hosszú ujjú garbót, majd magamra kötöm a pisztolytáskát, s az éjjeliszekrényről elvéve a Nissan kulcsait indulok el az előtérbe, hogy a férfire is rásegítsem a cipőt, belebújjak sajátomba, majd a bőrdzsekit magamra véve jelentsem ki, menetkész vagyok én is.
- Mehetünk - vigyorgok Tatsukira, s előre engedve őt zárom be végül magunk után a lakás ajtaját. Míg lefelé haladunk, Tatsuki megejt egy telefont Jeremynek, hogy legyen a szalonban, ha véletlenül nem tartózkodna ott, mert negyed óra múlva ott vagyunk mi is, s amint beszállunk az autóba, már indítok is és a gázba taposok. Rendben, kicsit kiélvezem most a motor dorombolását, a gyorshajtás miatt amúgy sem aggódtam magam halálra sosem, a százhatvan meg simán belefér még a városi utak zsúfoltságába. Konkrétan és meglepő módon kurva kevesen vannak az utakon, de nem is bánom jelenleg.
- Furikázhatsz majd egy nagyobb kört is, ha végeztünk a kölyökkel - mondja elmosolyodva.
- Mennyire nagy kört szeretnél? - vigyorgom a kérdést, miközben a visszapillantókba lesek, de nem csak azzal a céllal, hogy sávot váltsak. Még mindig figyelem, nem követ-e valaki minket és hogy minden rendben van-e, mert habár látszólag béke van, sosem lehet tudni.
- Amekkorát te - válaszol elégedetten, mancsát pedig combomra fekteti. - Kéne még sok helyre mennem, de kurvára nincs kedvem.
- Akkor nem árt, ha tankolunk is - felelek, majd leparkolok a szalon előtt. - Majd mész, ha kedved lesz. Az élet nem áll meg ugyan, de ennyi távollét és nyugalom szerintem bőven rád fér.
- Áh, nem arról van szó. Nem akarom, hogy így lássanak - mondja meg őszintén és egy kicsit megemeli a kezeit. Óvatosan tenyereim közé fogom balját.
- Hamarosan túlleszünk rajta - mondom csendesen. Tudom, hogy felesleges biztatnom, de engem megnyugtat, ha kimondhatom neki. Talán őt is. Remélem.
- Lehetne gyorsabban? - kérdezi meg halvány, fáradtnak tetsző félmosollyal.
- Így is sokkal jobban haladunk, mint ahogy azt Bakari várta. Nincs miért elégedetlennek lenned.
- Majd akkor elégedett leszek, ha teljesen egyedül elboldogulok a mindennapi életben és legalább annyi erő lesz a kezemben, hogy fel bírjalak emelni - közli őszintén. Megcsókolom.
- Menjünk - kérem őt csendesen és kinyitom neki az ajtót, mielőtt visszahúzódom tőle. Tatsuki előre megy, de bevár.
- Előbb nézzünk rá Jeremyre, aztán mehetünk autókázni.
- Rendben van.
4.
Yoshimi
Annyira szépen indult minden, nagyon jól érzem magam Tarival, mint mindig. A vacsora, a fürdés remek volt. Élveztem vele lenni, meg hogy vannak közös témáink, beszélgetünk, együtt vagyunk. Ugyanakkor most... Kérdések hada lepi el az agyam. Akarom, kívánom, szeretni akarom, úgy, mint még soha senkit, de ha meg csak azért megy bele, hogy nekem jó legyen... Töprengek, jár az agyam, miközben beszélgetünk.
Az előbb, ahogy felkínálta magát, szó szerint megijedtem. Mintha nem is Raktari lett volna. Nem tudtam megtenni, nem ment, pedig annyira, de annyira szeretném. Vágyom őt, szeretem, akarom, most pedig csak fekszünk egymás mellett, szó-szót követ, próbálok kiigazodni rajta és valami közös megoldást találni. Szeretném őt, nagyon, de csak ha ő is. Semmi sem kényszer, nem is tudnám megtenni, mert nem akarom bántani. Csak így elhaladunk egymás mellett, azt hiszem, ezt meg nem szeretném. Ráadásul félek, hogy az a kimondott fél mondat... na az nem kellett volna.
- Nem tudom. - Ennyit vagyok képes kinyögni és várok, csak nem tudom, mire. Meglepődöm, mikor a válasz egy őszinte, mély, hívogató csók Taritól.
Elborít megint, amit érzek és a kezem elindul felfedezni őt újra. Raktari sem tétlen, simogat ő is, bejárja az izmaimat, a bőrömet tapizza. Veszít az eszem megint és egy fél fordulattal kerülök fölé újra. Megint hagyja, hogy érintsem, csókoljam. Bejárom a testét, le a hasáig simogatom, falom a bőrét, miközben már figyelek azokra a dolgokra, amiket tudom, hogy nem szeret. Belemarkol a lepedőbe, pedig még effektíve semmi olyat nem tettem, ugyanakkor élvezem így látni, hogy ezt tudom kiváltani belőle. Nekifussak még egyszer? Vagy ma maradjunk ennyinél? Kibírom ép ésszel, ha itt van, de nem lehet az enyém? Felnézek rá, visszatérek az ajkaihoz, miközben óvatosan a fenekére csúsztatom a kezem és ott kezdem cirógatni. Próbálja visszafogni magát, de érzem, hogy akarja, hogy valahol ő is vágyik erre. Feltolom a lábait és elhelyezkedem közöttük, miközben visszatérek a mellkasára, hasára ajkaimmal. Újrakezdem ugyanúgy, először lassan körözve, masszírozva őt, majd lassan, picit belé hatolva egy ujjal. Megint az ujjamra szorít, de most kicsit türelmesebb vagyok és lassan mozdulok benne, aprót, szinte csak remegésekkel, miközben testét simogatom a másik kezemmel, csókolom és próbálok segíteni ellazulni. Nem megy egyszerűen, de ahogy várok, nem erőltetve semmit sem, már mozdul az ő teste is. Először csak apró rándulások, elgondolkodom, hogy abba kéne hagynom, de aztán elönti a libabőr és elfojt egy édes sóhajt is, majd a már tapasztalt hullámzásba kezdenek a tagjai. Annyira szép így, annyira szeretem őt és most akarom is.
Mikor úgy ítélem meg, továbbléphetünk, társítok egy ujjat a mozgáshoz, de megint csak lassan, türelmesen. Semmi esetre nem szeretnék neki fájdalmat okozni. Újabb szorítás a válasz, megfeszül a teste, ugyanakkor a szuszogás és az újabb hullám teljesen másról árulkodik. Küzd magával, tudom jól. Értünk is küzd valahol, mert nem akar nekem sem csalódást okozni. Pedig nem tud. Ha ma nem lesz az enyém, sem történik semmi, mégis folytatom a mozgást, lassan, óvatosan, ahogy eddig. A farkam már lüktet és mindent akar, de még parancsolok neki. Tari a legfontosabb, meg hogy ne bántsam. Kiemeli a csípőjét, mire rászuszogok a bőrére, és aprót harapok bele. Teljesen beindít és nehéz észnél maradni, pedig nagyon igyekszem. Tágítom, ujjazom, igyekszem tökéletesen előkészíteni és csak jó pár perc múlva adom hozzá a harmadik ujjam is. Nem engedek ebből, ha fájdalmat okozok neki, sosem bocsátanám meg magamnak. Újra az ellenállást érzem, de a nyögésében ott a vágy és az élvezet némi fájdalommal keverve. Szaggatottan lélegzik, néha kapkodja a levegőt, de ebből sem akarok bajt, így erre is figyelek. Annyira furcsa nekem, annyira más helyzet, mint eddig valaha. Meg vagyok arról győződve, hogy ott van Tariban az a szenvedély, amivel a magáévá tett azon az estén, csak elnyomja, legyömöszöli magában. Talán egyszer sikerül elérnem, hogy velem is olyan legyen megint, de ha nem... Majd meglátjuk. Egyre nagyobbakat mozdulok már én is, de figyelve minden rezdülését, vigyázva Raktarira. Még néha ellenáll, rá-rászorít az ujjaimra, de látom rajta az élvezetet is. Lassan felkínálja magát nekem, a teste hullámzik. Imádom nézni, érinteni, csókolni. Egyszerre különleges és csodás így látni őt, hogy nekem nyög, alattam van, az enyém. Annyira édes, ahogy vörösödik és összeszorítja a szemeit, pedig szeretném látni a tekintetét, de nem erőltetem. Most már nyöszörögve fogadja minden mozdulatomat, én meg lassan kihúzódom belőle és óvszert húzok, síkosítót kenek rá, majd beigazítom magam, de még nem nyomulok belé, csak cirógatom a combjait, hasát a másik kezemmel, végül feladom a magammal vívott harcot és lassan belé vezetem férfiasságom centiről centire haladva előre. Minden rezdülésére figyelek, azt akarom, hogy élvezze, hogy olyan jó legyen ez neki is, mint nekem. Hevesen szűköl, most mégsem állok meg, hanem lassan folytatom a mozdulatot. A teste ellenáll, ám ahogy a hangja kiszabadul, élvezettel nyög fel, bár fájdalmasan. Tovább simogatom, csitítanám, segítenék neki. A háta ívbe hajlik, fejét hátrafeszíti, ujjai belemarnak a lepedőbe, de hamarosan megemeli a csípőjét, hogy könnyebb legyen nekem. Annyira kettős ez a számomra. Sosem bántanám és valahol azt érzem, most mégis ezt teszem, de már képtelen vagyok parancsolni magamnak. Lassan teljes hosszal merülök el benne és hangosan nyögve élvezem a forróságát magam körül, de még nem mozdítom a csípőm, csak felkúszom a testén, simogatom, csókolom, majd a nyakához hajolva nyalom, kényeztetem. Szeretném, ha ellazulna, ha kicsit megnyugodna, mert félek, hogy bántanám.
Lassan enged fel, de türelmesen várok. Reszket, rá-rászorít a farkamra, de aztán úgy mozdítja meg a csípőjét, hogy azzal mozgásra ösztönözzön. Megjön a bátorságom, de egyelőre finoman lökök csak előre, miközben még mindig igyekszem észnél lenni, de egyre nehezebb. Annyira hihetetlen, hogy Raktari ilyen, gyönyörű, kívánatos és szeretnék neki mindent megadni, amit csak tudok. Közepes tempót veszek fel, de az én hangom is megjön és nyögve élvezem Tari testét, azt, hogy együtt vagyunk, hogy ez valóság. Simogatom, markolom az izmait, csókolom a bőrét. Nem tudom elérni, hogy ennél jobban felengedjen, továbbra is szorít, miközben nyög és szűköl. Picit dobálni kezdi magát, mintha vergődne, de nem tudom eldönteni, hogy fájdalmat okozok neki éppen, vagy élvezetet. Kicsit pánikba esek és megállok a mozdulatban. Az a legbiztosabb, bár azt kérte, irányítsam, de itt már nem megy. Megemelkedem és végigsimítva arcán csókolom meg gyengéden, nyugtatóan. Szenvedéllyel csókol vissza, de nem tud sokáig, mert szüksége van levegőre. Nehézkesen kiszabadítja ujjait a lepedőből és átkarolja a nyakam, lábait feljebb húzza, közben pedig apró csókokat nyom a számra.
Megőrjít, megbolondít teljesen, újra lendülök, mélyebbre hatolva benne. Elvesztem a fejem teljesen és egyre kevésbé tudok gondolkodni, csak hajszolni kezdem magunkat egyre erőteljesebben lökve. Simogatom az oldalát, hozzásimulok és csókokat lopok az ajkairól. Kiáltozni kezd az első mély lökéstől, aztán összeszorítja a fogait és megpróbálja visszafogni a hangját, így viszont a mozdulatain nem tud úgy uralkodni, s az ütemre vonaglani kezd. Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy Raktari oltári szerető lenne, ha fel tudna oldódni, bár így is az. Végigsimítok nyelvemmel ajkain, engem nem zavar a hangja, sőt... tovább tüzel vele. Minden félelmem ellenére rohadtul élvezem, amit csinálunk, ezt nem tagadhatom, egyre jobban belelendülök és nyögve élvezem az együttlétünket. Tari hevesen szuszog, fogait és szemeit szorítja, néha felnyög, kezeit nem sokáig bírja a nyakam köré fonva tartani, lehanyatlanak, mégis megkapaszkodik a karjaimban. Ujjai a bőrömbe marnak, s egyre szabadabban vonaglik. Azt hiszem, most már élvezi ő is, legalábbis erre utal a mozgása. Gyorsítok a tempón, kijön belőlem a türelmetlenség, látni akarom élvezet közben, így próbálok olyan szögben lökni, amivel elérem, hogy még jobban belebolonduljon az érzésbe. Látni, érezni, szagolni, csókolni, elveszek ezekben a dolgokban, miközben egyre közelebb kerülök az orgazmushoz, de nem engedem el magam még, előbb Tarit akarom élvezetre bírni. Folyamatosan enged fel a szorítása, halk kiáltások törnek elő belőle és elérem, hogy elveszítse az eszét. Folyni kezdenek a könnyei, de annyira hevesen vonaglik, teljes testében hullámzik és tolja bele magát a lökéseimbe. Már nem tudok megállni, nem is akarok, hevesen veszem birtokba, versenyt nyögve vele. Visszahajolok ajkaira és becéző, apró csókokkal hintem be, aztán lecsókolom a könnyeit is az arcáról. Elakadó kiáltásokkal, potyogó könnyekkel, meg-megfeszülve, hevesen élvez el. Nem tud magáról, még a karomra is vörös csíkokat mintáz, de ez a legkevesebb. Még két heveset kell mozdulnom és hangosan kiáltva jár át a gyönyör és remegve, rángva adom át neki magam.
Nem tudom tartani magam rendesen, így félig Tarira fekszem, de csak finoman, nehogy agyonnyomjam, miközben levegőért kapkodva remegek tovább. Nem tudom, miért sír, nem értem, de annyira szeretem... Megkeresem az egyik kezét az enyémmel és összefűzöm az ujjainkat. Nem megy olyan könnyen, mint szerettem volna, mert görcsben vannak az izmai, ahogy a lábát is tovább tartja. Még mindig zihál és rángatja a beteljesülés, ahogy én remegek tőle. Kicsit talán kábult, nincs teljesen magánál, de rendületlenül folynak a könnyei, azonban ahogy eszmél fel, úgy válik sírássá ez a furcsa dolog, miközben fél kézzel átkarolja a nyakam. Nem értem, egyszerűen nem... Kihúzódom belőle, de egyelőre ennél sokkal többet nem tudok mozdulni, csak feljebb kúszom és fejem az arcához döntöm, miközben lesimogatom a könnyeit. Nem hiszem, hogy jót tenne, ha most megkérdezném, hogy mi a baj, inkább csak próbálok mellette lenni, vele maradni most is. Lassan elcsitul magától, ahogy a zihálása is csillapszik és leengedi a lábait is, talppal érkezve az ágyra, végül felenged teljesen, elengednek az izmai. Nem tudom, mi játszódott le benne, de nem fogom faggatni. Én is megnyugszom most már, ülésbe tornázom magam és leveszem az óvszert, aztán a fürdőbe megyek, hogy rendbe rakjam magam. Szerzek egy vizes törölközőt is és visszafekszem Tari mellé, majd gyengéden törölgetni kezdem a bőrét. Kissé kábán ül fel, karjaival segíti magát, aztán egy zavart mosoly kíséretében elveszi a törölközőt, a derekára tekeri és kibotorkál a fürdőbe. Hagyom, hadd tegye, ahogyan gondolja, így nem is megyek utána, csak elnyúlok az ágyon.
A testem jólesően bizsereg és alig várom, hogy végre összebújjunk és együtt aludjunk. Figyelem a fürdőajtót és lesem, mikor lép ki rajta, közben elgondolkodom, hogy mi az, amitől Teruki kiakadhat reggel. A vacsorától biztosan nem, bár felkelek és eloltom a gyertyákat, meg egy kicsit rendet pakolászom, amíg várom Raktarit. A fürdőben szerintem rend van és gondolom, nem meztelenül tervezünk aludni. Raktari nemsokára előkerül és szégyenlősen, leszegett fejjel a szekrényhez lépdel és egy hosszabb pólót meg egy alsót kerít magának. Elkezd felöltözni, miközben azért néha felpillant rám, én meg le sem veszem róla a tekintetem. Végül én is kerítek egy alsónadrágot, de pólót már nem, Teru is látott nélküle, ráadásul most kedvem sincsen hozzá. Mosolyogva lépek Tarihoz és magamhoz ölelem. Ő is átölel, majd óvatosan hozzám bújik fejét a vállamra hajtva. Bátorító csókot kap a homlokára, meg lassan simogatni kezdem a hátát. Közelebb húzódik, hozzám simul és szorosabban fog át. Ő is simogatásba kezd, de a mozdulataiból kiérzem, hogy zavarban van, ujjai néha megremegnek, ahogy végighúz a hátamon, oldalamon. Halványan elmosolyodom, de nem eresztem el, szorosan ölelem magamhoz.
- Valami nem jó? - kérdezem meg végül, mert szeretném tudni, mit gondol, miközben az ágy felé terelem. Aprót nevet és lassan bebújik, de nem mond semmit. Megvárja, míg mellé fekszem, de már sokkal bátrabban ölel át, von magához. Újra összebújunk, próbálom kitalálni, mit gondol, vagy esetleg mi a probléma, de nem jövök rá, megsimogatom az arcát és a vállára hajtom a fejem. Most egy kicsit más felállás, de végülis teljesen mindegy, ha így vagyunk. Várom, hogy mondjon valamit, de ha csak így maradunk, nekem az is bőven elég.
Nyakig húzza a takarót, miközben elhelyezkedik és elmosolyodik. Visszatért a magabiztossága, val'szeg ez már ismerős talaj neki, hiszen megint csak bújunk, simulunk, együtt vagyunk. Tudom, hogy ezért odavan, ezt szereti igazán. Lehunyja a szemeit és simogatni kezd, mintha most ismerkedne velem. Furcsa érzés, ugyanakkor nem akarom elvenni tőle ezt. Apró csókot nyomok a nyakába és apró ábrákat kezdek rajzolgatni a mellkasára fél kézzel, a pólón keresztül. Jól érzem most magam, kielégültnek, boldognak és hihetetlen szerelmesnek. Élvezem a pillanatot, hogy együtt vagyunk, de hallom, ahogy egyre inkább egyenletessé válik Raktari szuszogása, a keze is megáll a hátamon. Elmosolyodom és kényelmesen elvackolva magam a karjaiban hunyom le én is a szemem. Nem kaptam választ a kérdésekre, de ez most így annyira jó. Már nekem is csak pár perc kell, beszívom mélyen az illatát és lassan álomba zuhanok.
Annyira szépen indult minden, nagyon jól érzem magam Tarival, mint mindig. A vacsora, a fürdés remek volt. Élveztem vele lenni, meg hogy vannak közös témáink, beszélgetünk, együtt vagyunk. Ugyanakkor most... Kérdések hada lepi el az agyam. Akarom, kívánom, szeretni akarom, úgy, mint még soha senkit, de ha meg csak azért megy bele, hogy nekem jó legyen... Töprengek, jár az agyam, miközben beszélgetünk.
Az előbb, ahogy felkínálta magát, szó szerint megijedtem. Mintha nem is Raktari lett volna. Nem tudtam megtenni, nem ment, pedig annyira, de annyira szeretném. Vágyom őt, szeretem, akarom, most pedig csak fekszünk egymás mellett, szó-szót követ, próbálok kiigazodni rajta és valami közös megoldást találni. Szeretném őt, nagyon, de csak ha ő is. Semmi sem kényszer, nem is tudnám megtenni, mert nem akarom bántani. Csak így elhaladunk egymás mellett, azt hiszem, ezt meg nem szeretném. Ráadásul félek, hogy az a kimondott fél mondat... na az nem kellett volna.
- Nem tudom. - Ennyit vagyok képes kinyögni és várok, csak nem tudom, mire. Meglepődöm, mikor a válasz egy őszinte, mély, hívogató csók Taritól.
Elborít megint, amit érzek és a kezem elindul felfedezni őt újra. Raktari sem tétlen, simogat ő is, bejárja az izmaimat, a bőrömet tapizza. Veszít az eszem megint és egy fél fordulattal kerülök fölé újra. Megint hagyja, hogy érintsem, csókoljam. Bejárom a testét, le a hasáig simogatom, falom a bőrét, miközben már figyelek azokra a dolgokra, amiket tudom, hogy nem szeret. Belemarkol a lepedőbe, pedig még effektíve semmi olyat nem tettem, ugyanakkor élvezem így látni, hogy ezt tudom kiváltani belőle. Nekifussak még egyszer? Vagy ma maradjunk ennyinél? Kibírom ép ésszel, ha itt van, de nem lehet az enyém? Felnézek rá, visszatérek az ajkaihoz, miközben óvatosan a fenekére csúsztatom a kezem és ott kezdem cirógatni. Próbálja visszafogni magát, de érzem, hogy akarja, hogy valahol ő is vágyik erre. Feltolom a lábait és elhelyezkedem közöttük, miközben visszatérek a mellkasára, hasára ajkaimmal. Újrakezdem ugyanúgy, először lassan körözve, masszírozva őt, majd lassan, picit belé hatolva egy ujjal. Megint az ujjamra szorít, de most kicsit türelmesebb vagyok és lassan mozdulok benne, aprót, szinte csak remegésekkel, miközben testét simogatom a másik kezemmel, csókolom és próbálok segíteni ellazulni. Nem megy egyszerűen, de ahogy várok, nem erőltetve semmit sem, már mozdul az ő teste is. Először csak apró rándulások, elgondolkodom, hogy abba kéne hagynom, de aztán elönti a libabőr és elfojt egy édes sóhajt is, majd a már tapasztalt hullámzásba kezdenek a tagjai. Annyira szép így, annyira szeretem őt és most akarom is.
Mikor úgy ítélem meg, továbbléphetünk, társítok egy ujjat a mozgáshoz, de megint csak lassan, türelmesen. Semmi esetre nem szeretnék neki fájdalmat okozni. Újabb szorítás a válasz, megfeszül a teste, ugyanakkor a szuszogás és az újabb hullám teljesen másról árulkodik. Küzd magával, tudom jól. Értünk is küzd valahol, mert nem akar nekem sem csalódást okozni. Pedig nem tud. Ha ma nem lesz az enyém, sem történik semmi, mégis folytatom a mozgást, lassan, óvatosan, ahogy eddig. A farkam már lüktet és mindent akar, de még parancsolok neki. Tari a legfontosabb, meg hogy ne bántsam. Kiemeli a csípőjét, mire rászuszogok a bőrére, és aprót harapok bele. Teljesen beindít és nehéz észnél maradni, pedig nagyon igyekszem. Tágítom, ujjazom, igyekszem tökéletesen előkészíteni és csak jó pár perc múlva adom hozzá a harmadik ujjam is. Nem engedek ebből, ha fájdalmat okozok neki, sosem bocsátanám meg magamnak. Újra az ellenállást érzem, de a nyögésében ott a vágy és az élvezet némi fájdalommal keverve. Szaggatottan lélegzik, néha kapkodja a levegőt, de ebből sem akarok bajt, így erre is figyelek. Annyira furcsa nekem, annyira más helyzet, mint eddig valaha. Meg vagyok arról győződve, hogy ott van Tariban az a szenvedély, amivel a magáévá tett azon az estén, csak elnyomja, legyömöszöli magában. Talán egyszer sikerül elérnem, hogy velem is olyan legyen megint, de ha nem... Majd meglátjuk. Egyre nagyobbakat mozdulok már én is, de figyelve minden rezdülését, vigyázva Raktarira. Még néha ellenáll, rá-rászorít az ujjaimra, de látom rajta az élvezetet is. Lassan felkínálja magát nekem, a teste hullámzik. Imádom nézni, érinteni, csókolni. Egyszerre különleges és csodás így látni őt, hogy nekem nyög, alattam van, az enyém. Annyira édes, ahogy vörösödik és összeszorítja a szemeit, pedig szeretném látni a tekintetét, de nem erőltetem. Most már nyöszörögve fogadja minden mozdulatomat, én meg lassan kihúzódom belőle és óvszert húzok, síkosítót kenek rá, majd beigazítom magam, de még nem nyomulok belé, csak cirógatom a combjait, hasát a másik kezemmel, végül feladom a magammal vívott harcot és lassan belé vezetem férfiasságom centiről centire haladva előre. Minden rezdülésére figyelek, azt akarom, hogy élvezze, hogy olyan jó legyen ez neki is, mint nekem. Hevesen szűköl, most mégsem állok meg, hanem lassan folytatom a mozdulatot. A teste ellenáll, ám ahogy a hangja kiszabadul, élvezettel nyög fel, bár fájdalmasan. Tovább simogatom, csitítanám, segítenék neki. A háta ívbe hajlik, fejét hátrafeszíti, ujjai belemarnak a lepedőbe, de hamarosan megemeli a csípőjét, hogy könnyebb legyen nekem. Annyira kettős ez a számomra. Sosem bántanám és valahol azt érzem, most mégis ezt teszem, de már képtelen vagyok parancsolni magamnak. Lassan teljes hosszal merülök el benne és hangosan nyögve élvezem a forróságát magam körül, de még nem mozdítom a csípőm, csak felkúszom a testén, simogatom, csókolom, majd a nyakához hajolva nyalom, kényeztetem. Szeretném, ha ellazulna, ha kicsit megnyugodna, mert félek, hogy bántanám.
Lassan enged fel, de türelmesen várok. Reszket, rá-rászorít a farkamra, de aztán úgy mozdítja meg a csípőjét, hogy azzal mozgásra ösztönözzön. Megjön a bátorságom, de egyelőre finoman lökök csak előre, miközben még mindig igyekszem észnél lenni, de egyre nehezebb. Annyira hihetetlen, hogy Raktari ilyen, gyönyörű, kívánatos és szeretnék neki mindent megadni, amit csak tudok. Közepes tempót veszek fel, de az én hangom is megjön és nyögve élvezem Tari testét, azt, hogy együtt vagyunk, hogy ez valóság. Simogatom, markolom az izmait, csókolom a bőrét. Nem tudom elérni, hogy ennél jobban felengedjen, továbbra is szorít, miközben nyög és szűköl. Picit dobálni kezdi magát, mintha vergődne, de nem tudom eldönteni, hogy fájdalmat okozok neki éppen, vagy élvezetet. Kicsit pánikba esek és megállok a mozdulatban. Az a legbiztosabb, bár azt kérte, irányítsam, de itt már nem megy. Megemelkedem és végigsimítva arcán csókolom meg gyengéden, nyugtatóan. Szenvedéllyel csókol vissza, de nem tud sokáig, mert szüksége van levegőre. Nehézkesen kiszabadítja ujjait a lepedőből és átkarolja a nyakam, lábait feljebb húzza, közben pedig apró csókokat nyom a számra.
Megőrjít, megbolondít teljesen, újra lendülök, mélyebbre hatolva benne. Elvesztem a fejem teljesen és egyre kevésbé tudok gondolkodni, csak hajszolni kezdem magunkat egyre erőteljesebben lökve. Simogatom az oldalát, hozzásimulok és csókokat lopok az ajkairól. Kiáltozni kezd az első mély lökéstől, aztán összeszorítja a fogait és megpróbálja visszafogni a hangját, így viszont a mozdulatain nem tud úgy uralkodni, s az ütemre vonaglani kezd. Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy Raktari oltári szerető lenne, ha fel tudna oldódni, bár így is az. Végigsimítok nyelvemmel ajkain, engem nem zavar a hangja, sőt... tovább tüzel vele. Minden félelmem ellenére rohadtul élvezem, amit csinálunk, ezt nem tagadhatom, egyre jobban belelendülök és nyögve élvezem az együttlétünket. Tari hevesen szuszog, fogait és szemeit szorítja, néha felnyög, kezeit nem sokáig bírja a nyakam köré fonva tartani, lehanyatlanak, mégis megkapaszkodik a karjaimban. Ujjai a bőrömbe marnak, s egyre szabadabban vonaglik. Azt hiszem, most már élvezi ő is, legalábbis erre utal a mozgása. Gyorsítok a tempón, kijön belőlem a türelmetlenség, látni akarom élvezet közben, így próbálok olyan szögben lökni, amivel elérem, hogy még jobban belebolonduljon az érzésbe. Látni, érezni, szagolni, csókolni, elveszek ezekben a dolgokban, miközben egyre közelebb kerülök az orgazmushoz, de nem engedem el magam még, előbb Tarit akarom élvezetre bírni. Folyamatosan enged fel a szorítása, halk kiáltások törnek elő belőle és elérem, hogy elveszítse az eszét. Folyni kezdenek a könnyei, de annyira hevesen vonaglik, teljes testében hullámzik és tolja bele magát a lökéseimbe. Már nem tudok megállni, nem is akarok, hevesen veszem birtokba, versenyt nyögve vele. Visszahajolok ajkaira és becéző, apró csókokkal hintem be, aztán lecsókolom a könnyeit is az arcáról. Elakadó kiáltásokkal, potyogó könnyekkel, meg-megfeszülve, hevesen élvez el. Nem tud magáról, még a karomra is vörös csíkokat mintáz, de ez a legkevesebb. Még két heveset kell mozdulnom és hangosan kiáltva jár át a gyönyör és remegve, rángva adom át neki magam.
Nem tudom tartani magam rendesen, így félig Tarira fekszem, de csak finoman, nehogy agyonnyomjam, miközben levegőért kapkodva remegek tovább. Nem tudom, miért sír, nem értem, de annyira szeretem... Megkeresem az egyik kezét az enyémmel és összefűzöm az ujjainkat. Nem megy olyan könnyen, mint szerettem volna, mert görcsben vannak az izmai, ahogy a lábát is tovább tartja. Még mindig zihál és rángatja a beteljesülés, ahogy én remegek tőle. Kicsit talán kábult, nincs teljesen magánál, de rendületlenül folynak a könnyei, azonban ahogy eszmél fel, úgy válik sírássá ez a furcsa dolog, miközben fél kézzel átkarolja a nyakam. Nem értem, egyszerűen nem... Kihúzódom belőle, de egyelőre ennél sokkal többet nem tudok mozdulni, csak feljebb kúszom és fejem az arcához döntöm, miközben lesimogatom a könnyeit. Nem hiszem, hogy jót tenne, ha most megkérdezném, hogy mi a baj, inkább csak próbálok mellette lenni, vele maradni most is. Lassan elcsitul magától, ahogy a zihálása is csillapszik és leengedi a lábait is, talppal érkezve az ágyra, végül felenged teljesen, elengednek az izmai. Nem tudom, mi játszódott le benne, de nem fogom faggatni. Én is megnyugszom most már, ülésbe tornázom magam és leveszem az óvszert, aztán a fürdőbe megyek, hogy rendbe rakjam magam. Szerzek egy vizes törölközőt is és visszafekszem Tari mellé, majd gyengéden törölgetni kezdem a bőrét. Kissé kábán ül fel, karjaival segíti magát, aztán egy zavart mosoly kíséretében elveszi a törölközőt, a derekára tekeri és kibotorkál a fürdőbe. Hagyom, hadd tegye, ahogyan gondolja, így nem is megyek utána, csak elnyúlok az ágyon.
A testem jólesően bizsereg és alig várom, hogy végre összebújjunk és együtt aludjunk. Figyelem a fürdőajtót és lesem, mikor lép ki rajta, közben elgondolkodom, hogy mi az, amitől Teruki kiakadhat reggel. A vacsorától biztosan nem, bár felkelek és eloltom a gyertyákat, meg egy kicsit rendet pakolászom, amíg várom Raktarit. A fürdőben szerintem rend van és gondolom, nem meztelenül tervezünk aludni. Raktari nemsokára előkerül és szégyenlősen, leszegett fejjel a szekrényhez lépdel és egy hosszabb pólót meg egy alsót kerít magának. Elkezd felöltözni, miközben azért néha felpillant rám, én meg le sem veszem róla a tekintetem. Végül én is kerítek egy alsónadrágot, de pólót már nem, Teru is látott nélküle, ráadásul most kedvem sincsen hozzá. Mosolyogva lépek Tarihoz és magamhoz ölelem. Ő is átölel, majd óvatosan hozzám bújik fejét a vállamra hajtva. Bátorító csókot kap a homlokára, meg lassan simogatni kezdem a hátát. Közelebb húzódik, hozzám simul és szorosabban fog át. Ő is simogatásba kezd, de a mozdulataiból kiérzem, hogy zavarban van, ujjai néha megremegnek, ahogy végighúz a hátamon, oldalamon. Halványan elmosolyodom, de nem eresztem el, szorosan ölelem magamhoz.
- Valami nem jó? - kérdezem meg végül, mert szeretném tudni, mit gondol, miközben az ágy felé terelem. Aprót nevet és lassan bebújik, de nem mond semmit. Megvárja, míg mellé fekszem, de már sokkal bátrabban ölel át, von magához. Újra összebújunk, próbálom kitalálni, mit gondol, vagy esetleg mi a probléma, de nem jövök rá, megsimogatom az arcát és a vállára hajtom a fejem. Most egy kicsit más felállás, de végülis teljesen mindegy, ha így vagyunk. Várom, hogy mondjon valamit, de ha csak így maradunk, nekem az is bőven elég.
Nyakig húzza a takarót, miközben elhelyezkedik és elmosolyodik. Visszatért a magabiztossága, val'szeg ez már ismerős talaj neki, hiszen megint csak bújunk, simulunk, együtt vagyunk. Tudom, hogy ezért odavan, ezt szereti igazán. Lehunyja a szemeit és simogatni kezd, mintha most ismerkedne velem. Furcsa érzés, ugyanakkor nem akarom elvenni tőle ezt. Apró csókot nyomok a nyakába és apró ábrákat kezdek rajzolgatni a mellkasára fél kézzel, a pólón keresztül. Jól érzem most magam, kielégültnek, boldognak és hihetetlen szerelmesnek. Élvezem a pillanatot, hogy együtt vagyunk, de hallom, ahogy egyre inkább egyenletessé válik Raktari szuszogása, a keze is megáll a hátamon. Elmosolyodom és kényelmesen elvackolva magam a karjaiban hunyom le én is a szemem. Nem kaptam választ a kérdésekre, de ez most így annyira jó. Már nekem is csak pár perc kell, beszívom mélyen az illatát és lassan álomba zuhanok.
3.
Raktari
Fáradtan, nyúzottan ballagok a szobánk felé. Le akarok dőlni és aludni, mégis bennem van az, hogy nyomkodnám egy kicsit a PSP-met Yoshi vállára fekve és beszélgetnék vele. Szeretem az ilyeneket, bár Teruki miatt ritkán jut rá időnk igazán. Mégis elvigyorodom, mikor az ajtóhoz érek, mert most, hogy ő éjszakai szolgálatos, nem kell visszafognunk magunk, aludhatunk egymás mellett, összebújva. Úgy gondolok erre, mint az angyalok a mennyei mannára. Benyitok, ám a látvány elképeszt. Félhomály van, csak gyertyák világítanak, kellemes illat lengi be a szobát, az asztal terítve, három szál rózsa díszeleg étellel együtt rajta, Yoshimi pedig izgatottan a két szoba közti ajtóban áll és engem bámul. Feszengve csukom be magam mögött az ajtót és azt se tudom, hova nézzek, vagy mit csináljak, mit mondjak. Zavart mosolyra húzódik a szám, ujjaim közt megforgatom a kulcsomat, aztán az a szűk fekete farmer, amit a testőr visel, csak visszavonzza a tekintetemet. Most figyelmesebben mérem őt végig, és bárhogy ások az emlékeimben, még sosem láttam Yoshit ennyire... kívánatosnak. Hülye szó, de az, a póló, amit visel, kellemesen a testére simul, így kiemeli az izmait, ráadásul szőke hajához passzol a tintakék szín.
Erősen slamposnak, lestrapáltnak és elhanyagoltnak érzem magam, ezért továbbra is az ajtóban ácsorogva gyötrődöm. Azt hiszem, el kéne mennem lefürdeni és átöltözni, ha már Yoshimi ennyire kitett magáért. Nagy levegőt veszek, a markomba fogom a kulcsomat és elindulok befelé. A srácot nézem, bár nem tudom folyamatosan, néha muszáj lesütnöm a szemem és újra erőt venni magamon.
- Megünnepeljük, hogy végre Teruki nélkül vagyunk? - kérdezem meg ügyetlenül, de el-elvigyorodva. Nem igazán tudom, merjek-e poénkodni egy ennyire komolynak látszó helyzetben, mert nem akarom véletlenül sem megbántani Yoshit. Nagyon szép gesztus tőle ez az egész, jólesik, tetszik, de hogy nagyon bénán érzem magam jelen helyzetben, az biztos és megváltoztathatatlan.
- Úgy gondoltam, igen, néha ilyen kis dolgoknak sem árt örülni - válaszol mosolyogva és hozzám lép, hogy megöleljen és kérjen egy csókot. Szégyellősen átfogom a derekát, s kuncogva szájon csókolom, majd hozzábújok.
- Frappáns ötlet és szép - motyogom. Yoshimi szorosan átölel és megsimogatja a hátamat, nekem meg megint az jut eszembe, hogy esetleg oroszlánszagom lehet. - Lefürdenék vacsi előtt - jelentem be.
- Szerintem felesleges, ráadásul kihűl a vacsora is. Majd inkább utána, rendben? - kérdezi kedvesen. Nem akarom elrontani a terveit, ezért rábólintok arra, amit szeretne. Kitett magáért, hagyom learatni a babérokat, ami első körben azon áll vagy bukik, hogy én elfogadom-e, amit szeretne nekem adni. Most nagyon igyekszem tényleg mindenbe könnyebben belemenni a szokottnál, hogy meglegyen az öröme. Jól áll neki a boldogság. Legalább olyan jól, mint ez a szerelés. Le sem bírom venni róla a szemeimet, pedig kéne. Átadom Yoshinak az irányítást, ő pedig az asztalhoz vezet, ám a földre tett párnákon kínál hellyel. Úgy fest, mintha feszengne, biztos izgul, hogy mihez mit szólok, vagy mikor állítom le, mert ez vagy az már nekem sok, azonban nem akarom ezt tenni. Nagyon aranyos tőle ez az est, semmi esetre sem szeretném elrontani. Örülök is neki, elmúlt a fáradtságom is. Leülök, majd elvigyorodom az étel láttán. Az egyik nagy kedvencem, zöldséges tészta főzött szósszal.
- Igazad van, tényleg éhesebb vagyok - jelentem ki és már csorog is a nyálam, nem győzöm nyalni a szám.
- Akkor jó étvágyat - mosolyog hatalmasat Yoshi és várja, hogy nekilássak az evésnek. Mindig bámul, mintha valami különkiadás lenne a tévében az, ahogy falok, de ráhagyom, ha ez esik neki jól, én nem zavartatom magam. Kézbe veszem a tányért és az evőeszközt.
- Neked is jó étvágyat - jegyzem meg egy apró kis vigyorral célzatosan, azzal elkezdem a kaja elpusztítását. Nagyon finom, Ayako megint istennői mivoltával készítette. - Egész délután ezen ügyködtél? - érdeklődöm.
- Egész délután nem - mondja, s ő is nekilát enni. - Igazából egész héten, de... - Te jó ég...! Yoshi, basszus... Elképesztő vagy! - Tetszik? - kérdezi szemlesütve, picit elpirulva.
- Persze. Nagyon. - Csak nem tudom megmondani, hogy fantaszikusan nézel ki, meg hogy ez nagyon bejön, mert rohadtul zavarba hoz és egyébként sem menne. Inkább somolyogva kajálok.
- Örülök. - Felragyog a szeme is, ahogy ezt mondja. - Végre kicsit együtt lehetünk, már annyira hiányzott - árulja el ezt is.
- Azért néhány perc mindig jutott nekünk, Teru is odafigyelt rá - igazítom ki kicsit a mondandóját, bár inkább heccelem csak. - Azt hiszem, elég jól viseli, bár igaz, hogy előtte szinte teljesen semlegesek maradunk.
- De az nem ugyanaz - ellenkezik játékosan. - Akkor nem lehet úgy összebújni, meg mondjuk együtt aludni sem. Pedig az annyira jó.
- Szeretem én is - árulom el. Annyira bensőséges az, ahogy átfog, vagy én őt és együtt szuszogunk... Szinte lehetetlen pózokban fekszünk, múltkor felébredtem, hogy álmában sem ereszt el, de boldogsággal töltött el, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Az indulásnál féltem, csak múló szeszély lesz az egész a részéről, hogy pont annyira biztos benne, mint abban, hogy képes Jeremy kutyája lenni és arra gondoltam, azért akar egy kicsit velem lenni, mert tetszett neki az új felállás a szexben, de ha valaki még alvás közben is fogja a másikat, az nem lehet véletlen. - Gondolom, ma éjjel nem eresztesz - tippelem meg felvéve a játékos hangszínt.
- Hát... nem terveztem - ismeri el, de most csak a fülei vörösek, így alig látszik a zavara. De látszik. Megnyugtató, hogy nem csak én érzem magam főlésben lévő paradicsomnak. - Persze, ha nem szeretnéd... - teszi hozzá húzva engem.
- Szeretném - mondom ki komolyan. Szórakozhatnék, de nem akarok, ezzel nem. Ha már sok mindent nem tudok a tudtára adni, legalább azt magabiztosan tegyem meg, amit képes vagyok. Ez ilyen. Tudja jól, hogy fontos nekem is az összebújás, az érintés, az ölelés, hogy remekül érzem magam a vállán fekve PSP-zés közben.
- Akkor ezt nyélbe is ütjük majd - válaszol ugyanolyan komolyan, de aztán újra mosoly kúszik az arcára. - Kérsz inni? Hoztam gyümölcslevet.
- Jöhet - felelek vidáman. - Mit terveztél még? - kíváncsiskodom.
- Hm... Úgyis fürdeni akartál, nem? - kérdezi kacsintva, de ennél többet nem árul el, csak poharakat kerít és önt a léből, majd az egyiket nekem adja. Lenyelem az utolsó falatot, elveszem tőle a poharat és amögé rejtem zavart mosolyom. Szóval együtt fürdés... Meredek. Masaval ezekből szinte mindig az lett végül, hogy az ágyon kötöttünk ki és szeretkeztünk. Kész vagyok én erre?
Szeretem Yoshimit és el tudom fogadni a közeledését. Jól érzem vele magam, bízom benne, jól meg is értjük egymást, megvan a közös hang, talán mondhatom, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Egyszer már megtörtént közöttünk, akármilyen is volt, ezért nem igazán kellene ellenállnom, mégis...
- De igen - válaszolok csendesen, azzal iszom egy keveset.
- Semmi sem kötelező - mondja meg komolyan, de minden megbántottság nélkül. - Csak, amit szeretnél, ez most a mi esténk, úgy alakítjuk, ahogy szeretnénk.
- Tudom, Yoshi - biztosítom róla. Leteszem a poharamat, majd közel húzódom hozzá és a vállára teszem az állam. - Viszont ha a mi esténk, akkor kettőnkről kell szólnia, mégis úgy érzem, hogy mindenben a kedvemre akarsz tenni.
- Mert akkor leszek igazán boldog, ha te is - mondja, miközben megsimogatja az arcomat. Közelebb fészkelődöm hozzá, testét félig átkarolom és elmosolyodom. Nagyon-nagyon tetszik ebben a cuccban.
- Engem szerintem nem nehéz boldoggá tenni - jelentem ki. - Akkor most irány a fürdő? - kérdezem meg.
- Még nem - kuncogja el magát. - Nézd csak meg, mi van még az asztalon! - Kihúzom magam és kukkolni kezdek.
- Tejbegríííz! - ujjongok fel. - Mondtam, hogy könnyű boldoggá tenni - kontrázok rá a korábbi megjegyzésemre széles vigyorral, és már nyúlok is az édességért, amit elkezdek beszórni kakaóporral. Mivel egy nagy tányér van, mielőtt az egészet behintem, megkérdezem Yoshit, hogy ő is így szereti-e egyáltalán. - Ugye mehet az egészre kakaópor?
- Mehet, imádom - felel, s nyom egy puszit az arcomra. Az első kanál tejbegríz az ő szájába kerül, megetetem vele, aztán a másodikkal magamat is. Így marad a felállás, egy neki, egy nekem. Vicces és igazságos egyszerre. Yoshimi is kuncogva fogadja el a falatokat, s noha van egy másik kanál is, nem veszi el, hagyja, hogy kiszolgáljam őt és magamat is. Nekem megfelel ez így, bár én nagyjából negyed tálnyi után kidőlök.
- Megteltem - jelentem be nevetve.
- Én is. - Vigyorog ő is. - Eltehetjük ám későbbre is. - Azzal előre hajol egy csókot kérve. Utánzom, odahajolok hozzá ugyanúgy, ahogy ő hozzám és rámosolygok.
- Szeretem a megdermedt tejbegrízt.
- Csak pár órát kell rá várni - kuncogja el magát, aztán megcsókol. Gondoltam, hogy nem sokáig fogja tudni megállni ezt, de nem is akartam. Forrón, mélyen csókolózunk, mígnem visszavonulok és vállára hajtom fejem. Szeretek a közelében lenni, hozzábújni, átölelni. Az a pár év, míg vártam ezekre, pokolinak tűnt sokszor és az is volt, ám most úgy érzem, megérte. Nincs is bennem az az ösztönös ellenállás, nem olyan erős a félelem és a visszahúzódás iránti kényszerféle.
- És most? - kérdezem húzva az agyát.
- Hm... Szerintem várj itt pár percet és mindjárt elárulom. Mit szólsz? - vág vissza ezzel.
- Rendben van - egyezek bele könnyedén. Kíváncsi vagyok, mit talált ki, milyen programot hozott össze kettőnknek és mi jön még. A rózsákra téved a pillantásom, és megint egyszerre érzek félszet és vágyat.
- Okés, akkor lesni nem ér és szólok - mondja mosolyogva, azzal nyom még egy puszit a számra, feláll és eltűnik a szobák felé. Nem szándékoztam kilesni a meglepetést, szerintem borzasztó lehangoló előre tudni, mire számítson az ember, mert utána marha nehéz őszintén meglepődni és örülni. Szándékosan nem fülelek, inkább elmerengek a már megbontott asztalt figyelve. El akar csábítani. Tudom, hogy nem kötelező bármiben is engednem, egy kapcsolat azonban kompromisszumokra és összeköttetésekre épül, így mérlegelnem kell, megadom-e magam, megpróbálkozom félrerakni minden szart, vagy sem.
A srác nagyjából öt perc múlva szól, én pedig feltápászkodom, nyújtózom egyet, megigazítom a ruhámat és a hang irányába megyek. A fürdőben találok rá és zavartan elmosolyodom. A fényt megint csak gyertyák adják, a kád tele vízzel, a tetején habbal, Yoshi pedig várakozva figyel engem. Oldalra fordítom a fejem és hol őt nézem lopva, hol a fürdőt, amit készített. Most mi legyen? Együtt fürdünk? Belemenjek? Vacillálok. Nem tudom, szeretném-e. Valahol igen, valahol pedig iszonyúan irtózom tőle. Nem mennek ki a fejemből apám szavai... Több, mint tíz éve hangzottak el, mégis még mindig élnek bennem és fájdalmat okoznak, megnyomorítanak.
Szeretem Yoshit, a fenébe is! Masaoval rengeteg problémánk volt a szexből, neki is fontosabb volt, mint nekem, jobban akarta nálam, többet, sokféleképpen, és ahogy korábban végiggondoltam, lehetséges, hogy ez volt az oka, amiért végül kiadta az utam. Nem voltam neki elég, hiába szerettem és szeretett ő is engem. Odalépek a testőrhöz, átfogom a derekát és vállára hajtom a fejemet. A srác csak átölel, s hátamat kezdi simogatni. Gondolom, tudja, hogy nehéz helyzetbe hozott és megvárja, míg eldöntöm, hogyan tovább, mit akarok. Megremegnek a kezeim és nehezül a légzésem is hezitálás közben.
- Tari, semmi baj - mondja csendesen. Szörnyen ostobának érzem magam attól, hogy nyugtatni próbál. - Nem fogok megharagudni, bárhogy is döntesz - bizonygatja nagyon komolyan. Hallgatok. Akarni valamit, félni tőle, vágyni rá és undorodva gondolni ugyanarra meglehetősen problémás.
Végülis túlreagálom, nem? Fürdésről volt szó, amit akár vissza is utasíthatnék. Eszemben sincs, csupán meg kell találnom magamban a bátorságot és elszánni rá magam. Teljesen mindegy, mit csinálok, vállalnom kell azt, amilyen vagyok és ha nem akarom, is megtörténik, mert nyilvánvaló, hogy én nem tudok egy bizonyos szint után fesztelen lenni a testiséggel kapcsolatban. Simán megveregetem bármelyik haveromnak a vállát, de amint megpróbál megölelni, úgy húzódom vissza, mintha forró lenne, akár a felmelegített fém. Nem tudom megmondani, miért, ahogy azt sem, apám szavai jó tíz évvel később is miért visszhangoznak a fejemben.
Szeretni valakit valóban undorító lenne, ha az éppenséggel egynemű velünk? Beteges, visszataszító, nyomorult dolog? A homoszexualitás kezelendő, vagy született? Változtatni lehet rajta, vagy csak elnyomni, lehazudni azt? Én tudom, hogy nem bírnám ki, ha feleségül kéne vennem egy nőt és hozzá kellene érnem. Ez sokkal jobban taszít, mint annak a részletes tudata, hogy seggbe rakjuk egymást egy másik férfivel szex címén. Inkább ezerszer ez, mint egy nővel lefeküdni. Nem érzek irántuk vonzalmat, sőt... valami furcsa, mély taszítás jelenik meg bennem feléjük, ha arra gondolok, teljesítenem kellene apám, a nagybátyám és a családom elvárását, s tovább kellene örökítenem a Yuusuke nevet. Rémiszt a tudat, hogy képtelen vagyok rá, mégsem annyira, hogy belehajtsam a fejem a giotinba. Nekem a házasság az lenne, biztos vagyok benne.
Még mindig ott tartok, ahol a part szakad: Selejtes vagyok, amiért egy férfit szeretek? Lelkileg jobban vágyom rá, mint testileg, de ha maga alá gyűrne, imádnám érte, kéjesen nyögnék és vonaglanék, ahogy korábban is tettem. Szánalmas, ha mikor leomlanak bennem a gátlások falai, a korlátok, szabadnak érzem magam, akkor éppen ezt csinálom? Abnormális, hogy szeretném...? Torz vagyok? Elkódolt, aberrált, vagy perverz? Valóban természetellenes és elfajult lenne, hogy én egy férfire vágyom? Rendellenes, hogy az ellentétes nem cseppet sem izgat?
Sosem kérdeztem meg senkitől és noha nem én vagyok az egyetlen, mégis meg kell küzdenem újra és újra ezekkel a kérdésekkel, mert amikor nem fejvesztve kerülök bele ebbe a helyzetbe, hanem van időm dönteni, az apám ordítását hallom, ahogy Masaot elhordja minden szemétnek, förtelmes szörnyetegnek, gyomorforgató kéjencnek, aki megront. Tisztában vagyok vele, hogy ha apám tudta volna, hogy mi később valóban összejöttünk, beváltotta volna a fenyegetéseit és megpróbálja megölni Masaot, ám abban sem kételkedem, hogy engem kitagad, miután ronggyá vert a nagybátyámmal karöltve, vagy én is kivégzésre kerültem volna, mint a család szégyene.
Visszatérek a jelen pillanatra. Furcsán meg-megremegő karokkal ölelem Yoshimit, kapaszkodom belé, és nehezen kapok levegőt. Ő nyugtat, csitít, valószínűleg nem is nagyon érti, mi játszódhat le bennem. Töprengek. Már nem azon, hogy mit csináljak, hanem hogy a döntésemet hogyan jelenítsem meg a valóságban. Leginkább úgy tudom csak, hogy megkeresem Yoshi pólójának alját és lassan elkezdem feltűrni, majd egészet lehúzni a testéről. Rémesen érzem magam a zavartól, ám céltudatosan fordítom vissza a színére a ruhadarabot és fektetem a székre, majd kezdem el magamról legombolni az inget. Yoshi mögém lép és segít, de nem ér hozzám, csak a ruhadarabhoz. Így is furcsán érzem magam, hátra sem pillantok, csupán a kezeit nézem, ahogy a gombokon cirkálnak. Sokkal gyorsabban halad nálam, ez azonban nem csoda. Miután lekerül rólam az ing, megszabadítja magát a nadrágjától és egyelőre mintha várna. Átrohan egy kínos mosoly az arcomon, azzal teljesen levetkőzöm és inkább beülök a kádba. A habok eltakarnak legalább. Fel-fellesegetek Yoshira, végül inkább megelégszem annyival, hogy ujjaimat a fehér buborékrengetegben mozgatom és hallgatom, ahogy kipukkannak.
Szőkém mosolyogva megcsóválja a fejét, aztán ő is levetkőzik és bemászik mellém. Szinte rögtön hozzám hajol és puszit nyom az arcomra, de látom rajta, hogy csak kivár, meghagyja nekem, hogy kezdeményezzek bármit, vagy valamilyen jelet adjak arra, hogy ő megtegye. Csak én vagyok zavarban? Észre sem veszem, de lábam ütemesen jár, ezzel mozgatva az egész kád vizet, aminek nagyon kellemes illata van. Inkább Yoshimihez csúszom, átölelem és vállára fekszem. Nem lesz könnyebb a közelsége miatt számomra a helyzet, de legalább nem csinálok hülyeségeket, vagy azok annyira nem látványosak. Lefoglal az, hogy öleljem, érezzem, talán nem idegeskedem annyit. Persze, ahogy vártam, megölel, gyengéden simogatja a hátamat, ami azért mégis megnyugtat egy kicsit annak ellenére, hogy a meztelenség és hajszálak attól, hogy akár orgiába fulladjon a fürdő, meglehetősen feszélyez.
- És milyen napod volt ma? Nagyon megdolgoztattak? - kérdezi szelíden. Gondolom, megpróbál kicsit feloldani. Sikerül is, elkuncogom magam.
- Csak a szokásos - felelek -, reggel tízig aludtam majdnem, aztán Teruki kiparancsolt az ágyból, lerakott elém kaját, mintha alapból nem az lenne az első, hogy benyomok egy adag lekváros kenyeret kakaóval - mesélem vidáman, még most is röhögve barátunkon - és úgy mustrált, míg el nem tűnt az utolsó falat is, mintha éhségsztrájkoltam volna. Utána papírmunka, aztán irány a kapu. - Yoshi tudja, hogy utálok kapuzni, mert nagyrészt nyugton kell maradni, az meg nem az erősségem. Figyelek mindenre, csak túlpörgök. - Neked milyen napod volt? - passzolom vissza a kérdést játékosan.
- Érdekes - mondja és csókot nyom a homlokomra. Összeugrik a gyomrom egy hirtelen támadt félsztől és mégis jólesik ez az apró gesztus. - A hajnal ötös kelést még mindig nem szeretem - kuncogja. Hát azt meg is értem, én sem. Még a tíz órás kelés is korainak tűnt ma. - Szokásos menet, aztán meg a tripla adag papírmunka. Ryuu tényleg beváltja, hogy lever rajtam minden lógást. De még így is sikerült minden, amit terveztem - teszi hozzá hallhatóan boldogan. Most megint hülyén érzem magam, mert meglehetősen tehetek róla, hogy szív. - Teru ma annyira rendes volt, lelépett vagy másfél órával korábban. Azt mondta, inkább máshol készül fel az estére. Azt hiszem, kicsit be voltam zsongva - árulja el és elvörösödik. Kicsit szorosabban karolom őt.
- Azt hiszem, egyikünk sincs kímélve - állapítom meg. - Teru is gürizik rendesen, te is, én sem érzem magam elkényeztetve... Kéne beszélni Deonnal? - kérdezem heccelve Yoshit. A kölyök mindent el tud intézni, amit akar, amiért lehet rá irigykedni. Elengedem a testőrt, most már képes vagyok rá, azzal elkezdem bevizezni a testem, mert komolyan gondoltam, hogy le akarok fürdeni.
- Hát, ha még háromszor ennyi munkát szeretnél... - Elkuncogom magam és meglep, hogy Yoshi mosolyogva figyeli a ténykedésemet, miközben lejjebb csúszik a kádban és szinte elfekszik. Na szép... Ezt én is szívesen csinálnám, de azért nem üdülőkád ez, hogy ketten fekve elférjünk benne, pláne, hogy már így is eléggé összeérünk a víz alatt. Zavarban vagyok, ő meg le sem veszi rólam a szemeit. - Szerintem Ryuu kitekeri a nyakunkat, ha Deonnak panaszkodunk - kuncogja. Ezzel sajnos egyet kell értenem. - De meg lehet próbálni. Gondolkodtam azon is, hogy majd pár hét múlva kivehetnénk egy szabadnapot is. - Te jó ég, miken gondolkodhat...!
- És mit csinálnánk? - kérdezem meg, miközben mosdok, majd gondolok egyet és ráfröcskölök, hogy ne bámuljon rám lélegzetvisszafojtva.
- Hát gondoltam, elmehetnénk valahova kettesben. Le a tengerpartra, vagy valami falucskába, esetleg egy másik városba. Igazából ez mindegy is, meg az is, hogy mit csinálunk, ha egy kicsit nyugiban lehetünk - osztja meg velem, aztán elvigyorodik és visszafröcsköl. Épp kinyitom a szemem, mikor egy adag habot fúj a képembe. - Meg a barátaiddal való találkozót is megejthetnénk, ha már eddig ennyire el voltunk havazva. Persze, csak ha még mindig áll a meghívás - teszi hozzá, de érződik, hogy ő sem gondolja komolyan.
- Kicsit csituljanak le a dolgok, aztán elviszlek a Ritsukuba - mondom neki, majd megcsikizem a talpát. - Csavarogni is lenne kedvem - teszem hozzá némileg utólag.
- Hééé! - nevet fel, de csak picit mer mozdulni. Vigyáz rám, ami már csak azért is vicces, mert ugye én is testőr vagyok, de nem baj, én csak idült mosollyal fogadom ezt. - Nem ér kihasználni a gyenge pontokat - mondja felfelé görbülő szájjal. Dehogynem! Pont arra vannak. - Akkor majd találjunk egy megfelelő napot, szedjük össze magunkat, kérjünk szabit, üljünk be egy autóba és menjünk. Mit szólsz? - kérdezi és egy pici zavarral színezett mosollyal előre nyúl, hogy megsimogassa a mellkasomat. Megint nem tudok ránézni, csak egy-egy lopott pillantás erejéig, de hagyom megérinteni magam.
- Te vezetsz - passzolom le ezt a korábbi kérdésére válaszolva, ezzel elfogadva az ajánlatát.
- Szuper! - válaszolja lelkesen, mégis gyengéden cirógat közben. Szakadnak azok a hajszálak, igaz? Sejtettem, hogy Yoshi nem lesz olyan türelmes, mint Masao volt. Sőt, utólag csodálkoztam is, hogy ő annyira jól bírta mellettem. De valószínűleg neki kötélből vannak az idegei. - Viszont akkor te választasz úti célt - közli komolyan, miközben az állam alá nyúl és finoman megemeli a fejemet, így késztetve arra, hogy a szemébe nézzek. Kiráz a hideg és a forró vízben, párában is fázni kezdek. - Valami baj van?
- Nem - válaszolok nehézkesen. Így sem a szemébe nézek, szégyellős mosollyal megállapodom tekintetemmel az egyik gyertyán. Elragadnak a gondolataim egy pár pillanatra, aztán amennyire tudok, belesüllyedek a vízbe. Legszívesebben elmerülnék benne fejbúbig.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezi meg tőlem ijedten, továbbra is engem figyelve.
- Dehogy - válaszolok szégyellős mosollyal, és hogy nyomatékosítsam ezt, végigsimítok a lábán. - Ne aggódj, tudni fogsz róla, ha valami nem oké - nyugtatom meg.
- Rendben. - Elmosolyodik végül és a kezemért nyúl. Hagyom megfogni, s megcirógatom ujjaimmal. - Szeretlek - teszi hozzá csendesen. Fellesek rá. Most igazán jó volna a fejébe látni, tudni, mire gondol, mit tervezett el, mi lesz a következő lépése. Nagyon jól tudom, hogy mit érez irántam, látom, ott ég a szemeiben valahányszor rám néz. Én is szeretem, benne van minden mozdulatomban. Most csak ujjammal cirógatom a vádliját és tekintetemmel követem válla vonalát, kulcscsontjai ívét, mellkasa izomdomborzatát, míg kilátszik a vízből, s biztos vagyok benne, tudja, most aztán rohadtul támadhatnának akár az oroszok is, maradnék vele. Jó így minden. Mosolyogva szemlél továbbra is.
- Min agyalsz? - kérdezi meg végül.
- Próbálom kitalálni, mik a terveid mára - árulom el.
- Ennyi nem volt elég? - kérdezi kuncogva, játékosan. - Miért vagy feszült, Tari? - Erre kínosan elmosolyodom. Elég? Nem elég? Kinek? Nem tudom. Egyszerre érzek olyan sok mindent... Ezért vagyok feszült.
- Nem tudtam, neked elég-e - bököm ki az őszintét, ám a vizet bámulom, melyről lassan oszlik már a hab is.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük - válaszol kedvesen. - Nem mondom, hogy nem hiányzik és nem vágyom rád, de ez még nem vészes. Ne miattam akarj belemenni ilyenekbe, hanem mert szeretnéd.
- Ez elég... bonyolult - makogom, majd homlokom fél tenyeremen megtámasztom. Meg kéne neki mondanom, ezért megerőltetem magam. - Szeretném és nem akarom. Akarom, de nem szeretném. - Felsóhajtok. Belekezdtem, most tovább kellene folytatnom. Újabb lendületet veszek, hogy ezt megtehessem. - Én nagyjából... tökéletesen megvagyok... nélküle...
- Tari... - szólít meg, miközben még fogalmaz magában. - Kicsit sem vágysz rám? - kérdezi meg végül, noha zavartan. Talán nem így akarta feltenni a kérdését, de az az igazság, hogy ez pontosan azt fejezi ki, amit valószínűleg érez, én pedig nem akarom, hogy azt higgye, miatta.
- Nem erről van szó - jelentem ki nyomorogva. - Nagyon tetszel mindenhogy - vallom be -, meztelenül, ruhában, főleg ma... - Elharapom a mondatot és összehúzom kicsit magam. Igen, ma különösen jól festett, vágyat éreztem iránta, most pedig izgatott vagyok mindamellett, amit érzek és valahol mélyen szeretném, ha hozzám érne egy kicsit jobban, ugyanakkor rettegek is ettől. - De... érzek vágyat... - És rosszul is érint.
- Miért baj az, hogy rám vágysz? - kérdezi meg csendesen, fixírozva engem. - Mitől bűnösebb ez, mintha egy nő lenne? Vagy nem ez a baj?
- Ilyesmi - ismerem el csendesen.
- Mi a baj azzal, hogy szeretlek és így is kívánlak? - kérdezi meg újra, de még mindig élek nélkül, kíváncsian.
- Semmi. Nem baj - jelentem ki kissé megnyomva a második szót, hogy éreztessem Yoshimivel, hogy nincs baj azzal, hogy szeret engem. - A szeretetet... szerelmet el tudom fogadni... Szeretni jó és szeretve lenni is... - A kívánalom és a szex már más...
- Akkor mivel van a baj?
- A vággyal - mondom meg őszintén.
- Ezt nem értem - mondja meg komolyan. - Ha szeretjük egymást, akkor mi a gond azzal, ha kölcsönösen örömet is okozunk egymásnak?
- Csak nem... jó. - Ebbe az egyetlen szóba sűrítek mindent. Azt, hogy helytelen, mocskos, abnormális, természetellenes, … Hogy a jó az lenne, ha nők iránt lennénk képesek szerelmet és vágyat érezni, párkapcsolatunk lenne, családunk...
- Mégis ki szerint nem jó? - kérdez rá nyugodtan. - Miért nem mindegy, hogy kit szeretsz? Miért fontos az, hogy milyen a neme, ha meg akarod védeni, ha vele akarsz lenni, és ha vele akarod leélni az életed? Nem ez a fontos?
- Szerintem nem jó - mondom meg őszintén.
- Miért nem? Úgy értem, mi a kivetnivaló benne?
- Hogy természetellenes? - kérdezek vissza bátortalanul, mégis vállalva ezt.
- Ha természetellenes lenne, akkor nem is lenne - válaszol komolyan, de őszintén. Ezzel nem értek egyet. A műanyag is teljes mértékben természetellenes, még a neve is MŰanyag, mégis létezik, van, napi szinten használjuk, találkozunk vele. - Szerintem nem az, csak az emberek teszik azzá, mikor nem tudják elfogadni. - Szép, akaratlanul leosztott visszakezes pofon. Elismerésem. Megsemmisülten bámulom a vizet és nem tudom, sírjak-e, vagy röhögjek.
- Akkor ez számomra az - jelentem ki, ezzel megmagyarázva, miért baj az, hogy kívánalmat érzünk egymás iránt.
- Értem - hagyja ennyiben egy nagyobb sóhajjal. - Akkor ez mit jelent? - Rázni kezdem a fejem.
- Lényegében semmit.
- Akkor most már végképp nem értem - árulja el zavartan.
- Csak válaszoltam a kérdéseidre, Yoshi. Azt akartad tudni, vágyom-e rád, én pedig megmondtam, hogy igen. Ezután megkérdezted, hogy akkor miért zárkózom el például a szextől, én pedig ezt is megmondtam. De ezzel már együtt élek egy ideje - teszem hozzá.
- De hogy ha nem akarsz velem úgy együtt lenni, akkor nem kell. Nem akarom, hogy kényszernek érezd. Én... sosem kérnék olyat, amit te nem akarsz száz százalékig.
- Én pedig nem akarlak megvonni valamitől, amit szeretsz és szeretnél. Mondtad, hogy neked fontos a szex - emlékeztetem. - Nekem nem fontos, de nem érezném kényszernek.
- Fontos, mert megszoktam, hogy van, és az élvezetet nehezen engedi el az ember - mondja egy kicsit bele is pirulva. - De nem létszükséglet. Csak akkor, ha készen állsz rá és te is akarod.
- Hagyjuk ezt - kérem. - Magamon kívül nem ismerek olyan embert, aki ne kezdene meghülyülni bizonyos idő után, ha nem szexel. - Még Masa is ingerlékenyebb lett, pedig nála aztán tényleg nehéz elszakítani az idegeket. Többet dohányzott, időnként elment egy fél órás sétára, vagy bezárkózott a mosdóba könnyíteni magán.
- Meg lehet oldani másképpen is. Ennek ellenére jól érezted, volt egy olyan pici ebben a ma estében, hogy őrülten tetszeni akartam neked és elcsábítani megint - árulja el végül.
- Felismerem az ilyesmit - tájékoztatom kínos mosollyal. - Be is jött - teszem aztán hozzá némi hezitálás után.
- Tényleg? - kapja fel a fejét, és boldogság csillan a szemében. - Ellenben én kezdek fázni, te nem?
- De. - Csak ha kiszállok a vízből, teljesen egyértelművé válik, hogy ténylegesen érzek vágyat, méghozzá iránta.
- Akkor nem ártana kiszállni innen - mosolyodik el, de ő sem kapkodja magát, zavarban van. Elröhögöm magam kínomban. Úgy csinálunk, mintha most látnánk egymást először, mintha még nem kerültünk volna egymáshoz eléggé közel, vagy nem tudom. Mindenesetre eltakarom a szemeimet, hogy ha így könnyebben ki tud szállni, akkor megtehesse, Yoshi azonban lehúzza a kezeim, aztán feláll. Nem takarja el előlem, hogy kíván, ez pedig alaposan kiborít, mégis csak bámulni tudok rá fel, mint egy idióta. Vacillálok. Minek engedjek, a rémületnek vagy a vágynak?
Masaoval is mindig az ágyban kötöttünk ki a fürdőben megejtett közös időtöltés után. Teljesen mindegy volt, mit csináltunk, meddig tartott, utána szeretkeztünk. Most úgy érzem, csak rajtam áll, hogy ez következik-e, vagy Yoshiminek kell még puhítania engem. Kell? Nem tudom. Akarom őt, méghozzá egyszerre mindkét módon, de bennem van az ellenállás is. Mindig is bennem lesz, a vágy viszont nem, az mulandó. Éppen ezért könnyű legyőzni. De kell? Még mindig fogalmam sincs.
Yoshimi azonban nem nyúl le értem, nem próbálkozik semmivel, egyszerűen kiszáll a kádból, míg én lélegzetvisszafojtva ámulok és kétségbeesetten tanakodom, majd törölközőt kerít mindkettőnknek. Egyet lerak a kád szélére nekem, ő pedig elfordulva törölközni kezd. Kihúzom a dugót, kikelek a vízből, ágyékom elé fogom a törölközőt és kilépek utána. A hátához simulok, de még mindig agyalok a központi kérdéseken. Szeretnék szeretkezni vele, de nem akarok. Nem szeretném megtenni, de akarom. Mire hallgassak? A kérdést az dönti el, hogy Yoshi szeretné és akarja. Ő biztos benne, miatta aggódnom sem kell, én pedig majd elszámolok magammal, ahogy szoktam. Hozzám simul, egyebet nem tesz, megvárja, míg viszonylag magabiztosan végigsimítom hasát és mellkasát, amitől jóleső sóhaj szakad fel belőle, aztán lassan szembe fordul velem. Karjait a nyakam köré fonja, de nem csókol meg, én viszont bármennyire tudom, hogy amit teszek, az nem helyes az ajkára tapadok, majd csókolni kezdem Yoshit.
Számítottam rá, hogy ennyi bőven elég, és nem is csalódom, forrón, élvezettel csókol vissza, egyik kezét a hátamra lógatja, másikkal a tarkómra markol. Félek a szenvedélytől, megmagyarázhatatlanul rettegek tőle, mégis eleresztem a törölközőmet, hozzásimulok és ujjaimat a bőrébe nyomva kapaszkodom meg benne, vagyis húzom még közelebb magamhoz. Rövidesen a szoba felé kezd terelni, noha abba sem hagyja a csókolásomat. Nem tudom, így hogy jutunk el az ágyig, valószínűleg sehogy, mert felbukunk valamiben, ezért én megszakítom ezt az egészet, kézen fogom és magam után húzom. Csak az ágyhoz érve, szembe fordulva vele látom meg, hogy mosolyog, amitől újra zavart leszek.
- Mi van? - kérdezem.
- Gyönyörű vagy - közli egyszerűen és újabb csókba von. Hát ezt még soha nem hallottam senkitől. Kicsit furcsán is érzem magam miatta, de gyorsan elsöpri az egészet a sodrás, ami hajt. A testét simogatva, izmait tapintva engedem át magam a vágynak, amit nagyon is érzek. Forró, vibráló, majdnem fájdalmas érzés. Yoshi elereszt, egészen addig távol húzódik tőlem, míg maga után nem von az ágyra. Ügyetlenül helyezkedem felette, ám nem sokáig hagy, újra a számra tapad. Így, hogy magára húzott, teljesen összesimulunk, ami merőben más érzést nyújt, mint korábban. Pezsgéssel tölt el, alig bírok magammal és menekülnék, hátrálnék ki a helyzetből, Yoshimi azonban derekamnál megkapaszkodik bennem és a hátamat cirógatja. A testem hullámzásba kezd, a vágy mozgatja, amit nem szeretek, ezért hamar lefordulok róla, s elnyúlva mellette, lehunyt szemekkel, kissé szaporán véve a levegőt igyekszem megnyugodni. Érzem, ahogy a mellettem fekvő az oldalára heveredik, aztán a mellkasom kezdi cirógatni. Anélkül, hogy rápillantanék, a fejem felé fordítom és az érzetek alapján megkeresem számmal az övét és reszketeg csókot lehelek rá. Válaszul finoman, puhatolózva csókol meg, szinte tudakolva, hogyan folytassuk az estét. Ujjaim a lepedőben keresnek fogódzót, ám az egyelőre túl feszes ahhoz, hogy bele bírjak markolni, így markomba kapaszkodva hagyom, hogy Yoshi a testemen kalandozva engedje szabadjára a vágyait. Nem akarom, hogy azért szakítson velem, mert nem adom meg számára azt, amire vágyik. Engem ma teljesen elkápráztatott, amit szeretnék viszonozni. Nem vagyok biztos benne, hogy tudom is, de megpróbálom.
Libabőrös leszek és megint az ösztön mozdít, ahogy Yoshimi végigsimít rajtam. Ismerkedik a testemmel, talán játszik az érzékeimmel. Végighullámzom és szűkölve felszuszogok. Mit csináljak? Minden perccel egyre jobban át fogok változni tüzelő szukává, amelyik csak arra vágyik, hogy egy fasz mozogjon benne. Igen, pontosan az az undorító, mocskos buzi vagyok én is, amilyennek apám hajdanán Masaot nevezte, csak azzal a különbséggel, hogy ő soha... de soha nem viselkedett úgy, ahogy én most is.
A testőr fölém fordul, ami miatt azt hiszem, kijelenthetem, elvesztem. Pontosan tudom, mi következik, ami ellen tenni akarok, mert én nem akarok abba a táborba tartozni, a vágy azonban erősebb, s Yoshi is a nyakam csókolja már. Megérdemli, hogy megkapjon, szeretjük egymást... De akkor miért ilyen nehéz mégis megadnom magam? Nem lennék képes rámászni és azt tenni vele, amit ő velem, még elfogadni is küzdelmes számomra ezt, de akarom, már eldöntöttem. Csókjai végigkövetik a nyakam, míg a mellkasomra nem tud áttérni. Lélegzetem visszafojtom, s meg-megremegek, ám mikor mellbimbómra téved, azonnal félrevezetem a száját, jelezve, hogy azt ne csinálja. Egy józanabb pillanat is elég ahhoz, hogy ujjaim szőke hajába fúrjam, s azokon keresztül cirógassak végig tarkóján, nyakán, lapockáján és vállán. Jólesően felmorran, ami meglep, egy pillanatra ránézek, az a látvány pedig, ahogy lefelé haladva csókol rajtam végig, majdnem megőrjít. Nagyon tetszik, újabb fájdalmas lüktetést kelt az ágyékomban. Ritkán érzek ilyet, de akkor mintha dupla erejű lenne, vagy én nem tudom. Az viszont feszélyez, hogy csak kúszik lejjebb és lejjebb rajtam a srác, combjaimban is lassan megkeményednek az izmok, s vagy ezért, vagy azért, mert emlékszik rá, hogy megbeszéltük, nem rajongom az orális kielégítésért, végül a hasamon visszafordul.
Visszakúszik a számig, majd gyengéden megcsókol, de úgy érzem, nem túl magabiztos abban, hogy mit akarhat, vagy én mit akarok, pedig nem bírok egyértelműbb lenni. Tudom, mit kellene tennem, de képtelen vagyok rá. Ha ennyiből nem érti, hogy lehetőséget kapott, akkor... Fenébe, Yoshi nem az az ember, aki az apró jelekből ért! Ha tényleg akarom, muszáj leszek tenni valamit, csak az a baj, hogy én sem vagyok benne biztos, hogy akarom. Szeretnék az övé lenni, ami valószínűleg csak így megy, de elutasítás is van bennem. Azt sem akarom, hogy elhagyjon, vagy hiányát érezze valaminek mellettem, ám nem szeretnék vérbeli tüzelő szukává változni. Most akkor mi legyen? Még adok neki egy pár percet... Ennyi idő elég is neki, elveszti a türelmét, s az éjjeliszekrényből síkosítót és óvszert varázsol elő, de mintha kérdő lenne a tekintete, hogy akarom-e. Bólintok pár aprót, majd újra becsukom a szemeim és rábízom magam. Még annyit megteszek, hogy felhúzom a lábaimat és szétteszem őket, aztán minden erőmmel ráfekszem arra, hogy kizárjam a gondolataimat, a félelmeimet elűzzem, az ellenállásomat pedig letörjem, máskülönben nem fogom tudni engedni, hogy ezt tegye velem.
Yoshimi elhelyezkedik a lábaim közt, majd síkosítós ujjal felkészít a várhatóra. Újra megkísérlem azt a lepedőbe kapaszkodást, de most sem járok sikerrel, ezért inkább a saját bőrömbe markolok. Nagyon lassan tolja belém az ujját, miközben a hasam halmozza el csókokkal, én pedig a fogaim és szemeim összeszorítva, a fejem megemelve lapulok bele a matracba, a szuszogásom visszafojtom, s úgy fest, mindketten várunk, méghozzá valószínűleg ugyanarra. Nem történik meg, csak azután engedek egy kicsit fel, hogy kihúzza belőlem az ujját, ám valahogy ez is görcsössé tesz, mert attól tartok, nem sikerült elégedetté tennem őt. Ez így nem jó és nem is lesz az. Nehézkesen mozdulok, lassan, esetlenül. Felülök, apró csókot lopok Yoshitól, majd addig ügyeskedem, míg négykézlábra nem kerülök. Letámaszkodom a könyökeimre, a fenekem pedig kitolom, viszont a szemeim szorosan becsukom, mert rohadtul kínosan érzem magam. Sokáig várok az első simogatásra, amit a leterítésem követ. Nem értem, miért csinálta ezt, ám annyira hülyén festhetek, hogy inkább csak megkapaszkodom a srác kezében és ennyi.
Elrontottam? Valamit rosszul csináltam? Ezt nevezik felsülésnek? Nem vagyok túl ügyes a szexben, legalábbis azt hiszem. Masa mindig irányított, rávezetett dolgokra, passzív pedig mással rajta kívül nem voltam, csak Yoshival lennék, ha elfogadná. Nem tudom, hogy az iméntivel mit váltottam ki belőle, mindenesetre mögém telepszik és szorosan hozzám bújik. Ezt szeretem, megnyugtat, így amit csak elérek belőle, azt cirógatni kezdem.
- Tari - kezd bele feszengve. Ez nagyon rosszul kezdődik, még a gyomromba is görcs áll. - Ezt soha többet ne, így ne - kéri komolyan. - Ez nem te voltál - állapítja meg a mellkasomra kúszó kézzel és magához ölel. - Én nem dugni akarok veled, szeretni akarlak és így nem lehet. Ez egy gyors menetnek oké, de azt nem akarom. - Köpni-nyelni nem tudok. Nem értek egyet Yoshival, csak ezt nem tudom, hogy mondhatnám meg neki. Egy pár percig válogatok a szavak közt, végül mégis feladom. - Őrülten kívánlak - vallja be percekkel később, mivel én hallgattam, mint a sír. - Minden vágyam együtt lenni veled most. De még tudok várni, kibírom. - Nekem ez sosem lesz egyszerű és könnyű dolog. Addig legalábbis nem, míg nem felejtem el azt a napot... Márpedig ez tíz év után sem sikerült, így kevés esélyt látok rá, hogy valaha is felszabadultan viselkedjek szexuális helyzetben és ne érezzem magam visszataszítónak a vágyamért.
- Felesleges várnod bármennyit is - szólalok meg csendesen. - Könnyíteni szerettem volna, nem gyors menetet, de ha úgy nem jó, akkor irányíts - kérem meg őt.
- Biztos vagy abban, hogy akarod? - kérdezi meg csendesen. Erre mit válaszoljak? Habozok. - Tehát nem - állapítja meg komolyan.
- Nem, nem vagyok biztos benne, de abban sem, hogy nem - mondom meg végül.
- Megbánhatod?
- Igen. - Nem látom értelmét kertelni, Yoshimi úgyis ráérez, ismer ahhoz már eléggé. - Nem kell ennyire óvatosnak lenned, mert ha nem akarom, akkor el foglak utasítani, akkor is, ha ez számodra bántó. Ha meg nem áll fenn az előbbi, akkor... ez van...
- De... hogyan tegyek olyat, aminek a tested ennyire ellenáll?
- Nem csak az. Szeretném, de nem akarom. Akarom, de nem szeretném. Idővel elcsitul, elmúlik - mondom el őszintén.
- Akkor várjunk még ezzel, ha úgy alakul megpróbáljuk, és hátha feloldódsz valamennyire, rendben?
- Mondtam, felesleges - jelentem ki komolyan. - Ez mindig így volt és valószínűleg lesz is.
- Miért mentél ma bele ebbe? - kérdezi meg kényelmesebben fészkelve el magát. - Fordulj felém, kérlek. - Megteszem.
- Mi az, hogy miért mentem bele ebbe? - kérdezek vissza. - Az, hogy vágyom rád, nem elég?
- Nekem igen, több is mint elég, de csak ennyi volt ebben?
- Mire gondolsz? - Furcsán nézek rá fel.
- Nem csak azért mentél bele, mert tudtad, hogy akarom?
- Nem csak azért, de ha ez érdekel, ez fontos szempont volt. Mint korábban mondtam, én nem fogom valószínűleg fixírozni a szexet, mert tudom élvezni, de megvagyok nélküle.
- Azt tudtam, hogy nem könnyű veled... - kuncogja el magát végül és gyengéden megcsókol, mintha ezzel jobban esne, amit mond. - Majd még alakulunk, rendben?
- Vagyis most csak aludjunk és ennyi? - kérdezek rá.
- Nem tudom - válaszol csendesen.
Fáradtan, nyúzottan ballagok a szobánk felé. Le akarok dőlni és aludni, mégis bennem van az, hogy nyomkodnám egy kicsit a PSP-met Yoshi vállára fekve és beszélgetnék vele. Szeretem az ilyeneket, bár Teruki miatt ritkán jut rá időnk igazán. Mégis elvigyorodom, mikor az ajtóhoz érek, mert most, hogy ő éjszakai szolgálatos, nem kell visszafognunk magunk, aludhatunk egymás mellett, összebújva. Úgy gondolok erre, mint az angyalok a mennyei mannára. Benyitok, ám a látvány elképeszt. Félhomály van, csak gyertyák világítanak, kellemes illat lengi be a szobát, az asztal terítve, három szál rózsa díszeleg étellel együtt rajta, Yoshimi pedig izgatottan a két szoba közti ajtóban áll és engem bámul. Feszengve csukom be magam mögött az ajtót és azt se tudom, hova nézzek, vagy mit csináljak, mit mondjak. Zavart mosolyra húzódik a szám, ujjaim közt megforgatom a kulcsomat, aztán az a szűk fekete farmer, amit a testőr visel, csak visszavonzza a tekintetemet. Most figyelmesebben mérem őt végig, és bárhogy ások az emlékeimben, még sosem láttam Yoshit ennyire... kívánatosnak. Hülye szó, de az, a póló, amit visel, kellemesen a testére simul, így kiemeli az izmait, ráadásul szőke hajához passzol a tintakék szín.
Erősen slamposnak, lestrapáltnak és elhanyagoltnak érzem magam, ezért továbbra is az ajtóban ácsorogva gyötrődöm. Azt hiszem, el kéne mennem lefürdeni és átöltözni, ha már Yoshimi ennyire kitett magáért. Nagy levegőt veszek, a markomba fogom a kulcsomat és elindulok befelé. A srácot nézem, bár nem tudom folyamatosan, néha muszáj lesütnöm a szemem és újra erőt venni magamon.
- Megünnepeljük, hogy végre Teruki nélkül vagyunk? - kérdezem meg ügyetlenül, de el-elvigyorodva. Nem igazán tudom, merjek-e poénkodni egy ennyire komolynak látszó helyzetben, mert nem akarom véletlenül sem megbántani Yoshit. Nagyon szép gesztus tőle ez az egész, jólesik, tetszik, de hogy nagyon bénán érzem magam jelen helyzetben, az biztos és megváltoztathatatlan.
- Úgy gondoltam, igen, néha ilyen kis dolgoknak sem árt örülni - válaszol mosolyogva és hozzám lép, hogy megöleljen és kérjen egy csókot. Szégyellősen átfogom a derekát, s kuncogva szájon csókolom, majd hozzábújok.
- Frappáns ötlet és szép - motyogom. Yoshimi szorosan átölel és megsimogatja a hátamat, nekem meg megint az jut eszembe, hogy esetleg oroszlánszagom lehet. - Lefürdenék vacsi előtt - jelentem be.
- Szerintem felesleges, ráadásul kihűl a vacsora is. Majd inkább utána, rendben? - kérdezi kedvesen. Nem akarom elrontani a terveit, ezért rábólintok arra, amit szeretne. Kitett magáért, hagyom learatni a babérokat, ami első körben azon áll vagy bukik, hogy én elfogadom-e, amit szeretne nekem adni. Most nagyon igyekszem tényleg mindenbe könnyebben belemenni a szokottnál, hogy meglegyen az öröme. Jól áll neki a boldogság. Legalább olyan jól, mint ez a szerelés. Le sem bírom venni róla a szemeimet, pedig kéne. Átadom Yoshinak az irányítást, ő pedig az asztalhoz vezet, ám a földre tett párnákon kínál hellyel. Úgy fest, mintha feszengne, biztos izgul, hogy mihez mit szólok, vagy mikor állítom le, mert ez vagy az már nekem sok, azonban nem akarom ezt tenni. Nagyon aranyos tőle ez az est, semmi esetre sem szeretném elrontani. Örülök is neki, elmúlt a fáradtságom is. Leülök, majd elvigyorodom az étel láttán. Az egyik nagy kedvencem, zöldséges tészta főzött szósszal.
- Igazad van, tényleg éhesebb vagyok - jelentem ki és már csorog is a nyálam, nem győzöm nyalni a szám.
- Akkor jó étvágyat - mosolyog hatalmasat Yoshi és várja, hogy nekilássak az evésnek. Mindig bámul, mintha valami különkiadás lenne a tévében az, ahogy falok, de ráhagyom, ha ez esik neki jól, én nem zavartatom magam. Kézbe veszem a tányért és az evőeszközt.
- Neked is jó étvágyat - jegyzem meg egy apró kis vigyorral célzatosan, azzal elkezdem a kaja elpusztítását. Nagyon finom, Ayako megint istennői mivoltával készítette. - Egész délután ezen ügyködtél? - érdeklődöm.
- Egész délután nem - mondja, s ő is nekilát enni. - Igazából egész héten, de... - Te jó ég...! Yoshi, basszus... Elképesztő vagy! - Tetszik? - kérdezi szemlesütve, picit elpirulva.
- Persze. Nagyon. - Csak nem tudom megmondani, hogy fantaszikusan nézel ki, meg hogy ez nagyon bejön, mert rohadtul zavarba hoz és egyébként sem menne. Inkább somolyogva kajálok.
- Örülök. - Felragyog a szeme is, ahogy ezt mondja. - Végre kicsit együtt lehetünk, már annyira hiányzott - árulja el ezt is.
- Azért néhány perc mindig jutott nekünk, Teru is odafigyelt rá - igazítom ki kicsit a mondandóját, bár inkább heccelem csak. - Azt hiszem, elég jól viseli, bár igaz, hogy előtte szinte teljesen semlegesek maradunk.
- De az nem ugyanaz - ellenkezik játékosan. - Akkor nem lehet úgy összebújni, meg mondjuk együtt aludni sem. Pedig az annyira jó.
- Szeretem én is - árulom el. Annyira bensőséges az, ahogy átfog, vagy én őt és együtt szuszogunk... Szinte lehetetlen pózokban fekszünk, múltkor felébredtem, hogy álmában sem ereszt el, de boldogsággal töltött el, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Az indulásnál féltem, csak múló szeszély lesz az egész a részéről, hogy pont annyira biztos benne, mint abban, hogy képes Jeremy kutyája lenni és arra gondoltam, azért akar egy kicsit velem lenni, mert tetszett neki az új felállás a szexben, de ha valaki még alvás közben is fogja a másikat, az nem lehet véletlen. - Gondolom, ma éjjel nem eresztesz - tippelem meg felvéve a játékos hangszínt.
- Hát... nem terveztem - ismeri el, de most csak a fülei vörösek, így alig látszik a zavara. De látszik. Megnyugtató, hogy nem csak én érzem magam főlésben lévő paradicsomnak. - Persze, ha nem szeretnéd... - teszi hozzá húzva engem.
- Szeretném - mondom ki komolyan. Szórakozhatnék, de nem akarok, ezzel nem. Ha már sok mindent nem tudok a tudtára adni, legalább azt magabiztosan tegyem meg, amit képes vagyok. Ez ilyen. Tudja jól, hogy fontos nekem is az összebújás, az érintés, az ölelés, hogy remekül érzem magam a vállán fekve PSP-zés közben.
- Akkor ezt nyélbe is ütjük majd - válaszol ugyanolyan komolyan, de aztán újra mosoly kúszik az arcára. - Kérsz inni? Hoztam gyümölcslevet.
- Jöhet - felelek vidáman. - Mit terveztél még? - kíváncsiskodom.
- Hm... Úgyis fürdeni akartál, nem? - kérdezi kacsintva, de ennél többet nem árul el, csak poharakat kerít és önt a léből, majd az egyiket nekem adja. Lenyelem az utolsó falatot, elveszem tőle a poharat és amögé rejtem zavart mosolyom. Szóval együtt fürdés... Meredek. Masaval ezekből szinte mindig az lett végül, hogy az ágyon kötöttünk ki és szeretkeztünk. Kész vagyok én erre?
Szeretem Yoshimit és el tudom fogadni a közeledését. Jól érzem vele magam, bízom benne, jól meg is értjük egymást, megvan a közös hang, talán mondhatom, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Egyszer már megtörtént közöttünk, akármilyen is volt, ezért nem igazán kellene ellenállnom, mégis...
- De igen - válaszolok csendesen, azzal iszom egy keveset.
- Semmi sem kötelező - mondja meg komolyan, de minden megbántottság nélkül. - Csak, amit szeretnél, ez most a mi esténk, úgy alakítjuk, ahogy szeretnénk.
- Tudom, Yoshi - biztosítom róla. Leteszem a poharamat, majd közel húzódom hozzá és a vállára teszem az állam. - Viszont ha a mi esténk, akkor kettőnkről kell szólnia, mégis úgy érzem, hogy mindenben a kedvemre akarsz tenni.
- Mert akkor leszek igazán boldog, ha te is - mondja, miközben megsimogatja az arcomat. Közelebb fészkelődöm hozzá, testét félig átkarolom és elmosolyodom. Nagyon-nagyon tetszik ebben a cuccban.
- Engem szerintem nem nehéz boldoggá tenni - jelentem ki. - Akkor most irány a fürdő? - kérdezem meg.
- Még nem - kuncogja el magát. - Nézd csak meg, mi van még az asztalon! - Kihúzom magam és kukkolni kezdek.
- Tejbegríííz! - ujjongok fel. - Mondtam, hogy könnyű boldoggá tenni - kontrázok rá a korábbi megjegyzésemre széles vigyorral, és már nyúlok is az édességért, amit elkezdek beszórni kakaóporral. Mivel egy nagy tányér van, mielőtt az egészet behintem, megkérdezem Yoshit, hogy ő is így szereti-e egyáltalán. - Ugye mehet az egészre kakaópor?
- Mehet, imádom - felel, s nyom egy puszit az arcomra. Az első kanál tejbegríz az ő szájába kerül, megetetem vele, aztán a másodikkal magamat is. Így marad a felállás, egy neki, egy nekem. Vicces és igazságos egyszerre. Yoshimi is kuncogva fogadja el a falatokat, s noha van egy másik kanál is, nem veszi el, hagyja, hogy kiszolgáljam őt és magamat is. Nekem megfelel ez így, bár én nagyjából negyed tálnyi után kidőlök.
- Megteltem - jelentem be nevetve.
- Én is. - Vigyorog ő is. - Eltehetjük ám későbbre is. - Azzal előre hajol egy csókot kérve. Utánzom, odahajolok hozzá ugyanúgy, ahogy ő hozzám és rámosolygok.
- Szeretem a megdermedt tejbegrízt.
- Csak pár órát kell rá várni - kuncogja el magát, aztán megcsókol. Gondoltam, hogy nem sokáig fogja tudni megállni ezt, de nem is akartam. Forrón, mélyen csókolózunk, mígnem visszavonulok és vállára hajtom fejem. Szeretek a közelében lenni, hozzábújni, átölelni. Az a pár év, míg vártam ezekre, pokolinak tűnt sokszor és az is volt, ám most úgy érzem, megérte. Nincs is bennem az az ösztönös ellenállás, nem olyan erős a félelem és a visszahúzódás iránti kényszerféle.
- És most? - kérdezem húzva az agyát.
- Hm... Szerintem várj itt pár percet és mindjárt elárulom. Mit szólsz? - vág vissza ezzel.
- Rendben van - egyezek bele könnyedén. Kíváncsi vagyok, mit talált ki, milyen programot hozott össze kettőnknek és mi jön még. A rózsákra téved a pillantásom, és megint egyszerre érzek félszet és vágyat.
- Okés, akkor lesni nem ér és szólok - mondja mosolyogva, azzal nyom még egy puszit a számra, feláll és eltűnik a szobák felé. Nem szándékoztam kilesni a meglepetést, szerintem borzasztó lehangoló előre tudni, mire számítson az ember, mert utána marha nehéz őszintén meglepődni és örülni. Szándékosan nem fülelek, inkább elmerengek a már megbontott asztalt figyelve. El akar csábítani. Tudom, hogy nem kötelező bármiben is engednem, egy kapcsolat azonban kompromisszumokra és összeköttetésekre épül, így mérlegelnem kell, megadom-e magam, megpróbálkozom félrerakni minden szart, vagy sem.
A srác nagyjából öt perc múlva szól, én pedig feltápászkodom, nyújtózom egyet, megigazítom a ruhámat és a hang irányába megyek. A fürdőben találok rá és zavartan elmosolyodom. A fényt megint csak gyertyák adják, a kád tele vízzel, a tetején habbal, Yoshi pedig várakozva figyel engem. Oldalra fordítom a fejem és hol őt nézem lopva, hol a fürdőt, amit készített. Most mi legyen? Együtt fürdünk? Belemenjek? Vacillálok. Nem tudom, szeretném-e. Valahol igen, valahol pedig iszonyúan irtózom tőle. Nem mennek ki a fejemből apám szavai... Több, mint tíz éve hangzottak el, mégis még mindig élnek bennem és fájdalmat okoznak, megnyomorítanak.
Szeretem Yoshit, a fenébe is! Masaoval rengeteg problémánk volt a szexből, neki is fontosabb volt, mint nekem, jobban akarta nálam, többet, sokféleképpen, és ahogy korábban végiggondoltam, lehetséges, hogy ez volt az oka, amiért végül kiadta az utam. Nem voltam neki elég, hiába szerettem és szeretett ő is engem. Odalépek a testőrhöz, átfogom a derekát és vállára hajtom a fejemet. A srác csak átölel, s hátamat kezdi simogatni. Gondolom, tudja, hogy nehéz helyzetbe hozott és megvárja, míg eldöntöm, hogyan tovább, mit akarok. Megremegnek a kezeim és nehezül a légzésem is hezitálás közben.
- Tari, semmi baj - mondja csendesen. Szörnyen ostobának érzem magam attól, hogy nyugtatni próbál. - Nem fogok megharagudni, bárhogy is döntesz - bizonygatja nagyon komolyan. Hallgatok. Akarni valamit, félni tőle, vágyni rá és undorodva gondolni ugyanarra meglehetősen problémás.
Végülis túlreagálom, nem? Fürdésről volt szó, amit akár vissza is utasíthatnék. Eszemben sincs, csupán meg kell találnom magamban a bátorságot és elszánni rá magam. Teljesen mindegy, mit csinálok, vállalnom kell azt, amilyen vagyok és ha nem akarom, is megtörténik, mert nyilvánvaló, hogy én nem tudok egy bizonyos szint után fesztelen lenni a testiséggel kapcsolatban. Simán megveregetem bármelyik haveromnak a vállát, de amint megpróbál megölelni, úgy húzódom vissza, mintha forró lenne, akár a felmelegített fém. Nem tudom megmondani, miért, ahogy azt sem, apám szavai jó tíz évvel később is miért visszhangoznak a fejemben.
Szeretni valakit valóban undorító lenne, ha az éppenséggel egynemű velünk? Beteges, visszataszító, nyomorult dolog? A homoszexualitás kezelendő, vagy született? Változtatni lehet rajta, vagy csak elnyomni, lehazudni azt? Én tudom, hogy nem bírnám ki, ha feleségül kéne vennem egy nőt és hozzá kellene érnem. Ez sokkal jobban taszít, mint annak a részletes tudata, hogy seggbe rakjuk egymást egy másik férfivel szex címén. Inkább ezerszer ez, mint egy nővel lefeküdni. Nem érzek irántuk vonzalmat, sőt... valami furcsa, mély taszítás jelenik meg bennem feléjük, ha arra gondolok, teljesítenem kellene apám, a nagybátyám és a családom elvárását, s tovább kellene örökítenem a Yuusuke nevet. Rémiszt a tudat, hogy képtelen vagyok rá, mégsem annyira, hogy belehajtsam a fejem a giotinba. Nekem a házasság az lenne, biztos vagyok benne.
Még mindig ott tartok, ahol a part szakad: Selejtes vagyok, amiért egy férfit szeretek? Lelkileg jobban vágyom rá, mint testileg, de ha maga alá gyűrne, imádnám érte, kéjesen nyögnék és vonaglanék, ahogy korábban is tettem. Szánalmas, ha mikor leomlanak bennem a gátlások falai, a korlátok, szabadnak érzem magam, akkor éppen ezt csinálom? Abnormális, hogy szeretném...? Torz vagyok? Elkódolt, aberrált, vagy perverz? Valóban természetellenes és elfajult lenne, hogy én egy férfire vágyom? Rendellenes, hogy az ellentétes nem cseppet sem izgat?
Sosem kérdeztem meg senkitől és noha nem én vagyok az egyetlen, mégis meg kell küzdenem újra és újra ezekkel a kérdésekkel, mert amikor nem fejvesztve kerülök bele ebbe a helyzetbe, hanem van időm dönteni, az apám ordítását hallom, ahogy Masaot elhordja minden szemétnek, förtelmes szörnyetegnek, gyomorforgató kéjencnek, aki megront. Tisztában vagyok vele, hogy ha apám tudta volna, hogy mi később valóban összejöttünk, beváltotta volna a fenyegetéseit és megpróbálja megölni Masaot, ám abban sem kételkedem, hogy engem kitagad, miután ronggyá vert a nagybátyámmal karöltve, vagy én is kivégzésre kerültem volna, mint a család szégyene.
Visszatérek a jelen pillanatra. Furcsán meg-megremegő karokkal ölelem Yoshimit, kapaszkodom belé, és nehezen kapok levegőt. Ő nyugtat, csitít, valószínűleg nem is nagyon érti, mi játszódhat le bennem. Töprengek. Már nem azon, hogy mit csináljak, hanem hogy a döntésemet hogyan jelenítsem meg a valóságban. Leginkább úgy tudom csak, hogy megkeresem Yoshi pólójának alját és lassan elkezdem feltűrni, majd egészet lehúzni a testéről. Rémesen érzem magam a zavartól, ám céltudatosan fordítom vissza a színére a ruhadarabot és fektetem a székre, majd kezdem el magamról legombolni az inget. Yoshi mögém lép és segít, de nem ér hozzám, csak a ruhadarabhoz. Így is furcsán érzem magam, hátra sem pillantok, csupán a kezeit nézem, ahogy a gombokon cirkálnak. Sokkal gyorsabban halad nálam, ez azonban nem csoda. Miután lekerül rólam az ing, megszabadítja magát a nadrágjától és egyelőre mintha várna. Átrohan egy kínos mosoly az arcomon, azzal teljesen levetkőzöm és inkább beülök a kádba. A habok eltakarnak legalább. Fel-fellesegetek Yoshira, végül inkább megelégszem annyival, hogy ujjaimat a fehér buborékrengetegben mozgatom és hallgatom, ahogy kipukkannak.
Szőkém mosolyogva megcsóválja a fejét, aztán ő is levetkőzik és bemászik mellém. Szinte rögtön hozzám hajol és puszit nyom az arcomra, de látom rajta, hogy csak kivár, meghagyja nekem, hogy kezdeményezzek bármit, vagy valamilyen jelet adjak arra, hogy ő megtegye. Csak én vagyok zavarban? Észre sem veszem, de lábam ütemesen jár, ezzel mozgatva az egész kád vizet, aminek nagyon kellemes illata van. Inkább Yoshimihez csúszom, átölelem és vállára fekszem. Nem lesz könnyebb a közelsége miatt számomra a helyzet, de legalább nem csinálok hülyeségeket, vagy azok annyira nem látványosak. Lefoglal az, hogy öleljem, érezzem, talán nem idegeskedem annyit. Persze, ahogy vártam, megölel, gyengéden simogatja a hátamat, ami azért mégis megnyugtat egy kicsit annak ellenére, hogy a meztelenség és hajszálak attól, hogy akár orgiába fulladjon a fürdő, meglehetősen feszélyez.
- És milyen napod volt ma? Nagyon megdolgoztattak? - kérdezi szelíden. Gondolom, megpróbál kicsit feloldani. Sikerül is, elkuncogom magam.
- Csak a szokásos - felelek -, reggel tízig aludtam majdnem, aztán Teruki kiparancsolt az ágyból, lerakott elém kaját, mintha alapból nem az lenne az első, hogy benyomok egy adag lekváros kenyeret kakaóval - mesélem vidáman, még most is röhögve barátunkon - és úgy mustrált, míg el nem tűnt az utolsó falat is, mintha éhségsztrájkoltam volna. Utána papírmunka, aztán irány a kapu. - Yoshi tudja, hogy utálok kapuzni, mert nagyrészt nyugton kell maradni, az meg nem az erősségem. Figyelek mindenre, csak túlpörgök. - Neked milyen napod volt? - passzolom vissza a kérdést játékosan.
- Érdekes - mondja és csókot nyom a homlokomra. Összeugrik a gyomrom egy hirtelen támadt félsztől és mégis jólesik ez az apró gesztus. - A hajnal ötös kelést még mindig nem szeretem - kuncogja. Hát azt meg is értem, én sem. Még a tíz órás kelés is korainak tűnt ma. - Szokásos menet, aztán meg a tripla adag papírmunka. Ryuu tényleg beváltja, hogy lever rajtam minden lógást. De még így is sikerült minden, amit terveztem - teszi hozzá hallhatóan boldogan. Most megint hülyén érzem magam, mert meglehetősen tehetek róla, hogy szív. - Teru ma annyira rendes volt, lelépett vagy másfél órával korábban. Azt mondta, inkább máshol készül fel az estére. Azt hiszem, kicsit be voltam zsongva - árulja el és elvörösödik. Kicsit szorosabban karolom őt.
- Azt hiszem, egyikünk sincs kímélve - állapítom meg. - Teru is gürizik rendesen, te is, én sem érzem magam elkényeztetve... Kéne beszélni Deonnal? - kérdezem heccelve Yoshit. A kölyök mindent el tud intézni, amit akar, amiért lehet rá irigykedni. Elengedem a testőrt, most már képes vagyok rá, azzal elkezdem bevizezni a testem, mert komolyan gondoltam, hogy le akarok fürdeni.
- Hát, ha még háromszor ennyi munkát szeretnél... - Elkuncogom magam és meglep, hogy Yoshi mosolyogva figyeli a ténykedésemet, miközben lejjebb csúszik a kádban és szinte elfekszik. Na szép... Ezt én is szívesen csinálnám, de azért nem üdülőkád ez, hogy ketten fekve elférjünk benne, pláne, hogy már így is eléggé összeérünk a víz alatt. Zavarban vagyok, ő meg le sem veszi rólam a szemeit. - Szerintem Ryuu kitekeri a nyakunkat, ha Deonnak panaszkodunk - kuncogja. Ezzel sajnos egyet kell értenem. - De meg lehet próbálni. Gondolkodtam azon is, hogy majd pár hét múlva kivehetnénk egy szabadnapot is. - Te jó ég, miken gondolkodhat...!
- És mit csinálnánk? - kérdezem meg, miközben mosdok, majd gondolok egyet és ráfröcskölök, hogy ne bámuljon rám lélegzetvisszafojtva.
- Hát gondoltam, elmehetnénk valahova kettesben. Le a tengerpartra, vagy valami falucskába, esetleg egy másik városba. Igazából ez mindegy is, meg az is, hogy mit csinálunk, ha egy kicsit nyugiban lehetünk - osztja meg velem, aztán elvigyorodik és visszafröcsköl. Épp kinyitom a szemem, mikor egy adag habot fúj a képembe. - Meg a barátaiddal való találkozót is megejthetnénk, ha már eddig ennyire el voltunk havazva. Persze, csak ha még mindig áll a meghívás - teszi hozzá, de érződik, hogy ő sem gondolja komolyan.
- Kicsit csituljanak le a dolgok, aztán elviszlek a Ritsukuba - mondom neki, majd megcsikizem a talpát. - Csavarogni is lenne kedvem - teszem hozzá némileg utólag.
- Hééé! - nevet fel, de csak picit mer mozdulni. Vigyáz rám, ami már csak azért is vicces, mert ugye én is testőr vagyok, de nem baj, én csak idült mosollyal fogadom ezt. - Nem ér kihasználni a gyenge pontokat - mondja felfelé görbülő szájjal. Dehogynem! Pont arra vannak. - Akkor majd találjunk egy megfelelő napot, szedjük össze magunkat, kérjünk szabit, üljünk be egy autóba és menjünk. Mit szólsz? - kérdezi és egy pici zavarral színezett mosollyal előre nyúl, hogy megsimogassa a mellkasomat. Megint nem tudok ránézni, csak egy-egy lopott pillantás erejéig, de hagyom megérinteni magam.
- Te vezetsz - passzolom le ezt a korábbi kérdésére válaszolva, ezzel elfogadva az ajánlatát.
- Szuper! - válaszolja lelkesen, mégis gyengéden cirógat közben. Szakadnak azok a hajszálak, igaz? Sejtettem, hogy Yoshi nem lesz olyan türelmes, mint Masao volt. Sőt, utólag csodálkoztam is, hogy ő annyira jól bírta mellettem. De valószínűleg neki kötélből vannak az idegei. - Viszont akkor te választasz úti célt - közli komolyan, miközben az állam alá nyúl és finoman megemeli a fejemet, így késztetve arra, hogy a szemébe nézzek. Kiráz a hideg és a forró vízben, párában is fázni kezdek. - Valami baj van?
- Nem - válaszolok nehézkesen. Így sem a szemébe nézek, szégyellős mosollyal megállapodom tekintetemmel az egyik gyertyán. Elragadnak a gondolataim egy pár pillanatra, aztán amennyire tudok, belesüllyedek a vízbe. Legszívesebben elmerülnék benne fejbúbig.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezi meg tőlem ijedten, továbbra is engem figyelve.
- Dehogy - válaszolok szégyellős mosollyal, és hogy nyomatékosítsam ezt, végigsimítok a lábán. - Ne aggódj, tudni fogsz róla, ha valami nem oké - nyugtatom meg.
- Rendben. - Elmosolyodik végül és a kezemért nyúl. Hagyom megfogni, s megcirógatom ujjaimmal. - Szeretlek - teszi hozzá csendesen. Fellesek rá. Most igazán jó volna a fejébe látni, tudni, mire gondol, mit tervezett el, mi lesz a következő lépése. Nagyon jól tudom, hogy mit érez irántam, látom, ott ég a szemeiben valahányszor rám néz. Én is szeretem, benne van minden mozdulatomban. Most csak ujjammal cirógatom a vádliját és tekintetemmel követem válla vonalát, kulcscsontjai ívét, mellkasa izomdomborzatát, míg kilátszik a vízből, s biztos vagyok benne, tudja, most aztán rohadtul támadhatnának akár az oroszok is, maradnék vele. Jó így minden. Mosolyogva szemlél továbbra is.
- Min agyalsz? - kérdezi meg végül.
- Próbálom kitalálni, mik a terveid mára - árulom el.
- Ennyi nem volt elég? - kérdezi kuncogva, játékosan. - Miért vagy feszült, Tari? - Erre kínosan elmosolyodom. Elég? Nem elég? Kinek? Nem tudom. Egyszerre érzek olyan sok mindent... Ezért vagyok feszült.
- Nem tudtam, neked elég-e - bököm ki az őszintét, ám a vizet bámulom, melyről lassan oszlik már a hab is.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük - válaszol kedvesen. - Nem mondom, hogy nem hiányzik és nem vágyom rád, de ez még nem vészes. Ne miattam akarj belemenni ilyenekbe, hanem mert szeretnéd.
- Ez elég... bonyolult - makogom, majd homlokom fél tenyeremen megtámasztom. Meg kéne neki mondanom, ezért megerőltetem magam. - Szeretném és nem akarom. Akarom, de nem szeretném. - Felsóhajtok. Belekezdtem, most tovább kellene folytatnom. Újabb lendületet veszek, hogy ezt megtehessem. - Én nagyjából... tökéletesen megvagyok... nélküle...
- Tari... - szólít meg, miközben még fogalmaz magában. - Kicsit sem vágysz rám? - kérdezi meg végül, noha zavartan. Talán nem így akarta feltenni a kérdését, de az az igazság, hogy ez pontosan azt fejezi ki, amit valószínűleg érez, én pedig nem akarom, hogy azt higgye, miatta.
- Nem erről van szó - jelentem ki nyomorogva. - Nagyon tetszel mindenhogy - vallom be -, meztelenül, ruhában, főleg ma... - Elharapom a mondatot és összehúzom kicsit magam. Igen, ma különösen jól festett, vágyat éreztem iránta, most pedig izgatott vagyok mindamellett, amit érzek és valahol mélyen szeretném, ha hozzám érne egy kicsit jobban, ugyanakkor rettegek is ettől. - De... érzek vágyat... - És rosszul is érint.
- Miért baj az, hogy rám vágysz? - kérdezi meg csendesen, fixírozva engem. - Mitől bűnösebb ez, mintha egy nő lenne? Vagy nem ez a baj?
- Ilyesmi - ismerem el csendesen.
- Mi a baj azzal, hogy szeretlek és így is kívánlak? - kérdezi meg újra, de még mindig élek nélkül, kíváncsian.
- Semmi. Nem baj - jelentem ki kissé megnyomva a második szót, hogy éreztessem Yoshimivel, hogy nincs baj azzal, hogy szeret engem. - A szeretetet... szerelmet el tudom fogadni... Szeretni jó és szeretve lenni is... - A kívánalom és a szex már más...
- Akkor mivel van a baj?
- A vággyal - mondom meg őszintén.
- Ezt nem értem - mondja meg komolyan. - Ha szeretjük egymást, akkor mi a gond azzal, ha kölcsönösen örömet is okozunk egymásnak?
- Csak nem... jó. - Ebbe az egyetlen szóba sűrítek mindent. Azt, hogy helytelen, mocskos, abnormális, természetellenes, … Hogy a jó az lenne, ha nők iránt lennénk képesek szerelmet és vágyat érezni, párkapcsolatunk lenne, családunk...
- Mégis ki szerint nem jó? - kérdez rá nyugodtan. - Miért nem mindegy, hogy kit szeretsz? Miért fontos az, hogy milyen a neme, ha meg akarod védeni, ha vele akarsz lenni, és ha vele akarod leélni az életed? Nem ez a fontos?
- Szerintem nem jó - mondom meg őszintén.
- Miért nem? Úgy értem, mi a kivetnivaló benne?
- Hogy természetellenes? - kérdezek vissza bátortalanul, mégis vállalva ezt.
- Ha természetellenes lenne, akkor nem is lenne - válaszol komolyan, de őszintén. Ezzel nem értek egyet. A műanyag is teljes mértékben természetellenes, még a neve is MŰanyag, mégis létezik, van, napi szinten használjuk, találkozunk vele. - Szerintem nem az, csak az emberek teszik azzá, mikor nem tudják elfogadni. - Szép, akaratlanul leosztott visszakezes pofon. Elismerésem. Megsemmisülten bámulom a vizet és nem tudom, sírjak-e, vagy röhögjek.
- Akkor ez számomra az - jelentem ki, ezzel megmagyarázva, miért baj az, hogy kívánalmat érzünk egymás iránt.
- Értem - hagyja ennyiben egy nagyobb sóhajjal. - Akkor ez mit jelent? - Rázni kezdem a fejem.
- Lényegében semmit.
- Akkor most már végképp nem értem - árulja el zavartan.
- Csak válaszoltam a kérdéseidre, Yoshi. Azt akartad tudni, vágyom-e rád, én pedig megmondtam, hogy igen. Ezután megkérdezted, hogy akkor miért zárkózom el például a szextől, én pedig ezt is megmondtam. De ezzel már együtt élek egy ideje - teszem hozzá.
- De hogy ha nem akarsz velem úgy együtt lenni, akkor nem kell. Nem akarom, hogy kényszernek érezd. Én... sosem kérnék olyat, amit te nem akarsz száz százalékig.
- Én pedig nem akarlak megvonni valamitől, amit szeretsz és szeretnél. Mondtad, hogy neked fontos a szex - emlékeztetem. - Nekem nem fontos, de nem érezném kényszernek.
- Fontos, mert megszoktam, hogy van, és az élvezetet nehezen engedi el az ember - mondja egy kicsit bele is pirulva. - De nem létszükséglet. Csak akkor, ha készen állsz rá és te is akarod.
- Hagyjuk ezt - kérem. - Magamon kívül nem ismerek olyan embert, aki ne kezdene meghülyülni bizonyos idő után, ha nem szexel. - Még Masa is ingerlékenyebb lett, pedig nála aztán tényleg nehéz elszakítani az idegeket. Többet dohányzott, időnként elment egy fél órás sétára, vagy bezárkózott a mosdóba könnyíteni magán.
- Meg lehet oldani másképpen is. Ennek ellenére jól érezted, volt egy olyan pici ebben a ma estében, hogy őrülten tetszeni akartam neked és elcsábítani megint - árulja el végül.
- Felismerem az ilyesmit - tájékoztatom kínos mosollyal. - Be is jött - teszem aztán hozzá némi hezitálás után.
- Tényleg? - kapja fel a fejét, és boldogság csillan a szemében. - Ellenben én kezdek fázni, te nem?
- De. - Csak ha kiszállok a vízből, teljesen egyértelművé válik, hogy ténylegesen érzek vágyat, méghozzá iránta.
- Akkor nem ártana kiszállni innen - mosolyodik el, de ő sem kapkodja magát, zavarban van. Elröhögöm magam kínomban. Úgy csinálunk, mintha most látnánk egymást először, mintha még nem kerültünk volna egymáshoz eléggé közel, vagy nem tudom. Mindenesetre eltakarom a szemeimet, hogy ha így könnyebben ki tud szállni, akkor megtehesse, Yoshi azonban lehúzza a kezeim, aztán feláll. Nem takarja el előlem, hogy kíván, ez pedig alaposan kiborít, mégis csak bámulni tudok rá fel, mint egy idióta. Vacillálok. Minek engedjek, a rémületnek vagy a vágynak?
Masaoval is mindig az ágyban kötöttünk ki a fürdőben megejtett közös időtöltés után. Teljesen mindegy volt, mit csináltunk, meddig tartott, utána szeretkeztünk. Most úgy érzem, csak rajtam áll, hogy ez következik-e, vagy Yoshiminek kell még puhítania engem. Kell? Nem tudom. Akarom őt, méghozzá egyszerre mindkét módon, de bennem van az ellenállás is. Mindig is bennem lesz, a vágy viszont nem, az mulandó. Éppen ezért könnyű legyőzni. De kell? Még mindig fogalmam sincs.
Yoshimi azonban nem nyúl le értem, nem próbálkozik semmivel, egyszerűen kiszáll a kádból, míg én lélegzetvisszafojtva ámulok és kétségbeesetten tanakodom, majd törölközőt kerít mindkettőnknek. Egyet lerak a kád szélére nekem, ő pedig elfordulva törölközni kezd. Kihúzom a dugót, kikelek a vízből, ágyékom elé fogom a törölközőt és kilépek utána. A hátához simulok, de még mindig agyalok a központi kérdéseken. Szeretnék szeretkezni vele, de nem akarok. Nem szeretném megtenni, de akarom. Mire hallgassak? A kérdést az dönti el, hogy Yoshi szeretné és akarja. Ő biztos benne, miatta aggódnom sem kell, én pedig majd elszámolok magammal, ahogy szoktam. Hozzám simul, egyebet nem tesz, megvárja, míg viszonylag magabiztosan végigsimítom hasát és mellkasát, amitől jóleső sóhaj szakad fel belőle, aztán lassan szembe fordul velem. Karjait a nyakam köré fonja, de nem csókol meg, én viszont bármennyire tudom, hogy amit teszek, az nem helyes az ajkára tapadok, majd csókolni kezdem Yoshit.
Számítottam rá, hogy ennyi bőven elég, és nem is csalódom, forrón, élvezettel csókol vissza, egyik kezét a hátamra lógatja, másikkal a tarkómra markol. Félek a szenvedélytől, megmagyarázhatatlanul rettegek tőle, mégis eleresztem a törölközőmet, hozzásimulok és ujjaimat a bőrébe nyomva kapaszkodom meg benne, vagyis húzom még közelebb magamhoz. Rövidesen a szoba felé kezd terelni, noha abba sem hagyja a csókolásomat. Nem tudom, így hogy jutunk el az ágyig, valószínűleg sehogy, mert felbukunk valamiben, ezért én megszakítom ezt az egészet, kézen fogom és magam után húzom. Csak az ágyhoz érve, szembe fordulva vele látom meg, hogy mosolyog, amitől újra zavart leszek.
- Mi van? - kérdezem.
- Gyönyörű vagy - közli egyszerűen és újabb csókba von. Hát ezt még soha nem hallottam senkitől. Kicsit furcsán is érzem magam miatta, de gyorsan elsöpri az egészet a sodrás, ami hajt. A testét simogatva, izmait tapintva engedem át magam a vágynak, amit nagyon is érzek. Forró, vibráló, majdnem fájdalmas érzés. Yoshi elereszt, egészen addig távol húzódik tőlem, míg maga után nem von az ágyra. Ügyetlenül helyezkedem felette, ám nem sokáig hagy, újra a számra tapad. Így, hogy magára húzott, teljesen összesimulunk, ami merőben más érzést nyújt, mint korábban. Pezsgéssel tölt el, alig bírok magammal és menekülnék, hátrálnék ki a helyzetből, Yoshimi azonban derekamnál megkapaszkodik bennem és a hátamat cirógatja. A testem hullámzásba kezd, a vágy mozgatja, amit nem szeretek, ezért hamar lefordulok róla, s elnyúlva mellette, lehunyt szemekkel, kissé szaporán véve a levegőt igyekszem megnyugodni. Érzem, ahogy a mellettem fekvő az oldalára heveredik, aztán a mellkasom kezdi cirógatni. Anélkül, hogy rápillantanék, a fejem felé fordítom és az érzetek alapján megkeresem számmal az övét és reszketeg csókot lehelek rá. Válaszul finoman, puhatolózva csókol meg, szinte tudakolva, hogyan folytassuk az estét. Ujjaim a lepedőben keresnek fogódzót, ám az egyelőre túl feszes ahhoz, hogy bele bírjak markolni, így markomba kapaszkodva hagyom, hogy Yoshi a testemen kalandozva engedje szabadjára a vágyait. Nem akarom, hogy azért szakítson velem, mert nem adom meg számára azt, amire vágyik. Engem ma teljesen elkápráztatott, amit szeretnék viszonozni. Nem vagyok biztos benne, hogy tudom is, de megpróbálom.
Libabőrös leszek és megint az ösztön mozdít, ahogy Yoshimi végigsimít rajtam. Ismerkedik a testemmel, talán játszik az érzékeimmel. Végighullámzom és szűkölve felszuszogok. Mit csináljak? Minden perccel egyre jobban át fogok változni tüzelő szukává, amelyik csak arra vágyik, hogy egy fasz mozogjon benne. Igen, pontosan az az undorító, mocskos buzi vagyok én is, amilyennek apám hajdanán Masaot nevezte, csak azzal a különbséggel, hogy ő soha... de soha nem viselkedett úgy, ahogy én most is.
A testőr fölém fordul, ami miatt azt hiszem, kijelenthetem, elvesztem. Pontosan tudom, mi következik, ami ellen tenni akarok, mert én nem akarok abba a táborba tartozni, a vágy azonban erősebb, s Yoshi is a nyakam csókolja már. Megérdemli, hogy megkapjon, szeretjük egymást... De akkor miért ilyen nehéz mégis megadnom magam? Nem lennék képes rámászni és azt tenni vele, amit ő velem, még elfogadni is küzdelmes számomra ezt, de akarom, már eldöntöttem. Csókjai végigkövetik a nyakam, míg a mellkasomra nem tud áttérni. Lélegzetem visszafojtom, s meg-megremegek, ám mikor mellbimbómra téved, azonnal félrevezetem a száját, jelezve, hogy azt ne csinálja. Egy józanabb pillanat is elég ahhoz, hogy ujjaim szőke hajába fúrjam, s azokon keresztül cirógassak végig tarkóján, nyakán, lapockáján és vállán. Jólesően felmorran, ami meglep, egy pillanatra ránézek, az a látvány pedig, ahogy lefelé haladva csókol rajtam végig, majdnem megőrjít. Nagyon tetszik, újabb fájdalmas lüktetést kelt az ágyékomban. Ritkán érzek ilyet, de akkor mintha dupla erejű lenne, vagy én nem tudom. Az viszont feszélyez, hogy csak kúszik lejjebb és lejjebb rajtam a srác, combjaimban is lassan megkeményednek az izmok, s vagy ezért, vagy azért, mert emlékszik rá, hogy megbeszéltük, nem rajongom az orális kielégítésért, végül a hasamon visszafordul.
Visszakúszik a számig, majd gyengéden megcsókol, de úgy érzem, nem túl magabiztos abban, hogy mit akarhat, vagy én mit akarok, pedig nem bírok egyértelműbb lenni. Tudom, mit kellene tennem, de képtelen vagyok rá. Ha ennyiből nem érti, hogy lehetőséget kapott, akkor... Fenébe, Yoshi nem az az ember, aki az apró jelekből ért! Ha tényleg akarom, muszáj leszek tenni valamit, csak az a baj, hogy én sem vagyok benne biztos, hogy akarom. Szeretnék az övé lenni, ami valószínűleg csak így megy, de elutasítás is van bennem. Azt sem akarom, hogy elhagyjon, vagy hiányát érezze valaminek mellettem, ám nem szeretnék vérbeli tüzelő szukává változni. Most akkor mi legyen? Még adok neki egy pár percet... Ennyi idő elég is neki, elveszti a türelmét, s az éjjeliszekrényből síkosítót és óvszert varázsol elő, de mintha kérdő lenne a tekintete, hogy akarom-e. Bólintok pár aprót, majd újra becsukom a szemeim és rábízom magam. Még annyit megteszek, hogy felhúzom a lábaimat és szétteszem őket, aztán minden erőmmel ráfekszem arra, hogy kizárjam a gondolataimat, a félelmeimet elűzzem, az ellenállásomat pedig letörjem, máskülönben nem fogom tudni engedni, hogy ezt tegye velem.
Yoshimi elhelyezkedik a lábaim közt, majd síkosítós ujjal felkészít a várhatóra. Újra megkísérlem azt a lepedőbe kapaszkodást, de most sem járok sikerrel, ezért inkább a saját bőrömbe markolok. Nagyon lassan tolja belém az ujját, miközben a hasam halmozza el csókokkal, én pedig a fogaim és szemeim összeszorítva, a fejem megemelve lapulok bele a matracba, a szuszogásom visszafojtom, s úgy fest, mindketten várunk, méghozzá valószínűleg ugyanarra. Nem történik meg, csak azután engedek egy kicsit fel, hogy kihúzza belőlem az ujját, ám valahogy ez is görcsössé tesz, mert attól tartok, nem sikerült elégedetté tennem őt. Ez így nem jó és nem is lesz az. Nehézkesen mozdulok, lassan, esetlenül. Felülök, apró csókot lopok Yoshitól, majd addig ügyeskedem, míg négykézlábra nem kerülök. Letámaszkodom a könyökeimre, a fenekem pedig kitolom, viszont a szemeim szorosan becsukom, mert rohadtul kínosan érzem magam. Sokáig várok az első simogatásra, amit a leterítésem követ. Nem értem, miért csinálta ezt, ám annyira hülyén festhetek, hogy inkább csak megkapaszkodom a srác kezében és ennyi.
Elrontottam? Valamit rosszul csináltam? Ezt nevezik felsülésnek? Nem vagyok túl ügyes a szexben, legalábbis azt hiszem. Masa mindig irányított, rávezetett dolgokra, passzív pedig mással rajta kívül nem voltam, csak Yoshival lennék, ha elfogadná. Nem tudom, hogy az iméntivel mit váltottam ki belőle, mindenesetre mögém telepszik és szorosan hozzám bújik. Ezt szeretem, megnyugtat, így amit csak elérek belőle, azt cirógatni kezdem.
- Tari - kezd bele feszengve. Ez nagyon rosszul kezdődik, még a gyomromba is görcs áll. - Ezt soha többet ne, így ne - kéri komolyan. - Ez nem te voltál - állapítja meg a mellkasomra kúszó kézzel és magához ölel. - Én nem dugni akarok veled, szeretni akarlak és így nem lehet. Ez egy gyors menetnek oké, de azt nem akarom. - Köpni-nyelni nem tudok. Nem értek egyet Yoshival, csak ezt nem tudom, hogy mondhatnám meg neki. Egy pár percig válogatok a szavak közt, végül mégis feladom. - Őrülten kívánlak - vallja be percekkel később, mivel én hallgattam, mint a sír. - Minden vágyam együtt lenni veled most. De még tudok várni, kibírom. - Nekem ez sosem lesz egyszerű és könnyű dolog. Addig legalábbis nem, míg nem felejtem el azt a napot... Márpedig ez tíz év után sem sikerült, így kevés esélyt látok rá, hogy valaha is felszabadultan viselkedjek szexuális helyzetben és ne érezzem magam visszataszítónak a vágyamért.
- Felesleges várnod bármennyit is - szólalok meg csendesen. - Könnyíteni szerettem volna, nem gyors menetet, de ha úgy nem jó, akkor irányíts - kérem meg őt.
- Biztos vagy abban, hogy akarod? - kérdezi meg csendesen. Erre mit válaszoljak? Habozok. - Tehát nem - állapítja meg komolyan.
- Nem, nem vagyok biztos benne, de abban sem, hogy nem - mondom meg végül.
- Megbánhatod?
- Igen. - Nem látom értelmét kertelni, Yoshimi úgyis ráérez, ismer ahhoz már eléggé. - Nem kell ennyire óvatosnak lenned, mert ha nem akarom, akkor el foglak utasítani, akkor is, ha ez számodra bántó. Ha meg nem áll fenn az előbbi, akkor... ez van...
- De... hogyan tegyek olyat, aminek a tested ennyire ellenáll?
- Nem csak az. Szeretném, de nem akarom. Akarom, de nem szeretném. Idővel elcsitul, elmúlik - mondom el őszintén.
- Akkor várjunk még ezzel, ha úgy alakul megpróbáljuk, és hátha feloldódsz valamennyire, rendben?
- Mondtam, felesleges - jelentem ki komolyan. - Ez mindig így volt és valószínűleg lesz is.
- Miért mentél ma bele ebbe? - kérdezi meg kényelmesebben fészkelve el magát. - Fordulj felém, kérlek. - Megteszem.
- Mi az, hogy miért mentem bele ebbe? - kérdezek vissza. - Az, hogy vágyom rád, nem elég?
- Nekem igen, több is mint elég, de csak ennyi volt ebben?
- Mire gondolsz? - Furcsán nézek rá fel.
- Nem csak azért mentél bele, mert tudtad, hogy akarom?
- Nem csak azért, de ha ez érdekel, ez fontos szempont volt. Mint korábban mondtam, én nem fogom valószínűleg fixírozni a szexet, mert tudom élvezni, de megvagyok nélküle.
- Azt tudtam, hogy nem könnyű veled... - kuncogja el magát végül és gyengéden megcsókol, mintha ezzel jobban esne, amit mond. - Majd még alakulunk, rendben?
- Vagyis most csak aludjunk és ennyi? - kérdezek rá.
- Nem tudom - válaszol csendesen.
3.
Yoshimi
Mióta Raktari is visszatért közénk és megint hárman lakunk együtt, dolgozunk, azóta szinte sosem jutott egymásra időnk. Hol azért, mert váltásban vittük a műszakokat, hol itt volt Teruki is, ami ugye alap akadály. Ennek megfelelően nagyon hiányzik már egy kis összebújás, meg hogy ne csak lopni lehessen azokat a csókokat, hanem legyen egy kis időnk egymásra.
Kapóra jön ez a nap, mert én reggeles voltam, Tari délutános, Teru meg éjszakás, így ő is kimarad az osztásból, nekem meg van időm előkészíteni, amit szeretnék. Remélem, Raktarinak is tetszeni fog, mert van benne azért szervezés bőven, kezdve ott, hogy a kedvenc kajáját főzettem meg Ayakoval, aki készségesen segédkezett, bár nem tudta, mihez, befejezve ott, hogy nehéz a gyertyákat elrejteni, mikor mindenki itt téblábol állandóan. De most van időm szépen előszedni mindent.
Úgy gondolom, az sem gáz, ha a földön ülve fogunk enni, legalábbis remélem, nem zavarja Tarit, mert abba bele sem akarok gondolni, hogy valami ne legyen tökéletes. Szereztem fehér abroszt, azzal terítem le a dohányzóasztalt. Délután jártam kint, hoztam virágot, bár ez lehet, hogy túl nyálas, de úgy éreztem, jöhet. Most ott díszeleg a három szál rózsa az asztal közepén egy vázában. Megterítek teljesen, elhelyezem a két gyertyát is. Nekem tetszik az eredmény, most már csak az étel hiányzik, de az egy óra múlva is ráér.
Betéblábolok a fürdőbe. Szeretném, ha ezzel sem lenne gond, én csak egy közös ázásra gondoltam félhomályban, kettesben, összebújva. Lehet, hogy ez túllép egy határt Tarinál, de nem akartam rákérdezni, nehogy ebből legyen a probléma. Majd kiderül, meglátjuk, mit szól hozzá. Vettem egy csomó úszógyertyát, amik kis befőttesüvegekben és edénykékben úsznak most a helyiségben. Már csak meggyújtásra várnak. Meg persze hoztam illatos habfürdőt is, hátha ez csábító lesz. Szeretném, ha ezt megengedhetnénk magunknak. Oké... hiányzik a szex, de az nem minden. Hiányzik az is, hogy normálisan összebújjunk, megöleljem, megcsókoljam Tarit, ehhez pedig különleges alkalmat szeretnék.
Raktari jó egy óra múlva végez most már. Nem ártana elmenni megnézni, hol áll a vacsora, csak azt sem akarom, hogy látszódjon ez a felhajtás. Korábban is előfordult, hogy ilyenkor, mikor valamelyikünk hamarabb végzett, akkor hozott a többieknek enni, ezért nem is izgatom magam a kérdésen, bár az igaz, hogy külön kérést nem szoktunk benyújtani, de néha lehet egy kicsit változtatni. A házinéni sem szólt egy szót sem, sőt, a tejbegrízre is rá tudtam venni, ez pedig remélem, megint csak plusz pont lesz.
Végül nem bírom tovább és elindulok összeszerezni mindent. Még fél órám van a nagy agyalásban, szóval tökéletesen kell időzíteni. Kimegyek a konyhába, ahol már össze van rakva nekünk minden egy tálcára. Hálásan köszönöm meg Ayakonak az ételt és már indulok is vissza vele. Még az asztalra kell pakolnom, meg nem ártana mindent tökéletesre varázsolni. Meg át is akarok öltözni, bár tudom, hogy felesleges. Lerakom a tálcát az egyik íróasztalra, aztán berobogok a szobába és átöltözöm valami kényelmesebbe, mégis kicsit pikánsabba. Nem tudom, miért, csak szeretnék tetszeni Tarinak úgy igazán. Megfésülködöm, megigazítok mindent magamon, aztán meggyújtom a gyertyákat az asztalon, kiporciózom a vacsorát és megcsinálom a hangulatvilágítást is. Kezdek egyre idegesebb és izgatottabb lenni, és alig várom, hogy megjelenjen. Elvileg most végzett, akkor leadja a szolgálatot, szóval maximum tíz perc és itt lesz. Nagyon szeretném látni, hogy mit szól ehhez, hogy örül-e majd neki. Ez a pár perc a legnehezebb, pedig napok óta tervezem az akciót, mindent beszerezni és beidőzíteni sem volt könnyű. Teru is annyira aranyos volt, hogy kicsit hamarabb lelépett, alig tudtam hálálkodni neki. Már csak öt perc... Teljen már leeeeee!
Mióta Raktari is visszatért közénk és megint hárman lakunk együtt, dolgozunk, azóta szinte sosem jutott egymásra időnk. Hol azért, mert váltásban vittük a műszakokat, hol itt volt Teruki is, ami ugye alap akadály. Ennek megfelelően nagyon hiányzik már egy kis összebújás, meg hogy ne csak lopni lehessen azokat a csókokat, hanem legyen egy kis időnk egymásra.
Kapóra jön ez a nap, mert én reggeles voltam, Tari délutános, Teru meg éjszakás, így ő is kimarad az osztásból, nekem meg van időm előkészíteni, amit szeretnék. Remélem, Raktarinak is tetszeni fog, mert van benne azért szervezés bőven, kezdve ott, hogy a kedvenc kajáját főzettem meg Ayakoval, aki készségesen segédkezett, bár nem tudta, mihez, befejezve ott, hogy nehéz a gyertyákat elrejteni, mikor mindenki itt téblábol állandóan. De most van időm szépen előszedni mindent.
Úgy gondolom, az sem gáz, ha a földön ülve fogunk enni, legalábbis remélem, nem zavarja Tarit, mert abba bele sem akarok gondolni, hogy valami ne legyen tökéletes. Szereztem fehér abroszt, azzal terítem le a dohányzóasztalt. Délután jártam kint, hoztam virágot, bár ez lehet, hogy túl nyálas, de úgy éreztem, jöhet. Most ott díszeleg a három szál rózsa az asztal közepén egy vázában. Megterítek teljesen, elhelyezem a két gyertyát is. Nekem tetszik az eredmény, most már csak az étel hiányzik, de az egy óra múlva is ráér.
Betéblábolok a fürdőbe. Szeretném, ha ezzel sem lenne gond, én csak egy közös ázásra gondoltam félhomályban, kettesben, összebújva. Lehet, hogy ez túllép egy határt Tarinál, de nem akartam rákérdezni, nehogy ebből legyen a probléma. Majd kiderül, meglátjuk, mit szól hozzá. Vettem egy csomó úszógyertyát, amik kis befőttesüvegekben és edénykékben úsznak most a helyiségben. Már csak meggyújtásra várnak. Meg persze hoztam illatos habfürdőt is, hátha ez csábító lesz. Szeretném, ha ezt megengedhetnénk magunknak. Oké... hiányzik a szex, de az nem minden. Hiányzik az is, hogy normálisan összebújjunk, megöleljem, megcsókoljam Tarit, ehhez pedig különleges alkalmat szeretnék.
Raktari jó egy óra múlva végez most már. Nem ártana elmenni megnézni, hol áll a vacsora, csak azt sem akarom, hogy látszódjon ez a felhajtás. Korábban is előfordult, hogy ilyenkor, mikor valamelyikünk hamarabb végzett, akkor hozott a többieknek enni, ezért nem is izgatom magam a kérdésen, bár az igaz, hogy külön kérést nem szoktunk benyújtani, de néha lehet egy kicsit változtatni. A házinéni sem szólt egy szót sem, sőt, a tejbegrízre is rá tudtam venni, ez pedig remélem, megint csak plusz pont lesz.
Végül nem bírom tovább és elindulok összeszerezni mindent. Még fél órám van a nagy agyalásban, szóval tökéletesen kell időzíteni. Kimegyek a konyhába, ahol már össze van rakva nekünk minden egy tálcára. Hálásan köszönöm meg Ayakonak az ételt és már indulok is vissza vele. Még az asztalra kell pakolnom, meg nem ártana mindent tökéletesre varázsolni. Meg át is akarok öltözni, bár tudom, hogy felesleges. Lerakom a tálcát az egyik íróasztalra, aztán berobogok a szobába és átöltözöm valami kényelmesebbe, mégis kicsit pikánsabba. Nem tudom, miért, csak szeretnék tetszeni Tarinak úgy igazán. Megfésülködöm, megigazítok mindent magamon, aztán meggyújtom a gyertyákat az asztalon, kiporciózom a vacsorát és megcsinálom a hangulatvilágítást is. Kezdek egyre idegesebb és izgatottabb lenni, és alig várom, hogy megjelenjen. Elvileg most végzett, akkor leadja a szolgálatot, szóval maximum tíz perc és itt lesz. Nagyon szeretném látni, hogy mit szól ehhez, hogy örül-e majd neki. Ez a pár perc a legnehezebb, pedig napok óta tervezem az akciót, mindent beszerezni és beidőzíteni sem volt könnyű. Teru is annyira aranyos volt, hogy kicsit hamarabb lelépett, alig tudtam hálálkodni neki. Már csak öt perc... Teljen már leeeeee!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)