Jeremy
A válasza ugyan nem teljesen az, amire számítottam, de valahol mélyen érint meg. Apró mosoly jelenik meg az arcomon, magam sem tudom, miért. Ha lát bennem valamit, akkor annak ott is kell lennie. Amennyire eddig megismertem, ami persze nem sok, nem tudom róla elképzelni, hogy időt vesztegessen valakire, akiben nem biztos, vagy nem egy bizonyos szint felett áll. Rágódom a válaszán, majd a felszólításra felszalad a szemöldököm, de nem szólok vissza. Inkább rágom magamban, hogy mit is akarok még tudni, miközben a székre dobom a kabátom. Aztán persze megáll a tudomány. Nem szeretek mások előtt levetkőzni, a faszokkal is csak sötétben voltam hajlandó ágya bújni. Nem véletlen. Most is van pár komolyabb lila folt és két vágás a mellkasomon, meg valami égett cucc a hátamon, így mielőtt ezt is megtenném, felé fordulok megint.
- Rendben, akkor másképp kérdezem. Mivel fogom én neked mindezt visszafizetni vagy megszolgálni? – kérdezem meg komolyan, még mindig az időt húzva inkább. Közben mérlegelek és a pólóm szélét húzogatom. Le kell vennem, tisztában vagyok vele, de ettől még nem lesz könnyebb ez a döntés.
2012. május 13., vasárnap
7.
Tatsuki
Hanyagul elmosolyodom, mikor meghallom a kérdését. Nem számítottam sokkal többre, de ennél azért kicsit mégis többet kérdeznék a helyében. De hát ha Jeremynek ennyi elég… Visszasétálok a rajzasztalomhoz, majd előkotrom a saját cigimet, egy férfiasabb, markánsabb ízűt, majd komótosan rágyújtok egy szálra belőle. Könnyedén odadobom a kölyöknek, hogy ha akar, vegyen belőle, s mielőtt megadnám a választ, két mély szippantást még megejtek, persze nyugodt tempóban, nem elkapkodva, sietve, hisz ráérünk, immár miénk az egész hátramaradt délután.
- Még nem tudom, mire vagy jó, csak azt látom, hogy van benned valami – árulom el fesztelenül a srácnak. – Lehet, hogy végül nem tudlak hasznosítani, mert a céljaimnak nem felelsz meg, ezesetben azonban én tévedtem, te nem tartozol nekem semmivel – közlöm vele játékos könnyedséggel. – Ha csalódást okozol az állításod ellenére mégis, az a te reszortod, de ha én láttam beléd többet, az legyen az én gondom. Egyébként legalább lesz valami kellemes is a napjaimban, nem csak hasznos és kötelező – teszem hozzá vállat vonva. - Eijit a nyakamba sózták és nem vagyok vele megelégedve túlzottan, de sajnos nem küldhetem vissza a feladónak, Shinji meg ritkán jön, lefoglalja a munkája, úgyhogy dolgozom látástól vakulásig. Nem mindig leszek itt, van más munkám is, de gondolom, volt már rosszabb sorod is, mint a magány – kötöm még ezt is Jeremy orrára, azzal felélem az utolsó slukkom és elnyomom a csikket. Kiiszom a bögrémben maradt, immár kihűlt kávémat, majd újra a kölyökre pillantok. – Vetkőzz, ha kell még az a tetoválás! – utasítom kedvtelve, s addig nem is mozdulok, hogy elkezdjem összeszedni a kellő cuccokat, amíg a tökalsó mozdulatlan marad.
Hanyagul elmosolyodom, mikor meghallom a kérdését. Nem számítottam sokkal többre, de ennél azért kicsit mégis többet kérdeznék a helyében. De hát ha Jeremynek ennyi elég… Visszasétálok a rajzasztalomhoz, majd előkotrom a saját cigimet, egy férfiasabb, markánsabb ízűt, majd komótosan rágyújtok egy szálra belőle. Könnyedén odadobom a kölyöknek, hogy ha akar, vegyen belőle, s mielőtt megadnám a választ, két mély szippantást még megejtek, persze nyugodt tempóban, nem elkapkodva, sietve, hisz ráérünk, immár miénk az egész hátramaradt délután.
- Még nem tudom, mire vagy jó, csak azt látom, hogy van benned valami – árulom el fesztelenül a srácnak. – Lehet, hogy végül nem tudlak hasznosítani, mert a céljaimnak nem felelsz meg, ezesetben azonban én tévedtem, te nem tartozol nekem semmivel – közlöm vele játékos könnyedséggel. – Ha csalódást okozol az állításod ellenére mégis, az a te reszortod, de ha én láttam beléd többet, az legyen az én gondom. Egyébként legalább lesz valami kellemes is a napjaimban, nem csak hasznos és kötelező – teszem hozzá vállat vonva. - Eijit a nyakamba sózták és nem vagyok vele megelégedve túlzottan, de sajnos nem küldhetem vissza a feladónak, Shinji meg ritkán jön, lefoglalja a munkája, úgyhogy dolgozom látástól vakulásig. Nem mindig leszek itt, van más munkám is, de gondolom, volt már rosszabb sorod is, mint a magány – kötöm még ezt is Jeremy orrára, azzal felélem az utolsó slukkom és elnyomom a csikket. Kiiszom a bögrémben maradt, immár kihűlt kávémat, majd újra a kölyökre pillantok. – Vetkőzz, ha kell még az a tetoválás! – utasítom kedvtelve, s addig nem is mozdulok, hogy elkezdjem összeszedni a kellő cuccokat, amíg a tökalsó mozdulatlan marad.
7.
Jeremy
Némán hallgatom végig, amit mond és elraktározom magamban az információkat. A tudat, hogy talán már ma sem kell valami idegen fickó ágyába másznom, reménnyel és bizakodással tölt el. Elmosolyodik. Vizslatom az arcát, most azért megváltozott valamennyire és így már jobban is tetszik. Már nem tűnik annyira veszélyesnek, talán nem is fog elfogyasztani vacsorára. Amit felkínál nekem, túl csábító és hívogató, és folyamatosan várom benne a de-t. Nem hiszem, hogy mindezt így, ingyen, semmi nélkül kapom meg. Mindenesetre a számát elmentem a telefonomba, jól jöhet még, bár nem tervezek nagy szarba keveredni. Ezt eddig is megúsztam, ezután is meg fogom. Viszont, ami szöget ütött a fejemben, az ki is kívánkozik.
- Nem akarok hálátlannak tűnni, de… neked mégis mi hasznod mindebből? – kérdezem meg így egyszerűen. Nem tudom megérteni, neki mi ér meg ennyit, vagy mit lát bennem, mit akar velem kezdeni. Márpedig tudni akarom. Túl szép, hogy mindezt a két szép szememért kínálja fel nekem. Nem jött az a de, pedig lennie kell valahol valaminek, ami őt is hajtja ebben. Kíváncsi vagyok, ráadásul így nehezen indulok el bármerre is. Nem akar a szajhájának, ez már az elején leesett, de akkor mégis milyen fizetséget vár ezért cserébe, mert nem annak az embernek tűnik, aki nem próbál mindenből hasznot kovácsolni magának. Vizsgálom az arcát. Ez az egyetlen kérdésem van, de hogy kapok-e rá választ, abban már nem vagyok biztos.
Némán hallgatom végig, amit mond és elraktározom magamban az információkat. A tudat, hogy talán már ma sem kell valami idegen fickó ágyába másznom, reménnyel és bizakodással tölt el. Elmosolyodik. Vizslatom az arcát, most azért megváltozott valamennyire és így már jobban is tetszik. Már nem tűnik annyira veszélyesnek, talán nem is fog elfogyasztani vacsorára. Amit felkínál nekem, túl csábító és hívogató, és folyamatosan várom benne a de-t. Nem hiszem, hogy mindezt így, ingyen, semmi nélkül kapom meg. Mindenesetre a számát elmentem a telefonomba, jól jöhet még, bár nem tervezek nagy szarba keveredni. Ezt eddig is megúsztam, ezután is meg fogom. Viszont, ami szöget ütött a fejemben, az ki is kívánkozik.
- Nem akarok hálátlannak tűnni, de… neked mégis mi hasznod mindebből? – kérdezem meg így egyszerűen. Nem tudom megérteni, neki mi ér meg ennyit, vagy mit lát bennem, mit akar velem kezdeni. Márpedig tudni akarom. Túl szép, hogy mindezt a két szép szememért kínálja fel nekem. Nem jött az a de, pedig lennie kell valahol valaminek, ami őt is hajtja ebben. Kíváncsi vagyok, ráadásul így nehezen indulok el bármerre is. Nem akar a szajhájának, ez már az elején leesett, de akkor mégis milyen fizetséget vár ezért cserébe, mert nem annak az embernek tűnik, aki nem próbál mindenből hasznot kovácsolni magának. Vizsgálom az arcát. Ez az egyetlen kérdésem van, de hogy kapok-e rá választ, abban már nem vagyok biztos.
6.
Tatsuki
Újból csalódásmentesen veszem tudomásul, amit mond, miszerint nem szereti igazából a szexet. Nem is csodálom, ha nem tud felmutatni egyetlen olyan alkalmat sem önmagának, amit szívesen vállalt be. Azt hiszem, Eiji sem szereti a szexet, úgyhogy ebben is egymásra fognak találni, aztán vagy átbeszélik magukat a nehezén, vagy megtetszik nekik a másik, vagy egyik sem. Igazából lényegtelen, ez a válasz azonban nagyban befolyásolja, megdugom-e még ma ezt a suhancot. Még mindig nem döntöttem efelől, pedig ez talán sokkal aktuálisabb, mint az, hogy ajánlatot tegyek neki. Azt tudom, hogy készséges tudna lenni, de engem nem érdekel egy közönséges szajha. Ellenben megerőszakolni sem akarom, a harcot Shinjivel élvezem a legjobban, mert méltó ellenfél, gyorsan túl kell járnom az eszén, ha le akarom győzni és ez szerencsére egyre nehezebb, harc nélkül viszont unalmas az egész.
Úgy látom, mélyen betalálnak a szavaim, s ugyanúgy, ahogy Deonnal is történt anno, elszánttá válik. Ami vele nem sikerült, Jeremyvel sikerülhet, és ez nem csak a kölyök szerencséje, hanem az enyém is lehet. Csak legyen elég jó, erős, kitartó, tehetséges és rugalmas! Egyelőre semmi mást nem akarok, mint feltárni a mélységeit és minél feljebb jutni a magaslatain, megismerni, a legmélyebb bizalmát elnyerni. A kölyök akarja, hogy több lehessen, kinyúl a lehetőségért és képességeihez híven meg is akarja azt ragadni, s tartani. Helyes, nagyon helyes.
- Nincs szükség sanozásra és magázásra – mondom neki egyszerűen, aztán hitetlenkedve elmosolyodom, mikor felteszi a kérdését. Még el se ment, de már azt akarja tudni, mikor jöhet vissza. Pompás, mit ne mondjak. Ráadásul azt mondja, nem fog csalódást okoz. Nem is ajánlom. Sajnálnám, ha meg kellene ölnöm és a folyóba aprítani a halaknak. Túl szép és igenis szorult belé tehetség. És még a „szeretném” és az „akarom” közt is ismeri a különbséget, sőt mi több, használja is, akárcsak Deon. El vagyok kápráztatva. Csak nézem Jeremyt és próbálok betelni vele, mert képtelen vagyok elhinni, hogy másodjára is megesik velem, hogy egy kegyetlen jó alapanyag csak úgy magától besétál a szalonomba, az első alkalommal felfedi magát és hamar ráakad a horogra. Pedig megtörtént, a kölyök nyíltan belenéz a szemembe és már nem feszeng annyira, mint mikor belépett ide. – Konyha, fürdő – mutogatom is meg neki kurtán rámutatva a helyiségre -, pihenő, azon túl pedig a magánrezidenciám. Akkor jössz és mész, amikor akarsz és én nem mondok neked mást – jelentem ki könnyedén. - Nyilván, ha olyan vendégem van, aki miatt el kell hagynod a szalont, meghúzod magad valahol egy kis időre és rajtad kívül Eiji is itt van elszállásolva, úgyhogy osztoztok mindenen. Az ajtót ritkán zárom be, de ha nem tudsz bejönni, ne is próbálkozz vele, egyébként a munkaidőmön kívül csak kevesen mernek idejönni – osztom meg Jeremyvel az alapvető tudnivalókat. – Ha boltból kell valami, egyelőre Eijivel mész, őt már bemutattam mindenhol, hogy vásárolhat az én kontómra, aztán ha beválunk egymás számára, téged is körbeviszlek a környéken ezügyben. A nevemmel egyelőre ne takarózz, mert nem pucolom el helyetted a mocskod és nem simítom el a problémáidat, de ha nagyon nagy szarba kerülsz, amiből nem tudsz kimászni, kapsz egy számot, amin elérsz. – Azzal lediktálom neki a mobilszámomat, mielőtt rátérnék a tetoválásra és feljegyzem az övét a telefonomban. – Van kérdésed? – kérdezem meg lenézve rá.
Újból csalódásmentesen veszem tudomásul, amit mond, miszerint nem szereti igazából a szexet. Nem is csodálom, ha nem tud felmutatni egyetlen olyan alkalmat sem önmagának, amit szívesen vállalt be. Azt hiszem, Eiji sem szereti a szexet, úgyhogy ebben is egymásra fognak találni, aztán vagy átbeszélik magukat a nehezén, vagy megtetszik nekik a másik, vagy egyik sem. Igazából lényegtelen, ez a válasz azonban nagyban befolyásolja, megdugom-e még ma ezt a suhancot. Még mindig nem döntöttem efelől, pedig ez talán sokkal aktuálisabb, mint az, hogy ajánlatot tegyek neki. Azt tudom, hogy készséges tudna lenni, de engem nem érdekel egy közönséges szajha. Ellenben megerőszakolni sem akarom, a harcot Shinjivel élvezem a legjobban, mert méltó ellenfél, gyorsan túl kell járnom az eszén, ha le akarom győzni és ez szerencsére egyre nehezebb, harc nélkül viszont unalmas az egész.
Úgy látom, mélyen betalálnak a szavaim, s ugyanúgy, ahogy Deonnal is történt anno, elszánttá válik. Ami vele nem sikerült, Jeremyvel sikerülhet, és ez nem csak a kölyök szerencséje, hanem az enyém is lehet. Csak legyen elég jó, erős, kitartó, tehetséges és rugalmas! Egyelőre semmi mást nem akarok, mint feltárni a mélységeit és minél feljebb jutni a magaslatain, megismerni, a legmélyebb bizalmát elnyerni. A kölyök akarja, hogy több lehessen, kinyúl a lehetőségért és képességeihez híven meg is akarja azt ragadni, s tartani. Helyes, nagyon helyes.
- Nincs szükség sanozásra és magázásra – mondom neki egyszerűen, aztán hitetlenkedve elmosolyodom, mikor felteszi a kérdését. Még el se ment, de már azt akarja tudni, mikor jöhet vissza. Pompás, mit ne mondjak. Ráadásul azt mondja, nem fog csalódást okoz. Nem is ajánlom. Sajnálnám, ha meg kellene ölnöm és a folyóba aprítani a halaknak. Túl szép és igenis szorult belé tehetség. És még a „szeretném” és az „akarom” közt is ismeri a különbséget, sőt mi több, használja is, akárcsak Deon. El vagyok kápráztatva. Csak nézem Jeremyt és próbálok betelni vele, mert képtelen vagyok elhinni, hogy másodjára is megesik velem, hogy egy kegyetlen jó alapanyag csak úgy magától besétál a szalonomba, az első alkalommal felfedi magát és hamar ráakad a horogra. Pedig megtörtént, a kölyök nyíltan belenéz a szemembe és már nem feszeng annyira, mint mikor belépett ide. – Konyha, fürdő – mutogatom is meg neki kurtán rámutatva a helyiségre -, pihenő, azon túl pedig a magánrezidenciám. Akkor jössz és mész, amikor akarsz és én nem mondok neked mást – jelentem ki könnyedén. - Nyilván, ha olyan vendégem van, aki miatt el kell hagynod a szalont, meghúzod magad valahol egy kis időre és rajtad kívül Eiji is itt van elszállásolva, úgyhogy osztoztok mindenen. Az ajtót ritkán zárom be, de ha nem tudsz bejönni, ne is próbálkozz vele, egyébként a munkaidőmön kívül csak kevesen mernek idejönni – osztom meg Jeremyvel az alapvető tudnivalókat. – Ha boltból kell valami, egyelőre Eijivel mész, őt már bemutattam mindenhol, hogy vásárolhat az én kontómra, aztán ha beválunk egymás számára, téged is körbeviszlek a környéken ezügyben. A nevemmel egyelőre ne takarózz, mert nem pucolom el helyetted a mocskod és nem simítom el a problémáidat, de ha nagyon nagy szarba kerülsz, amiből nem tudsz kimászni, kapsz egy számot, amin elérsz. – Azzal lediktálom neki a mobilszámomat, mielőtt rátérnék a tetoválásra és feljegyzem az övét a telefonomban. – Van kérdésed? – kérdezem meg lenézve rá.
6.
Jeremy
A csend, ami beáll, nem tudom, mit is hoz majd, de nem pillantok most fel, inkább befejezem az utolsó simításokat, helyére kerül lassan minden és tetszik. Végignézek rajta még egyszer, minden vonalon újra és újra átfutok, hogy tökéletes legyen és csak akkor teszem le a ceruzám, mikor már véglegesen akarom hagyni a képet. Tatsuki is lassan elkészül. Hogy nyertem, vagy sem, mindjárt ki is derül. Nem tudom, mit is kéne most tennem, így csak laposan nézek rá, fürkészem és várok, majd mikor feláll és mögém lép, s ledobja elém a virágot, meglepődöm, ám ekkor a kérdése is betalál. Nem tudom elfojtani az apró remegést, ami végigfut a testemen. A francba, miért kell mindig a legrosszabbkor jönnie egy ilyennek?! Végül újabb sóhaj hagyja el ajkaimat és őszintén válaszolok, nincs miért hazudnom.
- Nem igazán – vallom be. – Undorodom attól, amit csinálnom kell, mert nem így kéne lennie. Útálok eszköz lenni, ahogy azt is, mikor az orrom alá dörgölik. Mikor azt érzed, hogy mindjárt hánysz, nem igazán élvezel semmit.
Ennél többet nem tudok mondani, legyen ez is elég. Nagyon kevés valaki volt eddig, akit érdekelt, hogy nekem is jó legyen, hogy nem csak egy luk voltam neki, hanem talán az embert is látta bennem. Két kezemen meg tudom számolni, hányszor volt olyan, amikor törődtek azzal is, hogy én is élvezzem. Ennyi a történet, és ez sem valami vicces. Tatsuki közben a rajzaimat szemléli, valamit talán keres bennük, bár el sem tudom képzelni, mit, de amit végül mond, szíven talál. És nem az, hogy megkapom a rózsát, az csak ez egyik, hanem, hogy hajlandó tanítani, tehát lát bennem valamit. Ez lavinaként indít el bennem valamit, hallgatom a kikötéseket. Nem mindenen tudok eligazodni, de a lényeget felfogom. Ha tényleg tanítani akar, akkor tanulni fogok. Amúgy sem tudok nagyon mást csinálni, és az alkotás a mindenem. Ha csak minden nap leültet a sarokba és a kezembe ad pár lapot meg egy ceruzát, már azzal is sokat lendít rajtam, ahogy azzal is, ha néha bevackolhatom magam hozzá. Nem könyöradomány, ezt is értem, és ez tetszik a legjobban az egészben. Nem sajnálatból kaphatok, hanem ha megdolgozom érte. Nem akarok visszamenni oda, ahonnan ide beléptem, pláne nem ez után az ajánlat után. Mérlegelek, de valahol mélyen már döntöttem, és igenis akarom, bármi az ára ennek. Nem fogok csalódást okozni, ha reményt táplál belém valaki, akkor addig küzdök, míg meg nem felelek az elvárásainak. Ráemelem a tekintetem az övét keresve. Nem enyhült meg egy cseppet sem, ezt nem is vártam, ellenben valamiféle választ vár talán.
- Rendben van. Akarom, hogy tanítson, hogy segítsen fejlődni. – Végre megtaláltam a hangom és most határozottan tudok megszólalni, mert ezt igenis akarom, ahogy még talán semmit. Az, amit a szeretetről mond, lehet, hogy igaz, de most figyelmen kívül hagyom, még kár ezen gondolkodnom, vagy ebbe lovalnom magam, ráér. – Megértettem a feltételeket és elfogadom. Nem fogok csalódást okozni – teszem hozzá. Nem vagyok egy kis hülyegyerek és ezt be fogom bizonyítani. Van bennem érték, csak még elő kell húzni belőlem. – Mikor jöhetek legközelebb? – A kérdés csak kibukik belőlem, nem is tudom, miért, talán, mert jobb tisztázni a dolgokat, majd a rózsákra sandítok megint. – A kéket szeretném. – Nem, ezt nem akarom, ezt csak szeretném. Már nem csak ez számít, kaptam új dolgokat, amik sokkal fontosabbak, így nem fogok követelőzni semmiért sem. – Sosem éltem luxusban és megszoktam már, nem is igénylem, így ha tényleg nem zavarja, szívesen meghúznám itt magam néha – tekintek körbe. Kell a biztos pont és ez az lehet, ha én is úgy akarom. Legalábbis most ezt érzem. – Nem vagyok luxusszajha – mondom ki a végét határozottan, még mindig tartva a szemkontaktust. Megkaptam az esélyemet, itt az ideje, hogy forduljon valamerre ez az egész. Mi lehet a legrosszabb? Elad szajhának… Mintha ez nem eshetne meg odakinn is. De ha képes vagyok fejlődni és dolgozni, talán megkaphatom azt, ami még kell nekem, hogy még jobb legyek. Kell a bátorítás és az, hogy csak egy kicsit becsüljék, amit csinálok. Ez az ember képes rá, legalábbis hinni akarom, hogy így van.
A csend, ami beáll, nem tudom, mit is hoz majd, de nem pillantok most fel, inkább befejezem az utolsó simításokat, helyére kerül lassan minden és tetszik. Végignézek rajta még egyszer, minden vonalon újra és újra átfutok, hogy tökéletes legyen és csak akkor teszem le a ceruzám, mikor már véglegesen akarom hagyni a képet. Tatsuki is lassan elkészül. Hogy nyertem, vagy sem, mindjárt ki is derül. Nem tudom, mit is kéne most tennem, így csak laposan nézek rá, fürkészem és várok, majd mikor feláll és mögém lép, s ledobja elém a virágot, meglepődöm, ám ekkor a kérdése is betalál. Nem tudom elfojtani az apró remegést, ami végigfut a testemen. A francba, miért kell mindig a legrosszabbkor jönnie egy ilyennek?! Végül újabb sóhaj hagyja el ajkaimat és őszintén válaszolok, nincs miért hazudnom.
- Nem igazán – vallom be. – Undorodom attól, amit csinálnom kell, mert nem így kéne lennie. Útálok eszköz lenni, ahogy azt is, mikor az orrom alá dörgölik. Mikor azt érzed, hogy mindjárt hánysz, nem igazán élvezel semmit.
Ennél többet nem tudok mondani, legyen ez is elég. Nagyon kevés valaki volt eddig, akit érdekelt, hogy nekem is jó legyen, hogy nem csak egy luk voltam neki, hanem talán az embert is látta bennem. Két kezemen meg tudom számolni, hányszor volt olyan, amikor törődtek azzal is, hogy én is élvezzem. Ennyi a történet, és ez sem valami vicces. Tatsuki közben a rajzaimat szemléli, valamit talán keres bennük, bár el sem tudom képzelni, mit, de amit végül mond, szíven talál. És nem az, hogy megkapom a rózsát, az csak ez egyik, hanem, hogy hajlandó tanítani, tehát lát bennem valamit. Ez lavinaként indít el bennem valamit, hallgatom a kikötéseket. Nem mindenen tudok eligazodni, de a lényeget felfogom. Ha tényleg tanítani akar, akkor tanulni fogok. Amúgy sem tudok nagyon mást csinálni, és az alkotás a mindenem. Ha csak minden nap leültet a sarokba és a kezembe ad pár lapot meg egy ceruzát, már azzal is sokat lendít rajtam, ahogy azzal is, ha néha bevackolhatom magam hozzá. Nem könyöradomány, ezt is értem, és ez tetszik a legjobban az egészben. Nem sajnálatból kaphatok, hanem ha megdolgozom érte. Nem akarok visszamenni oda, ahonnan ide beléptem, pláne nem ez után az ajánlat után. Mérlegelek, de valahol mélyen már döntöttem, és igenis akarom, bármi az ára ennek. Nem fogok csalódást okozni, ha reményt táplál belém valaki, akkor addig küzdök, míg meg nem felelek az elvárásainak. Ráemelem a tekintetem az övét keresve. Nem enyhült meg egy cseppet sem, ezt nem is vártam, ellenben valamiféle választ vár talán.
- Rendben van. Akarom, hogy tanítson, hogy segítsen fejlődni. – Végre megtaláltam a hangom és most határozottan tudok megszólalni, mert ezt igenis akarom, ahogy még talán semmit. Az, amit a szeretetről mond, lehet, hogy igaz, de most figyelmen kívül hagyom, még kár ezen gondolkodnom, vagy ebbe lovalnom magam, ráér. – Megértettem a feltételeket és elfogadom. Nem fogok csalódást okozni – teszem hozzá. Nem vagyok egy kis hülyegyerek és ezt be fogom bizonyítani. Van bennem érték, csak még elő kell húzni belőlem. – Mikor jöhetek legközelebb? – A kérdés csak kibukik belőlem, nem is tudom, miért, talán, mert jobb tisztázni a dolgokat, majd a rózsákra sandítok megint. – A kéket szeretném. – Nem, ezt nem akarom, ezt csak szeretném. Már nem csak ez számít, kaptam új dolgokat, amik sokkal fontosabbak, így nem fogok követelőzni semmiért sem. – Sosem éltem luxusban és megszoktam már, nem is igénylem, így ha tényleg nem zavarja, szívesen meghúznám itt magam néha – tekintek körbe. Kell a biztos pont és ez az lehet, ha én is úgy akarom. Legalábbis most ezt érzem. – Nem vagyok luxusszajha – mondom ki a végét határozottan, még mindig tartva a szemkontaktust. Megkaptam az esélyemet, itt az ideje, hogy forduljon valamerre ez az egész. Mi lehet a legrosszabb? Elad szajhának… Mintha ez nem eshetne meg odakinn is. De ha képes vagyok fejlődni és dolgozni, talán megkaphatom azt, ami még kell nekem, hogy még jobb legyek. Kell a bátorítás és az, hogy csak egy kicsit becsüljék, amit csinálok. Ez az ember képes rá, legalábbis hinni akarom, hogy így van.
5.
Tatsuki
A srác vagy nem tudja, vagy nem meri elárulni, mit akar az életével kezdeni. Hogy ez baj-e? Nem jelent pluszpontot egy kérdés kihagyása, de nem pillantok rá hátra a hallgatása ellenére sem, hátha mégis megered a nyelve. Fenntartom a lehetőségét annak, hogy esetlegesen nem ezzel akarja kezdeni a bemutatkozást, vagy túl sértőnek találta a módot, ahogy rákérdeztem, ezért békén hagyom. Mondjon, amit akar, ha pedig nincs mit, húzzon a faszba!
Ez a kölyök kísértetiesen hasonlít Deonra. Legszívesebben rásandítanék, ám nem bővítem az idejét azzal, hogy bámulom őt. Helyette inkább tanulom meg precízen, pontosan lerajzolni a rózsáját. A negyedik kísérlet már majdnem jó, mégis összegyűröm és a szemétbe hajítom, s már veszem is magamhoz az újabb papírt. Rajzolás közben hallgatom élete sztoriját, s noha nem arról beszél, amiről kértem, nem szakítom félbe, mert ha ezzel kezdi, nyilván fontosnak érzi. Most azonban a vállam felett ránézek. Látni akarom az arcát és azt, ahogy alkot. Van benne valami mélységes szomorúság, szinte ugyanúgy mélyen megroppantották, mint hajdanán Deont.
A nyakamba akasztotta Eijit, akit ki nem állhatok, s úgy gondolja, a kölyök hasonlít rá, de nem... EZ a srác a szalonomban, ez hasonlít rá. Talán túlságosan is. Fekete félhosszú haj, kék szemek, vékony test, rásimuló ruhadarabok, alacsonyság, szép kezek, gazdag érzelemvilág, … Fel bírna kavarni, ha hagynám, de ha nem tudok elvonatkoztatni Deontól miatta, bármekkora lehetőségeket is tartogatunk egymás számára, kihajítom innen Jeremyt, mert nekem nincs kedvem tovább kínlódni.
Visszafordulok a munkámhoz, átrajzolom a virágot, erősítem a körvonalait, s igyekszem nem teljesen elmélyülni a rajzban, mert figyelni akarok a kölyök mondandójára, aztán az ötödik lapot is összegyűröm és kidobom a szemétbe. Úgy fest, ő sincs megelégedve a saját művével, mert egy második lapot vesz el bátortalanul tőlem, amitől egy apró mosolyféleségre görbül szám szeglete. Nem mondtam, hogy nincs lehetősége tiszta lappal indulni, ha az elsővel nem jár sikerrel, de azt sem, hogy igen, az viszont, hogy döntött és cselekedett, tetszik. A történet, amit magáról mesél, nem valami vidám, de mindenképpen emberi. Meg is van az ok, miért nem akar hazamenni. A fájdalma tisztán kihallható a szavaiból, a hangja el is fogy, de megküzd magával, hogy kitálalhasson nekem. Furcsa fiú, annyi bizonyos. És jól éreztem, a pszichológust kellett volna melegen ajánlanom neki magam helyett, mégis itt ragadt, mert érzi, hogy lehetőséget kapott valamire.
Felvonom a szemöldököm. Nem elég, hogy baszta a bátyja, és az, hogy ha normális helyen akar aludni és éhen sem akar halni, el kell adja a testét, még nekem is felajánlkozik, pedig egyértelműen megmondtam neki, hogy a tetoválását a sikeres vizsgáiért cserébe vagyok hajlandó a bőrébe varrni. Szép... Magamban vállat vonok, aztán a lapra, amin szinte tökéletesen ugyanaz a rózsa jelent meg a kezem alatt, immár másodjára is elkezdem megrajzolni Jeremy rózsáját, amit majd ki is színezek. Lehet, nem is egy tervezetet készítek, hanem legalább kettőt, mert vörösben és kékben is szép lenne. Aztán majd dönt, melyik tetszik neki.
Szeretetet... Kétkedve és szinte undorral ejtem ki a szót magamban. Nem is csodálkozom rajta, hogy szeretethiányos a tökalsó, de hogy szeretetet pont a művészetek ágán akar szerezni, az felettébb hülye ötlet. Ha tehetséges tényleg és befut, a műveit fogják szeretni és a nevét, őt nem, de egyelőre nem töröm le a kis ábrándjait, máskülönben a rózsa tövis nélkül marad, vagy pedig pont, hogy a friss hajtást, azt az akarást veszti el, ami hajtja. Remény nélkül kevesek élik túl a szarságokat, ha pedig ennek a szerencsétlennek remény kell, hogy tovább tudjon lépkedni, nem veszem el tőle.
A hetedik és nyolcadik rózsa már pontosan ugyanolyan, mint Jeremyé, már nem telik olyan sok időbe sem megrajzolni, azonban ezek színt kapnak. Nem teljeset, inkább csak árnyalatnyit, amivel érzékelhetővé válik, hogy az egyik vörös, a másik pedig kék. Ez már gyorsan megy, az ilyesfajta színezés a kezemben van. A csend is beáll közénk, csupán a hangszóróból dübörög egy kevés kemény rock és a ceruzáink sercegnek, aztán művem befejeztével felkelek, odalépdelek a kölyökhöz, elveszem tőle a lapot és az elhajítottat is a kezembe fogom, a sajátomat pedig lerakom elé.
- Élvezed a szexet? - kérdezem meg, miközben az első, félkésznek sem nevezhető munkáját fürkészem. Tanácstalan, reális célt bizonyosan nem lát maga előtt. Hiú ábrándjai és erőtlen reményei vannak, mégis küzd, ahogy erre a sárkány is utal. Veszett egy állat lett, hasonlít a bőrömbe varrtakra, mégis egyedi és fenséges. - Megnyerted, hogy rád tetováljam a rózsád – közlöm a sráccal most felpillantva a művéről. - A pénz, mint mondtam, számomra eszköz és van belőle elég, hogy egy magadfajta csóró kölyöktől egy jent se fogadjak el. Ne tekintsd nagylelkűségnek, mert nem vagyok az, csupán amit megmondtam, betartom. Nem csak pénzzel lehet fizetni, Jeremy – ejtem ki mély hangon a nevét. - És nem csak a testeddel. Sőt, ha elég időt maradsz itt, személyesen is megismerhetsz valakit, aki hiába kapott vonzó külsőt, még arra is alkalmatlan, hogy kurva legyen – teszem hozzá sötéten. Nos igen... kegyetlen nagy csalódás volt újra kipróbálni két év után a kölyköt, mert szinte semmit sem változott, csupán a gyakorlatot szerezte meg arra, hogyan élje túl a vad meneteket. - Más színben is megalkotom neked a rózsád, vagy most még változtathatsz rajta. Döntsd el, mit és hogyan akarsz – mondom határozottan Jeremynek. - A hánytatott sorsod nem érdekel – folytatom komolyan -, a kölyök, akiről beszéltem az imént, konkrétan a mocsokból lett kiemelve, egy közönséges hímringyó volt, akinek sosem volt jövője, most viszont halad valamerre. Döcögősen és nem a saját álmait kergeti, de megéli majd a felnőttkort és lehet belőle valaki, ha elég kitartó. Kapsz egy lehetőséget – lebbentem fel előtte a fátylat. - Jöhetsz ide rajzolni, ha akarod, tanítalak is, a munkáid megőrzöm és amíg nem akarsz luxust, nem lesz gondod az anyagiakkal. Van egy kanapé – biccentek hátra -, ahova lefekhetsz, de ha egyetlen egyszer megpróbálsz lefizetni engem a testeddel, eladlak szajhának. Mindenért, amit akarsz, adnod kell valamit, de ahogy most sem, úgy a későbbiekben sem azt, amivel eddig szolgáltál másoknak – fektetem le az alapjait a közös jövőnknek. - Nekem nem fontos az álmod, hidegen hagy az is, elkallódsz-e, vagy sem, nem vagyok holmi szeretetszolgálat, hogy jótékonykodjak, pusztán ha jól teljesítesz, céljaim lehetnek veled. Hogy mifélék, az rajtad múlik. Ha nem vagy számomra hasznos, nem foglak istápolni tovább egy percig sem – jelentem ki határozottan, hogy biztos legyen benne, ez nem valami álom, hanem a rideg valóság. - Szarom le, mit csinálsz napközben, de ha csak herdálod az időt és a beléd ölteket, húzhatsz vissza ringatni a segged a bárokba, hogy legyen hol aludnod és némi kajára pénzed, és ha sokat pocsékolsz, leverem az árát. Rajtad múlik, hogy viszed-e valamire a tehetségeddel vagy mással, azt viszont elmondom, hogy ha attól várod a hőn áhított szeretetet, hogy ismert leszel, pofára fogsz esni. Már nem vagy egy taknyosorrú kiskölyök, aki hisz a mesékben, úgyhogy nyugodtan helyezd reális talajra a vágyaidat és kezdj el komolyan küzdeni értük. Ha több vagy, mint egy ágyból ágyba mászó luxusszajha, bizonyítsd be.
A srác vagy nem tudja, vagy nem meri elárulni, mit akar az életével kezdeni. Hogy ez baj-e? Nem jelent pluszpontot egy kérdés kihagyása, de nem pillantok rá hátra a hallgatása ellenére sem, hátha mégis megered a nyelve. Fenntartom a lehetőségét annak, hogy esetlegesen nem ezzel akarja kezdeni a bemutatkozást, vagy túl sértőnek találta a módot, ahogy rákérdeztem, ezért békén hagyom. Mondjon, amit akar, ha pedig nincs mit, húzzon a faszba!
Ez a kölyök kísértetiesen hasonlít Deonra. Legszívesebben rásandítanék, ám nem bővítem az idejét azzal, hogy bámulom őt. Helyette inkább tanulom meg precízen, pontosan lerajzolni a rózsáját. A negyedik kísérlet már majdnem jó, mégis összegyűröm és a szemétbe hajítom, s már veszem is magamhoz az újabb papírt. Rajzolás közben hallgatom élete sztoriját, s noha nem arról beszél, amiről kértem, nem szakítom félbe, mert ha ezzel kezdi, nyilván fontosnak érzi. Most azonban a vállam felett ránézek. Látni akarom az arcát és azt, ahogy alkot. Van benne valami mélységes szomorúság, szinte ugyanúgy mélyen megroppantották, mint hajdanán Deont.
A nyakamba akasztotta Eijit, akit ki nem állhatok, s úgy gondolja, a kölyök hasonlít rá, de nem... EZ a srác a szalonomban, ez hasonlít rá. Talán túlságosan is. Fekete félhosszú haj, kék szemek, vékony test, rásimuló ruhadarabok, alacsonyság, szép kezek, gazdag érzelemvilág, … Fel bírna kavarni, ha hagynám, de ha nem tudok elvonatkoztatni Deontól miatta, bármekkora lehetőségeket is tartogatunk egymás számára, kihajítom innen Jeremyt, mert nekem nincs kedvem tovább kínlódni.
Visszafordulok a munkámhoz, átrajzolom a virágot, erősítem a körvonalait, s igyekszem nem teljesen elmélyülni a rajzban, mert figyelni akarok a kölyök mondandójára, aztán az ötödik lapot is összegyűröm és kidobom a szemétbe. Úgy fest, ő sincs megelégedve a saját művével, mert egy második lapot vesz el bátortalanul tőlem, amitől egy apró mosolyféleségre görbül szám szeglete. Nem mondtam, hogy nincs lehetősége tiszta lappal indulni, ha az elsővel nem jár sikerrel, de azt sem, hogy igen, az viszont, hogy döntött és cselekedett, tetszik. A történet, amit magáról mesél, nem valami vidám, de mindenképpen emberi. Meg is van az ok, miért nem akar hazamenni. A fájdalma tisztán kihallható a szavaiból, a hangja el is fogy, de megküzd magával, hogy kitálalhasson nekem. Furcsa fiú, annyi bizonyos. És jól éreztem, a pszichológust kellett volna melegen ajánlanom neki magam helyett, mégis itt ragadt, mert érzi, hogy lehetőséget kapott valamire.
Felvonom a szemöldököm. Nem elég, hogy baszta a bátyja, és az, hogy ha normális helyen akar aludni és éhen sem akar halni, el kell adja a testét, még nekem is felajánlkozik, pedig egyértelműen megmondtam neki, hogy a tetoválását a sikeres vizsgáiért cserébe vagyok hajlandó a bőrébe varrni. Szép... Magamban vállat vonok, aztán a lapra, amin szinte tökéletesen ugyanaz a rózsa jelent meg a kezem alatt, immár másodjára is elkezdem megrajzolni Jeremy rózsáját, amit majd ki is színezek. Lehet, nem is egy tervezetet készítek, hanem legalább kettőt, mert vörösben és kékben is szép lenne. Aztán majd dönt, melyik tetszik neki.
Szeretetet... Kétkedve és szinte undorral ejtem ki a szót magamban. Nem is csodálkozom rajta, hogy szeretethiányos a tökalsó, de hogy szeretetet pont a művészetek ágán akar szerezni, az felettébb hülye ötlet. Ha tehetséges tényleg és befut, a műveit fogják szeretni és a nevét, őt nem, de egyelőre nem töröm le a kis ábrándjait, máskülönben a rózsa tövis nélkül marad, vagy pedig pont, hogy a friss hajtást, azt az akarást veszti el, ami hajtja. Remény nélkül kevesek élik túl a szarságokat, ha pedig ennek a szerencsétlennek remény kell, hogy tovább tudjon lépkedni, nem veszem el tőle.
A hetedik és nyolcadik rózsa már pontosan ugyanolyan, mint Jeremyé, már nem telik olyan sok időbe sem megrajzolni, azonban ezek színt kapnak. Nem teljeset, inkább csak árnyalatnyit, amivel érzékelhetővé válik, hogy az egyik vörös, a másik pedig kék. Ez már gyorsan megy, az ilyesfajta színezés a kezemben van. A csend is beáll közénk, csupán a hangszóróból dübörög egy kevés kemény rock és a ceruzáink sercegnek, aztán művem befejeztével felkelek, odalépdelek a kölyökhöz, elveszem tőle a lapot és az elhajítottat is a kezembe fogom, a sajátomat pedig lerakom elé.
- Élvezed a szexet? - kérdezem meg, miközben az első, félkésznek sem nevezhető munkáját fürkészem. Tanácstalan, reális célt bizonyosan nem lát maga előtt. Hiú ábrándjai és erőtlen reményei vannak, mégis küzd, ahogy erre a sárkány is utal. Veszett egy állat lett, hasonlít a bőrömbe varrtakra, mégis egyedi és fenséges. - Megnyerted, hogy rád tetováljam a rózsád – közlöm a sráccal most felpillantva a művéről. - A pénz, mint mondtam, számomra eszköz és van belőle elég, hogy egy magadfajta csóró kölyöktől egy jent se fogadjak el. Ne tekintsd nagylelkűségnek, mert nem vagyok az, csupán amit megmondtam, betartom. Nem csak pénzzel lehet fizetni, Jeremy – ejtem ki mély hangon a nevét. - És nem csak a testeddel. Sőt, ha elég időt maradsz itt, személyesen is megismerhetsz valakit, aki hiába kapott vonzó külsőt, még arra is alkalmatlan, hogy kurva legyen – teszem hozzá sötéten. Nos igen... kegyetlen nagy csalódás volt újra kipróbálni két év után a kölyköt, mert szinte semmit sem változott, csupán a gyakorlatot szerezte meg arra, hogyan élje túl a vad meneteket. - Más színben is megalkotom neked a rózsád, vagy most még változtathatsz rajta. Döntsd el, mit és hogyan akarsz – mondom határozottan Jeremynek. - A hánytatott sorsod nem érdekel – folytatom komolyan -, a kölyök, akiről beszéltem az imént, konkrétan a mocsokból lett kiemelve, egy közönséges hímringyó volt, akinek sosem volt jövője, most viszont halad valamerre. Döcögősen és nem a saját álmait kergeti, de megéli majd a felnőttkort és lehet belőle valaki, ha elég kitartó. Kapsz egy lehetőséget – lebbentem fel előtte a fátylat. - Jöhetsz ide rajzolni, ha akarod, tanítalak is, a munkáid megőrzöm és amíg nem akarsz luxust, nem lesz gondod az anyagiakkal. Van egy kanapé – biccentek hátra -, ahova lefekhetsz, de ha egyetlen egyszer megpróbálsz lefizetni engem a testeddel, eladlak szajhának. Mindenért, amit akarsz, adnod kell valamit, de ahogy most sem, úgy a későbbiekben sem azt, amivel eddig szolgáltál másoknak – fektetem le az alapjait a közös jövőnknek. - Nekem nem fontos az álmod, hidegen hagy az is, elkallódsz-e, vagy sem, nem vagyok holmi szeretetszolgálat, hogy jótékonykodjak, pusztán ha jól teljesítesz, céljaim lehetnek veled. Hogy mifélék, az rajtad múlik. Ha nem vagy számomra hasznos, nem foglak istápolni tovább egy percig sem – jelentem ki határozottan, hogy biztos legyen benne, ez nem valami álom, hanem a rideg valóság. - Szarom le, mit csinálsz napközben, de ha csak herdálod az időt és a beléd ölteket, húzhatsz vissza ringatni a segged a bárokba, hogy legyen hol aludnod és némi kajára pénzed, és ha sokat pocsékolsz, leverem az árát. Rajtad múlik, hogy viszed-e valamire a tehetségeddel vagy mással, azt viszont elmondom, hogy ha attól várod a hőn áhított szeretetet, hogy ismert leszel, pofára fogsz esni. Már nem vagy egy taknyosorrú kiskölyök, aki hisz a mesékben, úgyhogy nyugodtan helyezd reális talajra a vágyaidat és kezdj el komolyan küzdeni értük. Ha több vagy, mint egy ágyból ágyba mászó luxusszajha, bizonyítsd be.
5.
Jeremy
Jönnek a kérdések, de meglep velük. Nem ezt vártam, de valahol talán reméltem... Nem, egyáltalán nem gondoltam bele ilyenekbe. Nem dob ki, mikor közlöm, hogy nincs pénzem, bár azért megkapom a leszúrást, ha nem is olyan durván, mint vártam. Felnézek rá. Most mit mondjak? Ja, hogy nem vársz választ, erre nem, de minden másra igen. Hogy mit akarok kezdeni az életemmel? Meglep a kérdése. Mit is akarok valójában? Kiszabadulni a csapdából, amiben élek és eljutni valameddig, amíg talán megbecsülnek majd. De nem jönnek a szavak. Helyette kávét kapok, ami ismét némi bizonytalansággal tölt el, mit fogok én ezért fizetni így. Vagy mégsem? Megkapom a játékszabályokat és talán némi mérlegelési időt is, hogy el tudjam dönteni, mit akarok. Vizsga? Mi vagyok én, kisdiák? Akkor a suliban ülnék és nem itt, de nem szólok egy szót sem, lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem és vétek lenne nem élnem vele. Cukrot pakolok a bögrébe, tej nem kell, azt nem szeretem, csak jó édes legyen, majd belekortyolok. Jólesik az íze és valahol bátorságot is merítek a forró löttyből. Újabb meglepetés, mikor papír is, ceruza is előkerül. Most már tényleg furcsán nézek fel rá, mire megkapom az adu ászt. Mégis mit akarsz hallani rólam? Mi az, amit elmondhatok neked? Kezembe veszem az egyik ceruzát és először céltalanul kezdek vonalakat húzni a papírra, ez talán segít felengedni, ha nem is lesz belőle semmi. Csendben maradok még két percig, de telik az időm, pedig akarom ezt, most talán lehetőséget kapok lépni valamerre. Jeremy, szólalj meg, mert ez így nem lesz jó! Így hát nagy levegőt veszek és mesélni kezdek.
- Akkor azt is tudod, hogy féljapán családban nőttem fel. Apám japán, anyám európai, aki apámba vetett hite miatt költözött ide, amibe aztán szépen bele is dőlt. Amíg lehet, nem ejteném ki apám nevét – sandítok fel rá, miközben valami tájféleség elevenedik meg a papíron. Megint elhallgatok. Mennyire bízhatok meg vajon benne? Bár már mindegy, nem? Rosszabb már nem lehet, úgyhogy újabb sóhaj után folytatom. - Apám akkor hagyott el minket, mikor tíz lettem. Beleszeretett egy másik nőbe és mivel anyám egy hisztis, követelőző hárpia lett, apám ment. Ezzel sikeresen otthagyott öt gyereket anyám nyakán. Persze próbált minket ellátni, másod-, majd harmadállást is vállalt, de nem sokat hozott otthonra, így a bátyám kapta meg azt a csodás lehetőséget, hogy mehetett dolgozni.
Jönnek a kérdések, de meglep velük. Nem ezt vártam, de valahol talán reméltem... Nem, egyáltalán nem gondoltam bele ilyenekbe. Nem dob ki, mikor közlöm, hogy nincs pénzem, bár azért megkapom a leszúrást, ha nem is olyan durván, mint vártam. Felnézek rá. Most mit mondjak? Ja, hogy nem vársz választ, erre nem, de minden másra igen. Hogy mit akarok kezdeni az életemmel? Meglep a kérdése. Mit is akarok valójában? Kiszabadulni a csapdából, amiben élek és eljutni valameddig, amíg talán megbecsülnek majd. De nem jönnek a szavak. Helyette kávét kapok, ami ismét némi bizonytalansággal tölt el, mit fogok én ezért fizetni így. Vagy mégsem? Megkapom a játékszabályokat és talán némi mérlegelési időt is, hogy el tudjam dönteni, mit akarok. Vizsga? Mi vagyok én, kisdiák? Akkor a suliban ülnék és nem itt, de nem szólok egy szót sem, lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem és vétek lenne nem élnem vele. Cukrot pakolok a bögrébe, tej nem kell, azt nem szeretem, csak jó édes legyen, majd belekortyolok. Jólesik az íze és valahol bátorságot is merítek a forró löttyből. Újabb meglepetés, mikor papír is, ceruza is előkerül. Most már tényleg furcsán nézek fel rá, mire megkapom az adu ászt. Mégis mit akarsz hallani rólam? Mi az, amit elmondhatok neked? Kezembe veszem az egyik ceruzát és először céltalanul kezdek vonalakat húzni a papírra, ez talán segít felengedni, ha nem is lesz belőle semmi. Csendben maradok még két percig, de telik az időm, pedig akarom ezt, most talán lehetőséget kapok lépni valamerre. Jeremy, szólalj meg, mert ez így nem lesz jó! Így hát nagy levegőt veszek és mesélni kezdek.
- Akkor azt is tudod, hogy féljapán családban nőttem fel. Apám japán, anyám európai, aki apámba vetett hite miatt költözött ide, amibe aztán szépen bele is dőlt. Amíg lehet, nem ejteném ki apám nevét – sandítok fel rá, miközben valami tájféleség elevenedik meg a papíron. Megint elhallgatok. Mennyire bízhatok meg vajon benne? Bár már mindegy, nem? Rosszabb már nem lehet, úgyhogy újabb sóhaj után folytatom. - Apám akkor hagyott el minket, mikor tíz lettem. Beleszeretett egy másik nőbe és mivel anyám egy hisztis, követelőző hárpia lett, apám ment. Ezzel sikeresen otthagyott öt gyereket anyám nyakán. Persze próbált minket ellátni, másod-, majd harmadállást is vállalt, de nem sokat hozott otthonra, így a bátyám kapta meg azt a csodás lehetőséget, hogy mehetett dolgozni.
Lassan eljutok odáig, amit talán még senkinek nem említettem sosem és ha lehetne, most sem tenném, de… Bízom ebben a férfiben. Nem tudom, miért, talán, mert lehetőséget ad, vagy valami más. Tényleg nem tudom. De most akkor sem akarok veszíteni. Ellököm a lapot, amin dolgozom és újat kerítek. Felsandítok rá, dolgozik, így én is visszasüllyedek a rajzolásba, miközben megered a nyelvem. Csak sajnálni ne kezdjen, mert akkor összeroppanok, az nem kell.
- Aztán persze az idilli bátyból nem maradt semmi – folytatom keserűen. – Másfél év múlva úgy gondolta, hogy elég nagy vagyok leróni a tartozásomat, így egyszerűen az ágyhoz kötözött és megerőszakolt. Még nem voltam tizenkettő, de ez őt marhára nem izgatta. Mivel az öcsém és a húgaim kicsik voltak, így őket nem bántotta, ellenben engem igen. Ha nem voltam elég jó, még helyben is hagyott. Mikor anyám rájött… - Elszorul a torkom, ezt a legnehezebb és ez volt a legnagyobb csalódásom is, de megköszörülöm a torkom és folytatom. – Szóval anyám szerint ez teljesen természetes, hogy ezzel visszafizethetem, amit a bátyám értem tett. Bárcsak inkább ne tett volna semmit! Még nagyon kicsi voltam és nem tudtam hova menekülni, így jó négy évig tűrtem, hogy Lucas nap mint nap megerőszakol, megdug, vagy csak egyszerűen felhasznál valami kis játékra. Aztán minden megváltozott, mikor bemerészkedtem egy bárba. Hirtelen kinyílt a világ, ekkor voltam tizenhat. Már imádtam rajzolni, de otthon, amit csináltam, az vagy hamuként végezte, vagy cafatokban a kukában. Lucas azt sulykolta belém, hogy nem érek semmit és ez a stratégiája része volt. Tehát beengedtek egy bárba, az mindegy, hogyan. Rájöttem, hogy nem is vagyok olyan rossz, megnéztek a férfiak, láttam a sóvár pillantásukat és kihasználtam. Azóta inkább alszom idegen ágyban,és fekszem le bárkivel ezért, minthogy hazamenjek – vallom be. – Jobb, ha egy idegen kúr meg, mintha a saját bátyám, így hát új életre rendezkedtem be, menekültem otthonról és szinte minden este más ágyában hajtottam álomra a fejem. Némi kaja, ruha, egy fürdő… ezekért mind hajlandó voltam megdolgozni, ahogy most is. Még mindig jobb, mint ami otthon vár.
Újra elgondolkodom, nem tudom, mennyi időm lehet még, de ránézek a rajzomra. Igazából nem is nagyon gondoltam el, mit akarok, de ahogy szokott ilyenkor, visz a lendület. Egy sárkány. Nagyot nézek, nem is ezt akartam rajzolni, de tetszik. Hasonlít arra, ami Tatsukin van, de mégsem olyan. Ez inkább dühös és vérengzeni képes, ahogy én is. Mindenesetre folytatom a munkát, de befejezem a mesét is.
- Szóval most ebből áll az életem. Napközben nincs otthon senki, olyankor hazamegyek és rajzolok, éjszakára eltűnök, mielőtt Lucas hazaér. Irány valamelyik jól bevált hely, majd egy pénzes pacák ágya. – Most már csak javítgatom a rajzot, még vadabbra és félelmetesebbre rajzolom az állatot, hátha megvéd. Bár nem hiszem, hogy felkelhet a papírról, de néha jó ilyenekbe menekülni. – És hogy mit szeretnék az életemmel? Rajzolni, művészként. Elismerést, és szeretetet – mondom ki őszintén. – Nem akarok tárgy lenni, ahogyan szajha sem. Nem ez vagyok, mert lennie kell bennem valaminek, valaminek, ami több, mint amit meg tudok mutatni most. Annak a Jeremynek, akit nem béklyóznak meg, akinek van szabad akarata. A rózsa is ezt szimbolizálja, hogy van bennem lehetőség és nem vesztettem még el mindent. Hogyha szerencsém lehetne csak egyszer, akkor meg tudnám mutatni, hogy nem vagyok egy vesztes, ha most úgy is tűnik.
Ennyi jön ki belőlem először, nem tudom, mit várt, vagy mit akart hallani. Ennél őszintébb már nem lehettem volna. Mindent kimondtam, amit lehetett, ha más érdekli, majd kérdez. Még mindig a rajzzal vagyok elfoglalva, nem merek ránézni. Most az ő kezébe adtam sok mindent, talán az éltemet is, de már mindegy. Valamiért bízom benne, még ha nem is tűnik annyira kedvesnek, vagy éppen megértőnek. A sárkány köré felhőket rajzolok, egy hegycsúcsot. Repül, ahogy én is szeretnék, és erős, amilyen nem vagyok, de talán lehetek. Már magam sem tudom, mit várok, de most igenis itt van a lehetőségem, bár nem tudom, megfelelek-e rá.
Újra elgondolkodom, nem tudom, mennyi időm lehet még, de ránézek a rajzomra. Igazából nem is nagyon gondoltam el, mit akarok, de ahogy szokott ilyenkor, visz a lendület. Egy sárkány. Nagyot nézek, nem is ezt akartam rajzolni, de tetszik. Hasonlít arra, ami Tatsukin van, de mégsem olyan. Ez inkább dühös és vérengzeni képes, ahogy én is. Mindenesetre folytatom a munkát, de befejezem a mesét is.
- Szóval most ebből áll az életem. Napközben nincs otthon senki, olyankor hazamegyek és rajzolok, éjszakára eltűnök, mielőtt Lucas hazaér. Irány valamelyik jól bevált hely, majd egy pénzes pacák ágya. – Most már csak javítgatom a rajzot, még vadabbra és félelmetesebbre rajzolom az állatot, hátha megvéd. Bár nem hiszem, hogy felkelhet a papírról, de néha jó ilyenekbe menekülni. – És hogy mit szeretnék az életemmel? Rajzolni, művészként. Elismerést, és szeretetet – mondom ki őszintén. – Nem akarok tárgy lenni, ahogyan szajha sem. Nem ez vagyok, mert lennie kell bennem valaminek, valaminek, ami több, mint amit meg tudok mutatni most. Annak a Jeremynek, akit nem béklyóznak meg, akinek van szabad akarata. A rózsa is ezt szimbolizálja, hogy van bennem lehetőség és nem vesztettem még el mindent. Hogyha szerencsém lehetne csak egyszer, akkor meg tudnám mutatni, hogy nem vagyok egy vesztes, ha most úgy is tűnik.
Ennyi jön ki belőlem először, nem tudom, mit várt, vagy mit akart hallani. Ennél őszintébb már nem lehettem volna. Mindent kimondtam, amit lehetett, ha más érdekli, majd kérdez. Még mindig a rajzzal vagyok elfoglalva, nem merek ránézni. Most az ő kezébe adtam sok mindent, talán az éltemet is, de már mindegy. Valamiért bízom benne, még ha nem is tűnik annyira kedvesnek, vagy éppen megértőnek. A sárkány köré felhőket rajzolok, egy hegycsúcsot. Repül, ahogy én is szeretnék, és erős, amilyen nem vagyok, de talán lehetek. Már magam sem tudom, mit várok, de most igenis itt van a lehetőségem, bár nem tudom, megfelelek-e rá.
4.
Tatsuki
Tipikus, a kölyöknek se rózsás a helyzete otthon a jelek szerint. Meglepődtem volna, ha kiderül, hogy tökéletes a családi idill, mert az olyanoknak szinte sosem jut eszébe betévedni egy tetoválószalonba, ha pedig valamilyen érthetetlen oknál fogva mégis megteszik, mondjuk, fogadásból, tutira lelécelnek az első mordulásra. Azzal pedig egyet kell értenem, hogy a rajza még mindig a zsebébe gyűrve végezte jobb helyen, mint egy szemetesben. Kíváncsivá tett már ezzel az egy munkával is, de kétlem, hogy több firka is van nála. Vagy mégis? Na és? Csak egy suhanc valahonnan a városból, ráadásul a nevéből ítélve nem is tiszta vérű japán. Most újra végigmérem. Immár tüzetesebben megnézem magamnak, alaposan megszemlélem a haját, az arcát, a szemeit, orrát, száját, nyaka vonalát, a pólóval fedett felsőtestét és a farmerbe bújtatott pipaszár lábait. Csontos a kicsike, de szép, igazán szép példány. Kezdem meglehetősen remélni, hogy közelebb van a húszhoz, mint a tizenöthöz, ellenben nem csak tetoválás nélkül hajítom ki a szalonomból, de jó eséllyel nem látom többet, hiába lenne kedvem megdugni.
Jeremy... Mennyi az esélye, hogy sok erre a névre keresztelt, vagy ezzel a névvel illetett kölyköt szedek össze a környékről? Gyorsan újra kézbe veszem a mobilom, beírom a nevet, a becsült kort és a kívülről megállapítható paramétereket, majd elküldöm a megfelelő személynek. Tíz-húsz, esetleg harminc perc kérdése, és tudni fogom, ki ez a törpe és talán azt is, mitől van úgy beszarva. Nem bántottam, mégis majdnem telerakta a nadrágját, mikor felé léptem. Elhiszem, hogy ijesztőnek talál, nem is értem, miért számított rá, hogy egy szőke, csillagszemű legény fogja itt várni, ha számított egyáltalán bármire. Ráadásul ez a szöveg, hogy a lopás bűn... Kezdek aggódni, hogy belefutottam valami gazdag szülők egyszem csemetéjébe, mert azokat se bírom. Ahhoz viszont ez a kölyök túl... jó. Van ízlése, a megjelenése is egészen rendben van, tehetséggel is megáldották, be van ijedve tőlem, ennek ellenére is a szalonomban toporog és egy tetoválást akar. Ráadásul úgy tűnt, nem szokta meg, hogy spontán vele valaki, márpedig én nem fogok megmerevedni, hacsak nem a farkamról van szó.
Újra és újra végigfuttatom rajta a tekintetemet. Ez nem egy elkényeztetett suhanc, inkább mondanám elárvult szerencsétlennek, amelyiknek ha él is az anyja, ugyanúgy nem akarja látni, mint hajdanán Deon az övét. Hajjaj... kísért a múlt, pedig még megszabadulni sem sikerült tőle! Nem lesz ez így jó. Harmadjára már egészen jól sikerül a rózsa, ám meghallom, hogy vendégemnek nincs pénze, ezért félbehagyom és felé fordulok a széken, könyököm a karfára támasztom és tenyerembe ejtem a fejem.
- Neked aztán van bőr a képeden – közlöm vele szigorúan. - Idejössz egy kurva jen nélkül fiatalkorúként és tetoválást rendelsz tőlem – folytatom nyugodtan, kedvtelve nézve őt a szégyenében. - Most mit vársz, hogy megtapsoljalak? - kérdezem meg közönyösen, költőien, érzékeltetve, hogy nem jár jól, ha felbosszant, majd a felzizzenő telefonom után nyúlok és megnézem, mit találtak erről a senkiháziról. Legalább a koráról nem hazudott. Visszateszem a készüléket, aztán tovább stírölöm a kölyköt, amint Shinji cigijét szívja. - Mihez akarsz kezdeni a szaros kis életeddel? - kérdezem meg tőle komolyan, erre már nagyon is várva a választ. Nem vagyok egy bébicsősz, de ebben a srácban esetleg lehet valami. Deonnal sem fürödtem be, noha túl későn kezdtem komolyan venni őt, s ha nekiállok ezzel a tökalsóval foglalkozni, folyton rá fog emlékeztetni, ám ha nem teszem meg, elkallódik és mindaz, amit magában rejt, elvész. Valszeg drogos lesz, vagy alkoholista, akiből kifogy az ihlet és szánalmas emberi roncsként döglik meg harminc éves kora előtt, ellenben ha a kipróbálás után még jobban megtetszik, akár kínálhatok neki pár vissza nem térő lehetőséget.
Mélyet sóhajtok, azzal a falatnyi konyhába megyek. Épp csak annyi a hely, hogy meg tudok benne fordulni, arra azonban tökéletes, amire használom. Kávét melegítek, immár két bögrébe, majd egyszínű, zöld szalvétára téve azokat pakolom le a szalon üvegasztalára, mely alatt ott a sok egyszerű ékszer, amelyeket nem érdemes a kirakatba tenni, de szükséges belőlük tartani párat és különféle méretben is. Hozok tejet, cukrot és két kanalat is, majd intek neki, hogy tegye le a kerek fenekét a szemközti székre.
- A pénz nem érték, hanem eszköz, Jeremy – szólalok meg, miközben elveszem a bögrémet anélkül, hogy tejet vagy cukrot tennék bele. - Van, hogy milliókért sem lennék hajlandó foglalkozni valakivel, van, hogy egyetlen jent sem kell fizetnie egy másik személynek, hogy megkapja tőlem, amit akar. Neked felkínálom az utóbbi lehetőségét, de vizsgákért cserébe – közlöm vele nyugodtan, egyenesen belenézve kék szemeibe. - Persze előbb elmondok pár apróságot, hogy tudj mérlegelni. Korodból adódóan már van némi magadhoz való eszed, egyelőre a kiállásoddal is meg vagyok elégedve, de remélem, ez nem minden. Azt látom, hogy értesz néhány számomra kedves dologhoz, és nyilván, ha a kukában végzik a rajzaid otthon, nincs, aki értékelje a beléd szorult tehetséget. Én sem fogok így tenni, ha nem győzöl meg róla, hogy ez bármelyikünknek is fontos – zárom ezzel le monológom ezen részét, majd belekortyolok a kávémba. Imádok játszani ezekkel a suhancokkal, borzolni az idegzetüket, várni, mikor pattan el náluk a húr és mit hoz ki belőlük a sarokba szorítottság. - Kezdj el beszélni magadról – lököm oda neki az elvárásom, közben pedig visszateszem a szalvétára a bögrémet és a rajzasztalomhoz lépek – és rajzolni – folytatom, s papírt, meg pár kéznél lévő rajzeszközt teszek elé. - Annyi időd van, amíg tökéletesre csiszolom a rózsádat és másodjára is megrajzolom kiszínezve. Ez még úgy fél óra, maximum – mondok is egy hozzávetőleges időt, hogy legyen viszonyítási és tervezési alapja. Még én sem tudom, mennyire sok vagy kevés harminc perc a számomra, mert nem csak a rajzolásról van szó, én is el akarom dönteni, ha esetleg meg tud győzni, mihez kezdjek ezzel a taknyosorrúval, mert egyből nem pottyantom az ölébe a lehetőségek garmadát, amit, ha teljesít az elvárásaimnak megfelelően, hajlandó vagyok elé tárni. - Ha letelik és nem találok benned többet, mint amennyit eddig láttam, visszakapod a rajzod, odaadom az enyémet és elhúzhatod a beled, ám nem ajánlom, hogy visszagyere, mert nálam nincs második lehetőség. Egyetlen eséllyel indulsz és ha elbaszod, aztán visszajössz kuncsorogni egy másodikért, elevenen megnyúzlak – közlöm Jeremyvel továbbra is a szemébe nézve, éreztetve vele, hogy nem viccelek.
Bizonyára kezd bizonyossá válni a számára, hogy nem egy egyszerű tetoválómesterbe futott bele, jóval több vagyok annál, hiszen ellenkező esetben már kivágtam volna innen a fizetésképtelensége folytán, ha nem is pont a kora miatt. Komótos léptekkel a toporgóba megyek, megfordítom az ajtón a táblát, majd rá is zárom az ajtót, hogy ha Deonnak vagy Shinjinek épp most jutna eszébe jönni, vagy Eiji unná meg kint a lófrálást, kint tartsam. Most zavartalanul akarok csevegni Jeremyvel, mert kíváncsi vagyok, mit mer és hajlandó elmondani magáról, mit tud és mit akar még tudni. Visszatérek a műhelybe, majd helyet foglalok a székemben és újra kézbe veszem a bögrémet.
- A neved, korod és családi adataid már tudom, meg még pár apróságot – közlöm vele. - Első körben az érdekel, mit mondasz el hasraütésre magadról. A másodikban majd kérdezek – teszem hozzá, közben pedig visszalököm magam a gurulós székkel a rajzasztalomhoz. - Egyelőre felesleges faggatnod, bőven elég tudnod, hogy Tatsukinak szólíthatsz – árulom még el ezt, aztán megadom a szót Jeremynek. Iszom még egy kortyot a keserű léből, aztán leteszem a bögrét és a harmadik lapot is összegyűrve kidobom, hogy immár negyedjére nekiveselkedjek a rózsának.
Tipikus, a kölyöknek se rózsás a helyzete otthon a jelek szerint. Meglepődtem volna, ha kiderül, hogy tökéletes a családi idill, mert az olyanoknak szinte sosem jut eszébe betévedni egy tetoválószalonba, ha pedig valamilyen érthetetlen oknál fogva mégis megteszik, mondjuk, fogadásból, tutira lelécelnek az első mordulásra. Azzal pedig egyet kell értenem, hogy a rajza még mindig a zsebébe gyűrve végezte jobb helyen, mint egy szemetesben. Kíváncsivá tett már ezzel az egy munkával is, de kétlem, hogy több firka is van nála. Vagy mégis? Na és? Csak egy suhanc valahonnan a városból, ráadásul a nevéből ítélve nem is tiszta vérű japán. Most újra végigmérem. Immár tüzetesebben megnézem magamnak, alaposan megszemlélem a haját, az arcát, a szemeit, orrát, száját, nyaka vonalát, a pólóval fedett felsőtestét és a farmerbe bújtatott pipaszár lábait. Csontos a kicsike, de szép, igazán szép példány. Kezdem meglehetősen remélni, hogy közelebb van a húszhoz, mint a tizenöthöz, ellenben nem csak tetoválás nélkül hajítom ki a szalonomból, de jó eséllyel nem látom többet, hiába lenne kedvem megdugni.
Jeremy... Mennyi az esélye, hogy sok erre a névre keresztelt, vagy ezzel a névvel illetett kölyköt szedek össze a környékről? Gyorsan újra kézbe veszem a mobilom, beírom a nevet, a becsült kort és a kívülről megállapítható paramétereket, majd elküldöm a megfelelő személynek. Tíz-húsz, esetleg harminc perc kérdése, és tudni fogom, ki ez a törpe és talán azt is, mitől van úgy beszarva. Nem bántottam, mégis majdnem telerakta a nadrágját, mikor felé léptem. Elhiszem, hogy ijesztőnek talál, nem is értem, miért számított rá, hogy egy szőke, csillagszemű legény fogja itt várni, ha számított egyáltalán bármire. Ráadásul ez a szöveg, hogy a lopás bűn... Kezdek aggódni, hogy belefutottam valami gazdag szülők egyszem csemetéjébe, mert azokat se bírom. Ahhoz viszont ez a kölyök túl... jó. Van ízlése, a megjelenése is egészen rendben van, tehetséggel is megáldották, be van ijedve tőlem, ennek ellenére is a szalonomban toporog és egy tetoválást akar. Ráadásul úgy tűnt, nem szokta meg, hogy spontán vele valaki, márpedig én nem fogok megmerevedni, hacsak nem a farkamról van szó.
Újra és újra végigfuttatom rajta a tekintetemet. Ez nem egy elkényeztetett suhanc, inkább mondanám elárvult szerencsétlennek, amelyiknek ha él is az anyja, ugyanúgy nem akarja látni, mint hajdanán Deon az övét. Hajjaj... kísért a múlt, pedig még megszabadulni sem sikerült tőle! Nem lesz ez így jó. Harmadjára már egészen jól sikerül a rózsa, ám meghallom, hogy vendégemnek nincs pénze, ezért félbehagyom és felé fordulok a széken, könyököm a karfára támasztom és tenyerembe ejtem a fejem.
- Neked aztán van bőr a képeden – közlöm vele szigorúan. - Idejössz egy kurva jen nélkül fiatalkorúként és tetoválást rendelsz tőlem – folytatom nyugodtan, kedvtelve nézve őt a szégyenében. - Most mit vársz, hogy megtapsoljalak? - kérdezem meg közönyösen, költőien, érzékeltetve, hogy nem jár jól, ha felbosszant, majd a felzizzenő telefonom után nyúlok és megnézem, mit találtak erről a senkiháziról. Legalább a koráról nem hazudott. Visszateszem a készüléket, aztán tovább stírölöm a kölyköt, amint Shinji cigijét szívja. - Mihez akarsz kezdeni a szaros kis életeddel? - kérdezem meg tőle komolyan, erre már nagyon is várva a választ. Nem vagyok egy bébicsősz, de ebben a srácban esetleg lehet valami. Deonnal sem fürödtem be, noha túl későn kezdtem komolyan venni őt, s ha nekiállok ezzel a tökalsóval foglalkozni, folyton rá fog emlékeztetni, ám ha nem teszem meg, elkallódik és mindaz, amit magában rejt, elvész. Valszeg drogos lesz, vagy alkoholista, akiből kifogy az ihlet és szánalmas emberi roncsként döglik meg harminc éves kora előtt, ellenben ha a kipróbálás után még jobban megtetszik, akár kínálhatok neki pár vissza nem térő lehetőséget.
Mélyet sóhajtok, azzal a falatnyi konyhába megyek. Épp csak annyi a hely, hogy meg tudok benne fordulni, arra azonban tökéletes, amire használom. Kávét melegítek, immár két bögrébe, majd egyszínű, zöld szalvétára téve azokat pakolom le a szalon üvegasztalára, mely alatt ott a sok egyszerű ékszer, amelyeket nem érdemes a kirakatba tenni, de szükséges belőlük tartani párat és különféle méretben is. Hozok tejet, cukrot és két kanalat is, majd intek neki, hogy tegye le a kerek fenekét a szemközti székre.
- A pénz nem érték, hanem eszköz, Jeremy – szólalok meg, miközben elveszem a bögrémet anélkül, hogy tejet vagy cukrot tennék bele. - Van, hogy milliókért sem lennék hajlandó foglalkozni valakivel, van, hogy egyetlen jent sem kell fizetnie egy másik személynek, hogy megkapja tőlem, amit akar. Neked felkínálom az utóbbi lehetőségét, de vizsgákért cserébe – közlöm vele nyugodtan, egyenesen belenézve kék szemeibe. - Persze előbb elmondok pár apróságot, hogy tudj mérlegelni. Korodból adódóan már van némi magadhoz való eszed, egyelőre a kiállásoddal is meg vagyok elégedve, de remélem, ez nem minden. Azt látom, hogy értesz néhány számomra kedves dologhoz, és nyilván, ha a kukában végzik a rajzaid otthon, nincs, aki értékelje a beléd szorult tehetséget. Én sem fogok így tenni, ha nem győzöl meg róla, hogy ez bármelyikünknek is fontos – zárom ezzel le monológom ezen részét, majd belekortyolok a kávémba. Imádok játszani ezekkel a suhancokkal, borzolni az idegzetüket, várni, mikor pattan el náluk a húr és mit hoz ki belőlük a sarokba szorítottság. - Kezdj el beszélni magadról – lököm oda neki az elvárásom, közben pedig visszateszem a szalvétára a bögrémet és a rajzasztalomhoz lépek – és rajzolni – folytatom, s papírt, meg pár kéznél lévő rajzeszközt teszek elé. - Annyi időd van, amíg tökéletesre csiszolom a rózsádat és másodjára is megrajzolom kiszínezve. Ez még úgy fél óra, maximum – mondok is egy hozzávetőleges időt, hogy legyen viszonyítási és tervezési alapja. Még én sem tudom, mennyire sok vagy kevés harminc perc a számomra, mert nem csak a rajzolásról van szó, én is el akarom dönteni, ha esetleg meg tud győzni, mihez kezdjek ezzel a taknyosorrúval, mert egyből nem pottyantom az ölébe a lehetőségek garmadát, amit, ha teljesít az elvárásaimnak megfelelően, hajlandó vagyok elé tárni. - Ha letelik és nem találok benned többet, mint amennyit eddig láttam, visszakapod a rajzod, odaadom az enyémet és elhúzhatod a beled, ám nem ajánlom, hogy visszagyere, mert nálam nincs második lehetőség. Egyetlen eséllyel indulsz és ha elbaszod, aztán visszajössz kuncsorogni egy másodikért, elevenen megnyúzlak – közlöm Jeremyvel továbbra is a szemébe nézve, éreztetve vele, hogy nem viccelek.
Bizonyára kezd bizonyossá válni a számára, hogy nem egy egyszerű tetoválómesterbe futott bele, jóval több vagyok annál, hiszen ellenkező esetben már kivágtam volna innen a fizetésképtelensége folytán, ha nem is pont a kora miatt. Komótos léptekkel a toporgóba megyek, megfordítom az ajtón a táblát, majd rá is zárom az ajtót, hogy ha Deonnak vagy Shinjinek épp most jutna eszébe jönni, vagy Eiji unná meg kint a lófrálást, kint tartsam. Most zavartalanul akarok csevegni Jeremyvel, mert kíváncsi vagyok, mit mer és hajlandó elmondani magáról, mit tud és mit akar még tudni. Visszatérek a műhelybe, majd helyet foglalok a székemben és újra kézbe veszem a bögrémet.
- A neved, korod és családi adataid már tudom, meg még pár apróságot – közlöm vele. - Első körben az érdekel, mit mondasz el hasraütésre magadról. A másodikban majd kérdezek – teszem hozzá, közben pedig visszalököm magam a gurulós székkel a rajzasztalomhoz. - Egyelőre felesleges faggatnod, bőven elég tudnod, hogy Tatsukinak szólíthatsz – árulom még el ezt, aztán megadom a szót Jeremynek. Iszom még egy kortyot a keserű léből, aztán leteszem a bögrét és a harmadik lapot is összegyűrve kidobom, hogy immár negyedjére nekiveselkedjek a rózsának.
4.
Jeremy
Mikor nem küld el rögtön, megugrik a szívem. Várom, hogy mit mond, de ahogy nézem, mérlegel, majd megint rám néz, de még mindig nem szólal meg. Mikor végre megteszi, meglep a szavaival.
- Jobb, mintha a kukában végezné, mint otthon – mondom csendesen. A bátyám eddig minden rajzomat kidobta, összetépte vagy elégette, de ezt nem akartam, semmiképpen sem, így kimentettem. – Jeremy – mondom csendesen. Ennyi legyen elég, a vezetéknevem inkább nem használom, ha lehet. Mióta apám elhagyott minket, ki sem ejtettem a számon, már nem is reagálok rá nagyon. Felém lép és talán egy kicsit megijeszt ezzel, de a számban egy cigi landol. Hálásan nézek fel rá, de szavakban már nem sikerül a dolog. - Köszönöm – válaszolom félszegen. Nem vagyok hozzászokva, hogy minden nélkül kapjak valamit, így felsandítok rá, de semmi jelét nem adja, hogy akar bármit, inkább beszélni kezd. – Sosem lopnék. Az bűn, akár tárgyat, akár eszmei dolgot tulajdonítasz el. Rendben, még nincs meg az alkotási stílusom, de nem összelopkodni akarom, hanem megtalálni a sajátom, ami csak az enyém, amit én alkottam meg magamnak – vallom be neki. Talán megérti, talán nem, nem tudom, ő hogyan élhette ezt meg. Biztos neki is kellett némi idő, míg megtalálta a saját stílusát. –A csípőmre szeretném – adom meg az újabb választ, de még nem állt le, sorban kapom a kérdéseket. Mérlegelek, vajon érdemes-e hazudnom, vagy sem, végül úgy döntök, tök mindegy. - Két hónapja múltam tizenkilenc – vallom be neki. Ha megcsinálja, ha nem, ennyi vagyok és kész. De nekiáll rajzolni és ettől egy apró mosoly futja el az ajkaimat, ez azonban nem tart sokáig, mert rögtön jönnek a mocskos anyagiak. Igazából fogalmam sincs, mennyibe fájhat egy ilyen tetkó, de nagyon szeretném, így megadok érte bármit. - Nincs pénzem – közlöm egyszerűen, leszegett fejjel. Lehet, most hajít ki mindenestül, elviselem, de akkor sincs, és nem sok mindent tudok felkínálni, ha megcsinálja nekem a dolgot. Újabbat szippantok az édes dohányból, finom, kifejezetten jó. Várom, hogy mondjon valamit, inkább rá se nézek. Már felkészültem mindenre, arra is, ha elfogadja, arra is, ha nem. Viszont ha megcsinálja, hálás leszek, és ezt kifejezni is hajlandó vagyok valahogyan.
Mikor nem küld el rögtön, megugrik a szívem. Várom, hogy mit mond, de ahogy nézem, mérlegel, majd megint rám néz, de még mindig nem szólal meg. Mikor végre megteszi, meglep a szavaival.
- Jobb, mintha a kukában végezné, mint otthon – mondom csendesen. A bátyám eddig minden rajzomat kidobta, összetépte vagy elégette, de ezt nem akartam, semmiképpen sem, így kimentettem. – Jeremy – mondom csendesen. Ennyi legyen elég, a vezetéknevem inkább nem használom, ha lehet. Mióta apám elhagyott minket, ki sem ejtettem a számon, már nem is reagálok rá nagyon. Felém lép és talán egy kicsit megijeszt ezzel, de a számban egy cigi landol. Hálásan nézek fel rá, de szavakban már nem sikerül a dolog. - Köszönöm – válaszolom félszegen. Nem vagyok hozzászokva, hogy minden nélkül kapjak valamit, így felsandítok rá, de semmi jelét nem adja, hogy akar bármit, inkább beszélni kezd. – Sosem lopnék. Az bűn, akár tárgyat, akár eszmei dolgot tulajdonítasz el. Rendben, még nincs meg az alkotási stílusom, de nem összelopkodni akarom, hanem megtalálni a sajátom, ami csak az enyém, amit én alkottam meg magamnak – vallom be neki. Talán megérti, talán nem, nem tudom, ő hogyan élhette ezt meg. Biztos neki is kellett némi idő, míg megtalálta a saját stílusát. –A csípőmre szeretném – adom meg az újabb választ, de még nem állt le, sorban kapom a kérdéseket. Mérlegelek, vajon érdemes-e hazudnom, vagy sem, végül úgy döntök, tök mindegy. - Két hónapja múltam tizenkilenc – vallom be neki. Ha megcsinálja, ha nem, ennyi vagyok és kész. De nekiáll rajzolni és ettől egy apró mosoly futja el az ajkaimat, ez azonban nem tart sokáig, mert rögtön jönnek a mocskos anyagiak. Igazából fogalmam sincs, mennyibe fájhat egy ilyen tetkó, de nagyon szeretném, így megadok érte bármit. - Nincs pénzem – közlöm egyszerűen, leszegett fejjel. Lehet, most hajít ki mindenestül, elviselem, de akkor sincs, és nem sok mindent tudok felkínálni, ha megcsinálja nekem a dolgot. Újabbat szippantok az édes dohányból, finom, kifejezetten jó. Várom, hogy mondjon valamit, inkább rá se nézek. Már felkészültem mindenre, arra is, ha elfogadja, arra is, ha nem. Viszont ha megcsinálja, hálás leszek, és ezt kifejezni is hajlandó vagyok valahogyan.
3.
Tatsuki
Kétkedően felvonom a szemöldököm, mikor közli, hogy nem gyerek már. Tényleg? És mégis mennyinek mered hazudni magad? Tizenhétnél semmiképp sem mondanám többnek, de azt is némileg eltúlzottnak érzem. Mit hisz, hogy viccelek? Hogy nem vágok ki minden nap legalább egy kiskorút innen? Hogy nem mind azt mondja, már húsz, vagy ahhoz nagyon közeli, de véletlenül sem gyerek? Áh… méghogy egyedi akar lenni… A nekem nyújtott lapot azonban elveszem és alaposan szemügyre veszem, s nem csak azt, hanem arra a fél pillanatra a kezét is, míg odaadja nekem a rajzot. Kétség sem férhet hozzá, hogy ő firkálta, mert a keze elárulja, hogy ezzel foglalkozik és egészen ügyes is. Miközben jegyzem meg a rózsa vonalait, beleszívok újra a cigimbe.
Ez váratlanul ért. A kölyökben van tehetség és elképzelése is van. De ettől máris szarok a saját elveimre és egy kiskorúra varrok? Felpillantok rá, mert a döntés nem egyszerű és látnom kell a képét, hogy dűlőre jussak. Akarja, ehhez sem fér kétség és nem csak azért, mert tetszik neki, hanem mert jelent is számára valamit. Ráadásul a cigim után sóvárog. Na szép, még kunyerál is a tekintetével. Fasza…
Sürget, de tekintetem fel sem emelem a lapról, továbbra is a rózsát tanulmányozom, mert fontos tudnom, meg tudom-e rajzolni így. Le bírom utánozni, ez biztos, de nem egy egyszerű kopírozást akarok, hanem hogy ha mégis úgy döntenék, hogy megszegem a saját szabályaimat, akkor amit belevarrok a bőrébe, az pontosan így nézzen ki és ezt a kellemes hatást keltse. Csak azért pillantok fel rá, hogy újra megnézzem az arcát magamnak, hátha ilyen közelségből jobban meg tudom ítélni a korát. Nem tizenhat, kicsit több, de biztosan nincsen húsz. Ráadásul… ha jól látom… a farkamat stíröli. Ümm… van vér a pucájában…
A suhanc persze nem bírja ki nyugton, újra a műveimre tapadó tekintettel toporogja körbe a szalonom egy részét, én pedig eloltom a csikkem és az asztalomra teszem a tőle kapott lapot.
- Vétek egy ilyen finom munkát zsebbe gyűrni, tudod? – kérdezem meg tőle kurtán, kicsit talán kevésbé kemény hangon, mint ahogy eddig szóltam hozzá. – Neved? – teszem fel a következő kérdésemet, hiszen ez alapján a későbbiekben el tudok indulni. Kihúzok egy újabb szálat Shinji cigijéből, majd komótosan meggyújtom és odalépek a törpéhez, s a szájába dugom. Ezt most megkapja a szép szeméért, aztán ha nem nyugszik le, bevasalom rajta a legapróbb adósságát is, amit felhalmoz nálam bármivel. – Remélem, ezentúl nem az én fejemből akarsz dolgozni, mert megnyúzlak – mondom neki heccelve, mégis komolyan, miközben felnézek a képeimre. A büszkeségeim vannak kint, a legjobban sikerült ábrák. Köztük van a Deonnak tervezett paci, a karikatúrához hasonló macskaalak, s noha nem sikerült annyira tökéletesen visszaadom, hiszen sosem láttam olyan ájtatos pofával Ayakot, mint ahogy elképzeltem, de maga a rajz jó lett. – Hova akarod? – kérdem oda a srácnak a következő kérdést, miközben visszalépdelek az asztalomhoz és egy üres lapot kerítve, ceruzát véve a kezembe leülök, hogy először papírra átrajzoljam. Sejtem, hogy készpénznek veszi, de míg megalkotom, eldöntöm, megvarrom-e a bőrén. – Hány éves vagy úgy mégis? – szólalok meg alkotás közben. – És mit gondolsz, ez mennyibe kerülne neked? A tetoválás nem olcsó mulatság, főleg, ha esetlegesen színesben kérnéd a mintát – magyarázom.
Maga a rózsa nem bonyolult, csak azokat a finom vonásokat kell pontosan eltalálnom, amivel ő rajzolta meg őket, s mivel ez elsőre nem sikerül, az első lap megy összegyűrve a szemétbe. A második próbálkozás már közelebb kerül az eredetihez, de már a fő vonalakat meghúzva érzem, hogy még nem állt rá a kezem, ezért azt is kihajítom és ugrom neki harmadjára is.
Kétkedően felvonom a szemöldököm, mikor közli, hogy nem gyerek már. Tényleg? És mégis mennyinek mered hazudni magad? Tizenhétnél semmiképp sem mondanám többnek, de azt is némileg eltúlzottnak érzem. Mit hisz, hogy viccelek? Hogy nem vágok ki minden nap legalább egy kiskorút innen? Hogy nem mind azt mondja, már húsz, vagy ahhoz nagyon közeli, de véletlenül sem gyerek? Áh… méghogy egyedi akar lenni… A nekem nyújtott lapot azonban elveszem és alaposan szemügyre veszem, s nem csak azt, hanem arra a fél pillanatra a kezét is, míg odaadja nekem a rajzot. Kétség sem férhet hozzá, hogy ő firkálta, mert a keze elárulja, hogy ezzel foglalkozik és egészen ügyes is. Miközben jegyzem meg a rózsa vonalait, beleszívok újra a cigimbe.
Ez váratlanul ért. A kölyökben van tehetség és elképzelése is van. De ettől máris szarok a saját elveimre és egy kiskorúra varrok? Felpillantok rá, mert a döntés nem egyszerű és látnom kell a képét, hogy dűlőre jussak. Akarja, ehhez sem fér kétség és nem csak azért, mert tetszik neki, hanem mert jelent is számára valamit. Ráadásul a cigim után sóvárog. Na szép, még kunyerál is a tekintetével. Fasza…
Sürget, de tekintetem fel sem emelem a lapról, továbbra is a rózsát tanulmányozom, mert fontos tudnom, meg tudom-e rajzolni így. Le bírom utánozni, ez biztos, de nem egy egyszerű kopírozást akarok, hanem hogy ha mégis úgy döntenék, hogy megszegem a saját szabályaimat, akkor amit belevarrok a bőrébe, az pontosan így nézzen ki és ezt a kellemes hatást keltse. Csak azért pillantok fel rá, hogy újra megnézzem az arcát magamnak, hátha ilyen közelségből jobban meg tudom ítélni a korát. Nem tizenhat, kicsit több, de biztosan nincsen húsz. Ráadásul… ha jól látom… a farkamat stíröli. Ümm… van vér a pucájában…
A suhanc persze nem bírja ki nyugton, újra a műveimre tapadó tekintettel toporogja körbe a szalonom egy részét, én pedig eloltom a csikkem és az asztalomra teszem a tőle kapott lapot.
- Vétek egy ilyen finom munkát zsebbe gyűrni, tudod? – kérdezem meg tőle kurtán, kicsit talán kevésbé kemény hangon, mint ahogy eddig szóltam hozzá. – Neved? – teszem fel a következő kérdésemet, hiszen ez alapján a későbbiekben el tudok indulni. Kihúzok egy újabb szálat Shinji cigijéből, majd komótosan meggyújtom és odalépek a törpéhez, s a szájába dugom. Ezt most megkapja a szép szeméért, aztán ha nem nyugszik le, bevasalom rajta a legapróbb adósságát is, amit felhalmoz nálam bármivel. – Remélem, ezentúl nem az én fejemből akarsz dolgozni, mert megnyúzlak – mondom neki heccelve, mégis komolyan, miközben felnézek a képeimre. A büszkeségeim vannak kint, a legjobban sikerült ábrák. Köztük van a Deonnak tervezett paci, a karikatúrához hasonló macskaalak, s noha nem sikerült annyira tökéletesen visszaadom, hiszen sosem láttam olyan ájtatos pofával Ayakot, mint ahogy elképzeltem, de maga a rajz jó lett. – Hova akarod? – kérdem oda a srácnak a következő kérdést, miközben visszalépdelek az asztalomhoz és egy üres lapot kerítve, ceruzát véve a kezembe leülök, hogy először papírra átrajzoljam. Sejtem, hogy készpénznek veszi, de míg megalkotom, eldöntöm, megvarrom-e a bőrén. – Hány éves vagy úgy mégis? – szólalok meg alkotás közben. – És mit gondolsz, ez mennyibe kerülne neked? A tetoválás nem olcsó mulatság, főleg, ha esetlegesen színesben kérnéd a mintát – magyarázom.
Maga a rózsa nem bonyolult, csak azokat a finom vonásokat kell pontosan eltalálnom, amivel ő rajzolta meg őket, s mivel ez elsőre nem sikerül, az első lap megy összegyűrve a szemétbe. A második próbálkozás már közelebb kerül az eredetihez, de már a fő vonalakat meghúzva érzem, hogy még nem állt rá a kezem, ezért azt is kihajítom és ugrom neki harmadjára is.
3.
Jeremy
Egyre jobban elfog a félelem, ahogy a férfit figyelem. Mikor kettesben maradunk, még rosszabb lesz a helyzet, de nem is tudom, mitől félek igazán, hogy visszautasítja az ajánlatom, vagy attól, hogy nem. De most már csakazértis megpróbálom.
- Nem vagyok gyerek, akármennyire is annak nézek ki – szögezem le csendben. Dehogynem, az vagyok, de ezt most akarom, és ha kell, tudok a koromnak megfelelően viselkedni. – És ezt szeretném – teszem hozzá csendesen és a kezébe nyomok egy rajzot, amit eddig a zsebemben rejtegettem. A sajátom és éppen ezért szeretném magamon látni. Csak egy rózsa, de nekem sokat jelent, mert valahol engem szimbolizál. A tüskék, amik a támadásra utalnak, a ki nem nyílt bimbó, ami még bennem lehet és az, amit már elértem, a kifejlett szirmok. Szeretem ezt a képet, talán az első olyan, amivel meg vagyok elégedve és igenis szeretném, ha örökre az enyém maradna. Azért jöttem ide, mert hallomásból tudom, hogy ez a férfi jó, ha nem a legjobb, és talán képes ezt a virágot így visszaadni nekem. Ez csak az enyém lenne, végre valami, ami megmutatja, ki vagyok. Nem egy szajha, nem egy ágyas, aki bárkinek a lepedője lesz egy éjszakára, hanem van bennem több is, amit megmutatnék a világnak. Kész tervvel jöttem be, de nem tudom, hogy most nem dörgöli-e a képembe, hogy ez egy nagy szar és húzzak innen a fenébe. Ha ő is azt mondja, hogy tehetségtelen vagyok, akkor felhagyok ezzel az egésszel.
Közben a cigijének illata betölti a teret és érzem, hogy összefut a nyál a számba és talán az arcomra is kiül a sóvárgás. Annyira finom illata van és most még többet adnék némi nikotinért is. Most megnyugtatna és adna némi biztos talajt. Újratúrom a zsebem, de már tényleg nincs egyetlen szálam sem. Hát ezt jól megcsináltad, Jeremy, legközelebb talán gondolkodnod is kéne.
- Szóval? – kérdezek rá halkan. Nem tudom, mit gondol, de tudni akarom. Most rövid úton lerázhat, de talán nem fogja megtenni. Nem akarom, hogy megtegye. Haza úgyse mennék, de akkor meg hova? Nincs kedvem lődörögni sem és talán összeköthetném a kellemeset a hasznossal. Persze az tőle is függ. És amilyen szemekkel nézett rám, nem vagyok biztos a sikerben. Inkább a csípője tájékát fixírozom, könnyebb, mint a szemébe nézni és látni benne, hogy mennyire béna vagyok. Így talán kevésbé fog fájni, mikor elküld a fenébe és leszólja a rajzomat.
Várok, csendesen, de ez így nem megy nekem, tehát mozdulok, megint a falat kezdem el nézni, a rajzokat, képeket. Beiszom a látványt, mert lehet, már csak pár percem van itt, pedig mindenre kíváncsi vagyok, és jó mélyen meg is akarom őrizni magamban. Nem vagyok valami türelmes, sosem voltam, szóval ha nem mond semmit, akkor percek múlva megfordulok és elhúzok innen.
Egyre jobban elfog a félelem, ahogy a férfit figyelem. Mikor kettesben maradunk, még rosszabb lesz a helyzet, de nem is tudom, mitől félek igazán, hogy visszautasítja az ajánlatom, vagy attól, hogy nem. De most már csakazértis megpróbálom.
- Nem vagyok gyerek, akármennyire is annak nézek ki – szögezem le csendben. Dehogynem, az vagyok, de ezt most akarom, és ha kell, tudok a koromnak megfelelően viselkedni. – És ezt szeretném – teszem hozzá csendesen és a kezébe nyomok egy rajzot, amit eddig a zsebemben rejtegettem. A sajátom és éppen ezért szeretném magamon látni. Csak egy rózsa, de nekem sokat jelent, mert valahol engem szimbolizál. A tüskék, amik a támadásra utalnak, a ki nem nyílt bimbó, ami még bennem lehet és az, amit már elértem, a kifejlett szirmok. Szeretem ezt a képet, talán az első olyan, amivel meg vagyok elégedve és igenis szeretném, ha örökre az enyém maradna. Azért jöttem ide, mert hallomásból tudom, hogy ez a férfi jó, ha nem a legjobb, és talán képes ezt a virágot így visszaadni nekem. Ez csak az enyém lenne, végre valami, ami megmutatja, ki vagyok. Nem egy szajha, nem egy ágyas, aki bárkinek a lepedője lesz egy éjszakára, hanem van bennem több is, amit megmutatnék a világnak. Kész tervvel jöttem be, de nem tudom, hogy most nem dörgöli-e a képembe, hogy ez egy nagy szar és húzzak innen a fenébe. Ha ő is azt mondja, hogy tehetségtelen vagyok, akkor felhagyok ezzel az egésszel.
Közben a cigijének illata betölti a teret és érzem, hogy összefut a nyál a számba és talán az arcomra is kiül a sóvárgás. Annyira finom illata van és most még többet adnék némi nikotinért is. Most megnyugtatna és adna némi biztos talajt. Újratúrom a zsebem, de már tényleg nincs egyetlen szálam sem. Hát ezt jól megcsináltad, Jeremy, legközelebb talán gondolkodnod is kéne.
- Szóval? – kérdezek rá halkan. Nem tudom, mit gondol, de tudni akarom. Most rövid úton lerázhat, de talán nem fogja megtenni. Nem akarom, hogy megtegye. Haza úgyse mennék, de akkor meg hova? Nincs kedvem lődörögni sem és talán összeköthetném a kellemeset a hasznossal. Persze az tőle is függ. És amilyen szemekkel nézett rám, nem vagyok biztos a sikerben. Inkább a csípője tájékát fixírozom, könnyebb, mint a szemébe nézni és látni benne, hogy mennyire béna vagyok. Így talán kevésbé fog fájni, mikor elküld a fenébe és leszólja a rajzomat.
Várok, csendesen, de ez így nem megy nekem, tehát mozdulok, megint a falat kezdem el nézni, a rajzokat, képeket. Beiszom a látványt, mert lehet, már csak pár percem van itt, pedig mindenre kíváncsi vagyok, és jó mélyen meg is akarom őrizni magamban. Nem vagyok valami türelmes, sosem voltam, szóval ha nem mond semmit, akkor percek múlva megfordulok és elhúzok innen.
2.
Tatsuki
Amiben biztos vagyok, hogy a betévedt kölyöknek nagyon tetszik a szalon és engem is jó alaposan szemügyre vett. Ritka az olyan srác, mint ők, Deon, Shinji, Eiji és ez a tökalsó. Már csak az kéne, hogy a nyakamba akasztott „tanítvány” is megjelenjen. Bár, ha jobban belegondolok, talán lekötnék egymást és elhúznának a büdös picsába, s nem engem nyúznának a gyerekes hülyeségeikkel. Mindenesetre ez a suhanc is fél tőlem egy kicsit, ahogy Eiji is. Nem is csodálom, Deonon és Shinjin kívül senkivel nem vagyok igazából kedves, a vendégeimmel puszta udvariasság, amiket teszek, hiszen ha modortalanul viselkedem velük, búcsút is inthetek nekik. Ez a kölyök azonban furcsa, elmosolyodik. Vagy hibbant, vagy próbál jópofát vágni, de még az is lehet, hogy mazochista, esetleg annyira feszeng, hogy ennyire futja tőle. A nyelve is megered, úgy veti oda nekem a szavakat, mintha ő lenne itt a valaki. Amint a szöszi csaj elpárolgott innen, helyre teszem ennek a seggdugónak az agyát, aztán kibaszom innen, hogy a lába se éri a földet, mert nekem egy tizenéves takonypóc nem fog ugatni.
Bár… ha azt veszem, még a végén deja vüm lesz. Egy pillanatra vigyor kúszik a számra, ám amint nem takarja arcom a függöny, már segítőkészséget erőltetek a képemre. Szerencsére a szuka nem marad tovább, magára ölti a kabátkáját, karjára akasztja kis méretű táskáját, majd elköszön és lelép. A srác meg csak ácsorog a szalonomban, még mindig megbabonázva a munkáimat bámulja, aztán amint kettesben maradunk, felém fordul. Szerencséje, hogy nem röhögte ki a szöszit, mert bár tényleg nevetségesen festett, ha megsérti az én területemen, kénytelen lettem volna megruházni. Ráadásul kioktat és valami olyasmit mond, amitől felröhögök.
- Maradandót, amire felfigyelnek az emberek? – kérdezem kétkedve, még mindig pukkadva a röhögéstől. A vakarcsok viccesek egytől egyig. Persze azért igyekszem némi komolyságot erőltetni az arcomra, mert még a végén ideszarik félelmében. Nem t’om, miért nem húz el, talán egyelőre jobban akar tőlem valamit, mintsem feladja. Vagy van odakint valaki, aki miatt vállalja a lelki terrort is? Ez a gondolat szöget üt a fejemben, miközben a helyére pakolom az eszközeimet, előkeresem a telefonomat a rajzasztalomon uralkodó kuplerájból. Hamar megy, csak pár lapot kell félresöpörnöm, aztán már hívhatom is Eijit. – Merre kódorogsz? – kérdezem meg, mikor beleszól egy mogorva „Tessék.”-et.
- Nem messze a szalontól. Miért?
- Nézz körül a környéken és ha valamire felfigyeltél, hívj vissza – utasítom, azzal kinyomom a telefont és visszaejtem hanyag mozdulattal, mégis puhán, ezért nem koppan nagyot az asztal lapján. Imádom szívatni a kölyköt, újabban ez is a hobbim része, ő meg érzi, hogy a fél napját hulla fölöslegesen robotolja végig, csupán a hecc kedvéért dolgoztatom, mégis kénytelen minden óhajomnak engedelmeskedni, ha nem akar visszakerülni abba a fertőbe a seggét kínálni vadidegeneknek.
No de mit kezdjek ezzel itt? Mitől félsz, babám, hogy megesz a farkas? Nem kóricálnak erre éhes vadak, nyugodtan szedheted a sátorfádat és húzhatsz a francba anyád szoknyája alá. Nem, persze, hogy nem, mert a kamaszoknak nagy pofát adnak és annyi makacsságot, amivel felbasszák az agyam. Maradandót, mi? Nem vagyok egy erkölcscsősz, de egy tizenévesnek, legyen az tizenöt, vagy tizenkilenc, nem fogok semmit a bőrére varrni. Nekem is vannak elveim, bármilyen furcsán is hangzik, úgyhogy azt is magasról szarom le, ha milliókat ajánlj, hogy egy szépséges ábra kerüljön a bőrére. Én nem adom a nevem egy ilyen munkához, pénzért pedig főleg nem.
Miközben morgolódom magamban, cigarettát húzok elő. Néha még hiányzik az édes-mentolos, de ahogy eldöntöttem, hogy igenis megteszem azokat a lépéseket, hogy kiszálljak a mókuskerékből, letettem. Most Shinji itt hagyott dobozából pusztítok egy szálat, úgy döntöttem, ezért hamarosan az elhalt füstölőillatot kellemes koktél illatú füst fogja felváltani. Közben oda-odasandítok hívatlan vendégemre, várva, hátha kiböki, mégis mi a picsát keres még itt. Valami feltűnőt akar? Írja fel alkoholos filccel a homlokára, hogy „LOOSER”, az elég feltűnő, kifejező és nem túl végleges ahhoz, hogy mindig megmaradjon. Ha nagyon akarja, ennyire még én is hajlandó vagyok, cikornyás betűkkel felírom neki, csak húzzon már el.
- Tetoválásról húsz év alatt ne is álmodj – közlöm vele keményen, immár a rajzasztalomnak dőlve, majd lepergetem a cigimről a hamut. – Pirszinghez pedig szerintem túl kicsi vagy – teszem hozzá, hogy végre témán legyünk. – Ez nem valami játszótér, kölyök, azt az utca végén találsz – folytatom könnyedén. – Napjában rakom ki innen a hozzád hasonló, feltűnési viszketegségben szenvedő és „egyedi akarok lenni, ezért akarok egy pirszinget vagy tetkót” elgondolású takonyorrúakat, úgyhogy ne raboljuk egymás idejét – kérem meg rá magamhoz viszonyítottan szép modorban, miközben folyamatosan őt nézem.
Ha valamit, akkor azt el kell ismernem, hogy vonzó egy kölyök, de mindigis gyengém volt az olyan típus, mint ő is. Vékony, kicsi, törékeny, aranyos, makacs, lázadó, … Az ilyeneket mindig kifejezetten nagy élvezet betörni és eldobni, mint a használt óvszert. De ritka olyan kincs, amelyikben van is tűz és még tud is valamint, mint Deon. Bár ő már régóta nem a kawaii jelző birtokosa, és kinőtt szerencsére elég gyorsan a szösziségből, amitől ugyan tényleg édes volt, de borzalmasan állt neki az a szín olyan dózisban, amiben alkalmazta. Így, hogy trikolor a feje, viszont dögös.
Egyedit akarsz, te tökfej? Találd meg a saját stílusod. De minek ez a baromkodás? Nem is értem… Shinji például cseppet sem feltűnő, sőt, így, hogy lassan kikopik a hajából a szőke és a feketét sem újítja meg, kezd teljesen átlagossá válni, mégsem tudom azt mondani rá, hogy találnék belőle egy tucatnyit. Van benne valami különös és vonzó, amitől stílusossá válik. De hogy mi, még mindig nem tudom. Na kölyök, neked azzal a két sráccal kéne találkoznod, hátha megérted, mitől döglik a légy, mert ez a kettő ért valamihez és ér is valamit.
Amiben biztos vagyok, hogy a betévedt kölyöknek nagyon tetszik a szalon és engem is jó alaposan szemügyre vett. Ritka az olyan srác, mint ők, Deon, Shinji, Eiji és ez a tökalsó. Már csak az kéne, hogy a nyakamba akasztott „tanítvány” is megjelenjen. Bár, ha jobban belegondolok, talán lekötnék egymást és elhúznának a büdös picsába, s nem engem nyúznának a gyerekes hülyeségeikkel. Mindenesetre ez a suhanc is fél tőlem egy kicsit, ahogy Eiji is. Nem is csodálom, Deonon és Shinjin kívül senkivel nem vagyok igazából kedves, a vendégeimmel puszta udvariasság, amiket teszek, hiszen ha modortalanul viselkedem velük, búcsút is inthetek nekik. Ez a kölyök azonban furcsa, elmosolyodik. Vagy hibbant, vagy próbál jópofát vágni, de még az is lehet, hogy mazochista, esetleg annyira feszeng, hogy ennyire futja tőle. A nyelve is megered, úgy veti oda nekem a szavakat, mintha ő lenne itt a valaki. Amint a szöszi csaj elpárolgott innen, helyre teszem ennek a seggdugónak az agyát, aztán kibaszom innen, hogy a lába se éri a földet, mert nekem egy tizenéves takonypóc nem fog ugatni.
Bár… ha azt veszem, még a végén deja vüm lesz. Egy pillanatra vigyor kúszik a számra, ám amint nem takarja arcom a függöny, már segítőkészséget erőltetek a képemre. Szerencsére a szuka nem marad tovább, magára ölti a kabátkáját, karjára akasztja kis méretű táskáját, majd elköszön és lelép. A srác meg csak ácsorog a szalonomban, még mindig megbabonázva a munkáimat bámulja, aztán amint kettesben maradunk, felém fordul. Szerencséje, hogy nem röhögte ki a szöszit, mert bár tényleg nevetségesen festett, ha megsérti az én területemen, kénytelen lettem volna megruházni. Ráadásul kioktat és valami olyasmit mond, amitől felröhögök.
- Maradandót, amire felfigyelnek az emberek? – kérdezem kétkedve, még mindig pukkadva a röhögéstől. A vakarcsok viccesek egytől egyig. Persze azért igyekszem némi komolyságot erőltetni az arcomra, mert még a végén ideszarik félelmében. Nem t’om, miért nem húz el, talán egyelőre jobban akar tőlem valamit, mintsem feladja. Vagy van odakint valaki, aki miatt vállalja a lelki terrort is? Ez a gondolat szöget üt a fejemben, miközben a helyére pakolom az eszközeimet, előkeresem a telefonomat a rajzasztalomon uralkodó kuplerájból. Hamar megy, csak pár lapot kell félresöpörnöm, aztán már hívhatom is Eijit. – Merre kódorogsz? – kérdezem meg, mikor beleszól egy mogorva „Tessék.”-et.
- Nem messze a szalontól. Miért?
- Nézz körül a környéken és ha valamire felfigyeltél, hívj vissza – utasítom, azzal kinyomom a telefont és visszaejtem hanyag mozdulattal, mégis puhán, ezért nem koppan nagyot az asztal lapján. Imádom szívatni a kölyköt, újabban ez is a hobbim része, ő meg érzi, hogy a fél napját hulla fölöslegesen robotolja végig, csupán a hecc kedvéért dolgoztatom, mégis kénytelen minden óhajomnak engedelmeskedni, ha nem akar visszakerülni abba a fertőbe a seggét kínálni vadidegeneknek.
No de mit kezdjek ezzel itt? Mitől félsz, babám, hogy megesz a farkas? Nem kóricálnak erre éhes vadak, nyugodtan szedheted a sátorfádat és húzhatsz a francba anyád szoknyája alá. Nem, persze, hogy nem, mert a kamaszoknak nagy pofát adnak és annyi makacsságot, amivel felbasszák az agyam. Maradandót, mi? Nem vagyok egy erkölcscsősz, de egy tizenévesnek, legyen az tizenöt, vagy tizenkilenc, nem fogok semmit a bőrére varrni. Nekem is vannak elveim, bármilyen furcsán is hangzik, úgyhogy azt is magasról szarom le, ha milliókat ajánlj, hogy egy szépséges ábra kerüljön a bőrére. Én nem adom a nevem egy ilyen munkához, pénzért pedig főleg nem.
Miközben morgolódom magamban, cigarettát húzok elő. Néha még hiányzik az édes-mentolos, de ahogy eldöntöttem, hogy igenis megteszem azokat a lépéseket, hogy kiszálljak a mókuskerékből, letettem. Most Shinji itt hagyott dobozából pusztítok egy szálat, úgy döntöttem, ezért hamarosan az elhalt füstölőillatot kellemes koktél illatú füst fogja felváltani. Közben oda-odasandítok hívatlan vendégemre, várva, hátha kiböki, mégis mi a picsát keres még itt. Valami feltűnőt akar? Írja fel alkoholos filccel a homlokára, hogy „LOOSER”, az elég feltűnő, kifejező és nem túl végleges ahhoz, hogy mindig megmaradjon. Ha nagyon akarja, ennyire még én is hajlandó vagyok, cikornyás betűkkel felírom neki, csak húzzon már el.
- Tetoválásról húsz év alatt ne is álmodj – közlöm vele keményen, immár a rajzasztalomnak dőlve, majd lepergetem a cigimről a hamut. – Pirszinghez pedig szerintem túl kicsi vagy – teszem hozzá, hogy végre témán legyünk. – Ez nem valami játszótér, kölyök, azt az utca végén találsz – folytatom könnyedén. – Napjában rakom ki innen a hozzád hasonló, feltűnési viszketegségben szenvedő és „egyedi akarok lenni, ezért akarok egy pirszinget vagy tetkót” elgondolású takonyorrúakat, úgyhogy ne raboljuk egymás idejét – kérem meg rá magamhoz viszonyítottan szép modorban, miközben folyamatosan őt nézem.
Ha valamit, akkor azt el kell ismernem, hogy vonzó egy kölyök, de mindigis gyengém volt az olyan típus, mint ő is. Vékony, kicsi, törékeny, aranyos, makacs, lázadó, … Az ilyeneket mindig kifejezetten nagy élvezet betörni és eldobni, mint a használt óvszert. De ritka olyan kincs, amelyikben van is tűz és még tud is valamint, mint Deon. Bár ő már régóta nem a kawaii jelző birtokosa, és kinőtt szerencsére elég gyorsan a szösziségből, amitől ugyan tényleg édes volt, de borzalmasan állt neki az a szín olyan dózisban, amiben alkalmazta. Így, hogy trikolor a feje, viszont dögös.
Egyedit akarsz, te tökfej? Találd meg a saját stílusod. De minek ez a baromkodás? Nem is értem… Shinji például cseppet sem feltűnő, sőt, így, hogy lassan kikopik a hajából a szőke és a feketét sem újítja meg, kezd teljesen átlagossá válni, mégsem tudom azt mondani rá, hogy találnék belőle egy tucatnyit. Van benne valami különös és vonzó, amitől stílusossá válik. De hogy mi, még mindig nem tudom. Na kölyök, neked azzal a két sráccal kéne találkoznod, hátha megérted, mitől döglik a légy, mert ez a kettő ért valamihez és ér is valamit.
2.
Jeremy
Hihetetlenül jól néz ki ez a szalon és a képek, a tulajdonos láthatóan nem kispályás és nem most kezdte a művészkedést, nem csak a rajzai, a tetoválásai is beszélni tudnának. Annyira beleszédülök a látványba, hogy észre sem veszem, hogy valaki belépett a helyiségbe, csak amikor megszólal mély hangján. Hirtelen nagyot ugrok és meglepetten kapom felé fejemet, de a csodálkozás kiül az arcomra. A férfi hatalmas, legalább két fejjel nagyobb nálam, ráadásul a haja is… Talán egy kicsit furcsa nekem. Szemem azonnal inni kezdi a látványát, végigpásztázza az arcát, a piercingjeit, a sebhelyet, majd lejjebb vándorol a nyakára, kezére. Hirtelen nem is tudom eldönteni, mit tegyek, az agyam azt súgja, meneküljek, amíg tudok, pláne, hogy nincs egy vasam sem és ez a faszi nem valami pojáca, tehát lehet, hogy itt az alkum tárgya semmit nem ér. Végül tekintetem az övét keresi és abban minden van, csak kedvesség nem. Látom, hogy nem lát itt szívesen, és mindjárt meg is kapom a választ, miért nem. Talán nem ezt várta, de halvány mosoly fut át ajkaimon. Vajon hány évesnek nézhet, tizenöt? Hát nagyon téved, ha azt hiszi, hogy így lenne.
- Szerintem a lehető legjobb helyen járok – vetem oda már kicsit bátrabban. Abból nem eszik, hogy most félősen megfutamodom, ha már eljöttem idáig. Amúgy is kint hideg van és cigim sincs már, így meg igazán menni sem akarok sehova. Ám ekkor egy hang szólítja, most már a nevét is tudom. Ellenségesen villan meg a szeme, majd úgy szól hozzám, mintha egy korcs lennék, aki minimum kirabolja majd az üzletet. Ezt ugyanilyen ellenségesen viselem én is, nem vagyok valami mitugrász tolvaj, aki csak valami ékszert akar magának. Jó, bennem van ez is, de azért nem vagyok az a típus, aki elemelne valamit. Még akkor sem tettem, mikor hetekig nem mentem haza és így enni sem nagyon kaptam senkitől. Mindegy, mert mire válaszolnék, addigra eltűnik egy függöny mögött. Mesés.
Visszafordulok a képekhez és tovább szemlélem őket. Még mindig tartok ettől a férfitól, nem is kicsit, de nem fogok most már megfutamodni. Így meg pláne nem. Egyébként is nehezen viselem, ha valaki így néz rám, hát még most. Elvileg én vagyok a vevő és neki nem kell tudnia, hogy nem nagyon tudok mit áruba bocsátani, szóval nem értem, miért akar kidobni rögtön, illetve inkább elijeszteni. Közelebb lépek a falhoz. Csodálatosan dolgozik, nagyon tetszenek a képei, az ábrák és a tetoválások is. Igazából még azt sem tudom, mit szeretnék, csak azt, hogy valami vagányat és maradandót.
Ekkor megint kilép a függöny mögül, de maga előtt egy ribinek tűnő lányt terelget. Kik meg nem fordulnak nála... Felszalad a szemöldököm, ahogy a lányt szemlélem és alig tudom elfojtani a nevetést, de végül csak egy önelégült mosoly jelenik meg az arcomon. Mire nem képesek a nők, ez a cicababa meg főleg. Még jó, hogy nem vonzanak, mert most biztos kiábrándultam volna belőlük. Amint kilép a leányzó az ajtón, a férfi felé fordulok.
- Nem vagyok tolvaj – utalok az előző felszólítására. – Viszont azért jöttem, mert szeretnék valami maradandót csináltatni, valami olyat, amire felfigyelnek az emberek – mondom komolyan a férfi szemébe nézve. Lehet, hogy most szemberöhög, de kibírom, amíg nem dob ki innen. Bár megfordul a fejemben megint, hogy jobb lenne menekülni, de végül állom a sarat, bár érzem, hogy azért némi félelem benne van a tartásomban, ahogy a szememben is látszik. Mindegy, most ő lép és jobb, ha megvárom, mi lesz.
Hihetetlenül jól néz ki ez a szalon és a képek, a tulajdonos láthatóan nem kispályás és nem most kezdte a művészkedést, nem csak a rajzai, a tetoválásai is beszélni tudnának. Annyira beleszédülök a látványba, hogy észre sem veszem, hogy valaki belépett a helyiségbe, csak amikor megszólal mély hangján. Hirtelen nagyot ugrok és meglepetten kapom felé fejemet, de a csodálkozás kiül az arcomra. A férfi hatalmas, legalább két fejjel nagyobb nálam, ráadásul a haja is… Talán egy kicsit furcsa nekem. Szemem azonnal inni kezdi a látványát, végigpásztázza az arcát, a piercingjeit, a sebhelyet, majd lejjebb vándorol a nyakára, kezére. Hirtelen nem is tudom eldönteni, mit tegyek, az agyam azt súgja, meneküljek, amíg tudok, pláne, hogy nincs egy vasam sem és ez a faszi nem valami pojáca, tehát lehet, hogy itt az alkum tárgya semmit nem ér. Végül tekintetem az övét keresi és abban minden van, csak kedvesség nem. Látom, hogy nem lát itt szívesen, és mindjárt meg is kapom a választ, miért nem. Talán nem ezt várta, de halvány mosoly fut át ajkaimon. Vajon hány évesnek nézhet, tizenöt? Hát nagyon téved, ha azt hiszi, hogy így lenne.
- Szerintem a lehető legjobb helyen járok – vetem oda már kicsit bátrabban. Abból nem eszik, hogy most félősen megfutamodom, ha már eljöttem idáig. Amúgy is kint hideg van és cigim sincs már, így meg igazán menni sem akarok sehova. Ám ekkor egy hang szólítja, most már a nevét is tudom. Ellenségesen villan meg a szeme, majd úgy szól hozzám, mintha egy korcs lennék, aki minimum kirabolja majd az üzletet. Ezt ugyanilyen ellenségesen viselem én is, nem vagyok valami mitugrász tolvaj, aki csak valami ékszert akar magának. Jó, bennem van ez is, de azért nem vagyok az a típus, aki elemelne valamit. Még akkor sem tettem, mikor hetekig nem mentem haza és így enni sem nagyon kaptam senkitől. Mindegy, mert mire válaszolnék, addigra eltűnik egy függöny mögött. Mesés.
Visszafordulok a képekhez és tovább szemlélem őket. Még mindig tartok ettől a férfitól, nem is kicsit, de nem fogok most már megfutamodni. Így meg pláne nem. Egyébként is nehezen viselem, ha valaki így néz rám, hát még most. Elvileg én vagyok a vevő és neki nem kell tudnia, hogy nem nagyon tudok mit áruba bocsátani, szóval nem értem, miért akar kidobni rögtön, illetve inkább elijeszteni. Közelebb lépek a falhoz. Csodálatosan dolgozik, nagyon tetszenek a képei, az ábrák és a tetoválások is. Igazából még azt sem tudom, mit szeretnék, csak azt, hogy valami vagányat és maradandót.
Ekkor megint kilép a függöny mögül, de maga előtt egy ribinek tűnő lányt terelget. Kik meg nem fordulnak nála... Felszalad a szemöldököm, ahogy a lányt szemlélem és alig tudom elfojtani a nevetést, de végül csak egy önelégült mosoly jelenik meg az arcomon. Mire nem képesek a nők, ez a cicababa meg főleg. Még jó, hogy nem vonzanak, mert most biztos kiábrándultam volna belőlük. Amint kilép a leányzó az ajtón, a férfi felé fordulok.
- Nem vagyok tolvaj – utalok az előző felszólítására. – Viszont azért jöttem, mert szeretnék valami maradandót csináltatni, valami olyat, amire felfigyelnek az emberek – mondom komolyan a férfi szemébe nézve. Lehet, hogy most szemberöhög, de kibírom, amíg nem dob ki innen. Bár megfordul a fejemben megint, hogy jobb lenne menekülni, de végül állom a sarat, bár érzem, hogy azért némi félelem benne van a tartásomban, ahogy a szememben is látszik. Mindegy, most ő lép és jobb, ha megvárom, mi lesz.
1.
Tatsuki
Engem aztán nem zavar, ha valakit kiüt a pirszingszúrás apró, de annál élesebb fájdalma, de nem hagyom a munkaszékemben heverni, mert míg megébred, össze tudok pakolni és fertőtleníthetek, ezért a most eszméletét vesztett kis szukát a karjaimba veszem és átcipelem a pihenőhelyiségbe. Nem tudom, mennyit szándékozik ájultan feküdni, feltalálja-e magát, vagy fel sem tűnik neki, hogy a kanapé mellett szőlőcukor és édes tea kínálja magát, de nem is nagyon érdekel. Míg elfektetem, meghallom a bejárati ajtó feletti szélcsengő kellemes, magas hangját, mely arról árulkodik, új vendégem van. Rögtön visszatérek a műhelybe, ám az érkezőt végigmérve pirszingelt szemöldököm megemelkedi, szám jobb szeglete azonban lebiggyed. Már megint egy vakarcs? Reggel már kivágtam egyet, hogy ne nálam lopja a napot, hanem menjen iskolába, ékszerért meg jöjjön vissza öt év múlva. Úgy fest, hódít mostanság a tinik körében a vagányság és a vadság, pedig még halvány fingjuk sincs többnyire, mi fán terem az ilyesmi. Lássuk, ez a kis feketehajú takony meddig bírja. Köszönése csak hebegésnyi volt, alig hallottam meg a zene mellett, ellenben izgága, szinte toporog, úgy helyezkedik hol egyik, hol másik lábára, kék szemei megbűvölten falják a falra kitett rajzaimat, tetovált munkáimról készült képeket, a szalonban uralkodó, sejtelmes kaotikussággal fűszerezett, mégis fegyelmezett rendet, a testékszerek garmadát, ám látom rajta, hogy valamitől fél, nem cseppet feszeng.
- Hello – köszönök neki mély hangon, miközben a legnagyobb nyugalommal átszelem a kis helyiséget és elkezdem elrakodni a használt eszközöket. – Ajtót tévesztettél, nem? A mobilbolt a szalon mellett van, pszichológus három számmal odébb, a közért szemben, a legközelebbi iskola pedig tíz percre innen busszal – mondom neki gondosan megválogatva, hol tudnék most elképzelni egy korabeli gyereket.
Figyelemre méltó, kissé talán még Deonra is hasonlít. Fiatal, vékony, élénk, a haja fekete és félhosszú, a szemei kékek, simulós cuccokat és szövetkabátot visel, ellenben egy igazi kis törpe még, szerintem a százhatvanat se éri el. Igazán édes, de ha mindenki ezért ékszert szúrathatna a testébe, vagy valami gyöngyszemet varrathatna a bőrébe ebben a korban, én lennék a legkeresettebb tetováló a környéken a kamaszok körében. Na neeeeem, felejts el, kölyök!
- Ta-Tatsuki-san? – hallom meg bentről a kiscsaj ijedt kiáltását.
- Megyek! – mordulok fel hangosan, mert egy fiatal suhancot nem szívesen hagyok a boltban. Még képes, és lop egy ékszert, hogy ha én nem mutatok hajlandóságot a betételre, beleügyeskedi valahogy maga otthon. Sajnos az ilyen korú hülyéktől simán kitelik efféle cselekedet, mert fontosabb, hogy menőzni tudjanak egy pirszinggel, mint a saját testi épségük, amit veszélyeztetnek a felelőtlenségükkel és a szakértelmük hiányában. – Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztetem ridegen, s rávillantom a leghalálosabb pillantásomat is, hogy nyomatékosítsam, ha ellenszegül, pórul jár, aztán visszamegyek korábbi vendégemhez. A csaj kótyagos még, de sikeresen feltalálta magát, ivott pár korty teát, úgyhogy most már hamarosan kijózanodik. – Na hogy vagy? – érdeklődök.
- Sajnálom, én…
- Megesik – szakítom félbe barátságosan, mert nincs kedvem az ájulás miatti mentegetőzését hallgatni. Napjában befut egy-egy hozzá hasonló, kiterül, ha mázlija van, el tudom kapni, vagy még a székben éri utol, átcipelem ide és rendbe szedem a szalont. Mit is mondott ez itt, hogy hívják? Koen? Alig töltötte be a húszat, de már fehérre szívatta a haját és a ma szúratott szépségpöttyel kissé lotyósan fest, az öltözéke azonban egyértelműen ezt a gondolatot kívánja gerjeszteni az emberekben. Apró melleit mélyen dekoltált ruhába bújtatta, ráadásul könnyen elcsúszik a helyéről a cucc, hogy kivillanhasson szexi, csipkés melltartója. Most zavartan megigazgatja az öltözékét, hátrasimítja a haját, a mozdulatai azonban csupán begyakoroltak, valószínűleg valamelyik amerikai „sztártól” tanulta el, így a legkevésbé sem mozgat meg, hiába tudom némileg értékelni a női nem szépségét és báját. Nem lenne ez a kiscsaj se csúnya, csak ne akarna buta Barbie-babának látszani! Fiatal még a nőies ruhákhoz, de tíz-tizenöt év múlva, ha nagyasszonyt akarna játszani, valószínűleg igazi maca lenne, a fiatal kandúrok mind neki szerenádoznának. Jelenleg azonban felettébb nevetséges, de nem tisztem nekem rávilágítani erre.
Felkel a kanapéról, aztán imbolygó léptekkel a vele szemben elhelyezett tükörhöz lépdel falatnyi, tűsarkú cipőjében. Nos igen, az ájulósok jobban tennék, ha lapos talpú cipőben jönnének pirszingért, meg akinek nem elég erős a bokája, az is nyugodtan az ablakba tehetné az efféle darabokat, de mindegy. Figyelem, ahogy ismerkedik felújított látványával. Illik hozzá a választott ékszer, csak egy hajfestés és ruhacsere dukálna még, hogy kellemes kis szuka legyen. Most magamra pillantok. A fonatom fekete, noha a töve már rozsdabarnára hajaz, míg rövid, felállított tarajom egyértelműen rozsdabarna. Nem annyira furcsa a látvány, noha illő volna egy színbe hozni a hajam, csak épp nincs kedvem ezzel pacsálni. Időközben a szöszi is kigyönyörködte magát, ezért zavartan kilépdel a műhelybe. Félrehúzom előtte a lila függönyt, aztán követem. Amúgy is kíváncsi vagyok, a kölyöknek volt-e bátorsága maradni.
Engem aztán nem zavar, ha valakit kiüt a pirszingszúrás apró, de annál élesebb fájdalma, de nem hagyom a munkaszékemben heverni, mert míg megébred, össze tudok pakolni és fertőtleníthetek, ezért a most eszméletét vesztett kis szukát a karjaimba veszem és átcipelem a pihenőhelyiségbe. Nem tudom, mennyit szándékozik ájultan feküdni, feltalálja-e magát, vagy fel sem tűnik neki, hogy a kanapé mellett szőlőcukor és édes tea kínálja magát, de nem is nagyon érdekel. Míg elfektetem, meghallom a bejárati ajtó feletti szélcsengő kellemes, magas hangját, mely arról árulkodik, új vendégem van. Rögtön visszatérek a műhelybe, ám az érkezőt végigmérve pirszingelt szemöldököm megemelkedi, szám jobb szeglete azonban lebiggyed. Már megint egy vakarcs? Reggel már kivágtam egyet, hogy ne nálam lopja a napot, hanem menjen iskolába, ékszerért meg jöjjön vissza öt év múlva. Úgy fest, hódít mostanság a tinik körében a vagányság és a vadság, pedig még halvány fingjuk sincs többnyire, mi fán terem az ilyesmi. Lássuk, ez a kis feketehajú takony meddig bírja. Köszönése csak hebegésnyi volt, alig hallottam meg a zene mellett, ellenben izgága, szinte toporog, úgy helyezkedik hol egyik, hol másik lábára, kék szemei megbűvölten falják a falra kitett rajzaimat, tetovált munkáimról készült képeket, a szalonban uralkodó, sejtelmes kaotikussággal fűszerezett, mégis fegyelmezett rendet, a testékszerek garmadát, ám látom rajta, hogy valamitől fél, nem cseppet feszeng.
- Hello – köszönök neki mély hangon, miközben a legnagyobb nyugalommal átszelem a kis helyiséget és elkezdem elrakodni a használt eszközöket. – Ajtót tévesztettél, nem? A mobilbolt a szalon mellett van, pszichológus három számmal odébb, a közért szemben, a legközelebbi iskola pedig tíz percre innen busszal – mondom neki gondosan megválogatva, hol tudnék most elképzelni egy korabeli gyereket.
Figyelemre méltó, kissé talán még Deonra is hasonlít. Fiatal, vékony, élénk, a haja fekete és félhosszú, a szemei kékek, simulós cuccokat és szövetkabátot visel, ellenben egy igazi kis törpe még, szerintem a százhatvanat se éri el. Igazán édes, de ha mindenki ezért ékszert szúrathatna a testébe, vagy valami gyöngyszemet varrathatna a bőrébe ebben a korban, én lennék a legkeresettebb tetováló a környéken a kamaszok körében. Na neeeeem, felejts el, kölyök!
- Ta-Tatsuki-san? – hallom meg bentről a kiscsaj ijedt kiáltását.
- Megyek! – mordulok fel hangosan, mert egy fiatal suhancot nem szívesen hagyok a boltban. Még képes, és lop egy ékszert, hogy ha én nem mutatok hajlandóságot a betételre, beleügyeskedi valahogy maga otthon. Sajnos az ilyen korú hülyéktől simán kitelik efféle cselekedet, mert fontosabb, hogy menőzni tudjanak egy pirszinggel, mint a saját testi épségük, amit veszélyeztetnek a felelőtlenségükkel és a szakértelmük hiányában. – Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztetem ridegen, s rávillantom a leghalálosabb pillantásomat is, hogy nyomatékosítsam, ha ellenszegül, pórul jár, aztán visszamegyek korábbi vendégemhez. A csaj kótyagos még, de sikeresen feltalálta magát, ivott pár korty teát, úgyhogy most már hamarosan kijózanodik. – Na hogy vagy? – érdeklődök.
- Sajnálom, én…
- Megesik – szakítom félbe barátságosan, mert nincs kedvem az ájulás miatti mentegetőzését hallgatni. Napjában befut egy-egy hozzá hasonló, kiterül, ha mázlija van, el tudom kapni, vagy még a székben éri utol, átcipelem ide és rendbe szedem a szalont. Mit is mondott ez itt, hogy hívják? Koen? Alig töltötte be a húszat, de már fehérre szívatta a haját és a ma szúratott szépségpöttyel kissé lotyósan fest, az öltözéke azonban egyértelműen ezt a gondolatot kívánja gerjeszteni az emberekben. Apró melleit mélyen dekoltált ruhába bújtatta, ráadásul könnyen elcsúszik a helyéről a cucc, hogy kivillanhasson szexi, csipkés melltartója. Most zavartan megigazgatja az öltözékét, hátrasimítja a haját, a mozdulatai azonban csupán begyakoroltak, valószínűleg valamelyik amerikai „sztártól” tanulta el, így a legkevésbé sem mozgat meg, hiába tudom némileg értékelni a női nem szépségét és báját. Nem lenne ez a kiscsaj se csúnya, csak ne akarna buta Barbie-babának látszani! Fiatal még a nőies ruhákhoz, de tíz-tizenöt év múlva, ha nagyasszonyt akarna játszani, valószínűleg igazi maca lenne, a fiatal kandúrok mind neki szerenádoznának. Jelenleg azonban felettébb nevetséges, de nem tisztem nekem rávilágítani erre.
Felkel a kanapéról, aztán imbolygó léptekkel a vele szemben elhelyezett tükörhöz lépdel falatnyi, tűsarkú cipőjében. Nos igen, az ájulósok jobban tennék, ha lapos talpú cipőben jönnének pirszingért, meg akinek nem elég erős a bokája, az is nyugodtan az ablakba tehetné az efféle darabokat, de mindegy. Figyelem, ahogy ismerkedik felújított látványával. Illik hozzá a választott ékszer, csak egy hajfestés és ruhacsere dukálna még, hogy kellemes kis szuka legyen. Most magamra pillantok. A fonatom fekete, noha a töve már rozsdabarnára hajaz, míg rövid, felállított tarajom egyértelműen rozsdabarna. Nem annyira furcsa a látvány, noha illő volna egy színbe hozni a hajam, csak épp nincs kedvem ezzel pacsálni. Időközben a szöszi is kigyönyörködte magát, ezért zavartan kilépdel a műhelybe. Félrehúzom előtte a lila függönyt, aztán követem. Amúgy is kíváncsi vagyok, a kölyöknek volt-e bátorsága maradni.
2012. május - 1.
Jeremy
Nem tudom, mit akarok itt pontosan, de már harmadszorra megyek el az épület előtt. Ami akkor még jó ötletnek tűnt, most már egyáltalán nem az, de ma nincs hova mennem, haza pedig semmiképpen nem akarok. Pláne nem, mielőtt a bátyám elmegy dolgozni. Szóval valahol nem ártana kikötnöm és úgyis akartam már valami maradandót. De most már nem tetszik annyira a dolog, a hely is rémiszt egy kicsit és valahogy akárhányszor elmegyek az ajtó előtt, egyre barátságtalanabbul néz rám a hely. Újabb cigire gyújtok rá, lassan ez is elfogy, nem lesz ez így jó. Valamit ki kell még találnom, hogy ehhez is hozzájussak. A francba már, hogy tegnap az a pénzes pacák meggondolta magát! Így kifogytam a pénzből is. Nem is tudom, miért akarok ide bemenni, fizetni nem nagyon tudnék mivel, hacsak… De mennyi az esély rá? Újabb kört megyek az épület előtt. Be akarok menni, igen, akarom is, meg nem is, de hogy mit, azt nem is tudom pontosan. Végül elfogy ez a szál is, és mivel nincs több már, nincs miért kinn álldogálnom. Nagy levegőt veszek és kezem az ajtókilincsre csúsztatom. Kicsit remeg, pedig nem félek, legalábbis nem nagyon. Végül csak döntésre jutok és benyitok. Akarok valami ilyet magamra és kész.
- Hello! – Ez inkább hangzik hebegésnek a számból, mint valami rendes köszönésnek. Ennek ellenére várok és széjjelnézek. Valahol tetszik a hely, olyan, mint egy műterem, különleges és mégis hordoz valami személyeset, egyedit. Megfog a hangulata. Majd egyszer talán én is eljutok odáig, hogy saját műtermem legyen. Vajon az enyémben is érződni fognak ezek a dolgok? Végülis ha tényleg jó tetováló, akkor ő is egy művész, nem? Tehát igen, biztos vagyok benne, hogy így kell lennie és majd egyszer nekem is lesz valami hasonlóm. Majd egyszer, ha végre sikerül összeszedni rá legalább egy bérleti díjat. Nagyot sóhajtok, ha így megy tovább és ugranak az estéim, akkor nem hiszem, ráadásul Lucas is otthon lesz jövő héten, tehát nagyon nem kéne otthon lennem. Nem csak nem kéne, nem is akarok. Soha többet nem akarom, hogy ő öleljen, vagy hogy hozzám érjen. Undorodom tőle és még anyám is… Mindent tud és hagyja, már őt is gyűlölöm, azt hiszem. Mélázva nézegetem a helyet, a gondolatok peregnek bennem, ahogy mindig. Egyre inkább azt érzem, hogy nem kellett volna idejönnöm, de most már mindegy.
Nem tudom, mit akarok itt pontosan, de már harmadszorra megyek el az épület előtt. Ami akkor még jó ötletnek tűnt, most már egyáltalán nem az, de ma nincs hova mennem, haza pedig semmiképpen nem akarok. Pláne nem, mielőtt a bátyám elmegy dolgozni. Szóval valahol nem ártana kikötnöm és úgyis akartam már valami maradandót. De most már nem tetszik annyira a dolog, a hely is rémiszt egy kicsit és valahogy akárhányszor elmegyek az ajtó előtt, egyre barátságtalanabbul néz rám a hely. Újabb cigire gyújtok rá, lassan ez is elfogy, nem lesz ez így jó. Valamit ki kell még találnom, hogy ehhez is hozzájussak. A francba már, hogy tegnap az a pénzes pacák meggondolta magát! Így kifogytam a pénzből is. Nem is tudom, miért akarok ide bemenni, fizetni nem nagyon tudnék mivel, hacsak… De mennyi az esély rá? Újabb kört megyek az épület előtt. Be akarok menni, igen, akarom is, meg nem is, de hogy mit, azt nem is tudom pontosan. Végül elfogy ez a szál is, és mivel nincs több már, nincs miért kinn álldogálnom. Nagy levegőt veszek és kezem az ajtókilincsre csúsztatom. Kicsit remeg, pedig nem félek, legalábbis nem nagyon. Végül csak döntésre jutok és benyitok. Akarok valami ilyet magamra és kész.
- Hello! – Ez inkább hangzik hebegésnek a számból, mint valami rendes köszönésnek. Ennek ellenére várok és széjjelnézek. Valahol tetszik a hely, olyan, mint egy műterem, különleges és mégis hordoz valami személyeset, egyedit. Megfog a hangulata. Majd egyszer talán én is eljutok odáig, hogy saját műtermem legyen. Vajon az enyémben is érződni fognak ezek a dolgok? Végülis ha tényleg jó tetováló, akkor ő is egy művész, nem? Tehát igen, biztos vagyok benne, hogy így kell lennie és majd egyszer nekem is lesz valami hasonlóm. Majd egyszer, ha végre sikerül összeszedni rá legalább egy bérleti díjat. Nagyot sóhajtok, ha így megy tovább és ugranak az estéim, akkor nem hiszem, ráadásul Lucas is otthon lesz jövő héten, tehát nagyon nem kéne otthon lennem. Nem csak nem kéne, nem is akarok. Soha többet nem akarom, hogy ő öleljen, vagy hogy hozzám érjen. Undorodom tőle és még anyám is… Mindent tud és hagyja, már őt is gyűlölöm, azt hiszem. Mélázva nézegetem a helyet, a gondolatok peregnek bennem, ahogy mindig. Egyre inkább azt érzem, hogy nem kellett volna idejönnöm, de most már mindegy.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)